Te vagy az – a férfi, a nő és a pillanat 3/1

Civilizáció, struktúra, falak, ablakok, gépezetek, energiaellátás… minden egy hajszálon függ. Társadalom, rend, lélek, szaktudás… remény.

– Nem hiszem el, hogy ez történik. – A fiatal nő már többedszer nyögött fel ezekkel a szavakkal. A vele átellenben ücsörgő férfi tehát hitt neki. Elhitte neki, hogy nem hiszi el, ami történik. Ugyanakkor ő maga azt nem tudta elhinni, hogy ő meg mennyire elhiszi. Elhiszi, és nem szégyenkezik. Ez a valóság. Bármennyire álomszerű is az egész.

– Olyan sokáig hagytátok magára – jegyezte meg a férfi nyugodt, meleg hangon, mire a fiatal nő rákapta különös tekintetét. Zilált arcában a férfi azonnal felismerte újra az anyát, aki kettejük között feküdt. A hasonlóság még mindig csodálattal töltötte el; a két nő egyébként egészen másmilyen ábrázatát a hirtelen váltakozó érzelmek szinte ugyanolyanná igazították. – Ezzel csak azt akarom mondani – tette hozzá a férfi –, hogy ez bármikor bekövetkezhetett volna.

A fiatal nő felpattant, és tett néhány céltalan, ideges lépést. Majd megállt egy ponton, a tehetetlenség egy jellegzetes pózában, és lebukó fejét csóválta, mintha a padlóra zuhanó tekintetét akarná a semmibe söprögetni. – Ezt vigasznak szántad?

A férfi kényelmes mozdulattal hátrébb dőlt a kényelmetlen kórházi széken, hogy egyik lábát keresztbe vethesse a másikon, de így sem engedte el a mozdulatlan test kissé hideg, kissé nyirkos kezét. – Ami azt illeti, valóban vigasztalni próbáltalak.

A fiatal nő egy ablakhoz menekült. – Elég szarul csinálod.

A férfi felnőtt volt. Kívül is, belül is. Leperegtek róla egy hánykódó idegen sokatmondó semmitmondásai. Rá sem kellett néznie a fiatal nőre, már azelőtt megfejtette őt, mielőtt megszólalt volna odakinn a hóesésben. A lány, egy anya lánya, vergődik. Vergődik, mert megtette ezt a nagy utat idáig, leküzdötte a felhalmozott távolságokat (testieket és lelkieket egyaránt), de most itt áll, és nem tud megbocsá'tani. S ha itt és most nem tud megbocsá'tani, talán az utolsó lehetősége illan el, és akkor egész hátralevő életében képtelen lesz megbocsá'tani majd önmagának. A férfi mosolyogva révedezett el az "alvó" arcon. Ez az arc még sohasem volt ilyen békés. Most döbbent rá, mennyire szereti ezt az arcot. Mindig is úgy hitte, hogy szereti, de mintha csak most értette volna meg a szeretni fogalom lényegét. Ez az arc csak ébren álmodott. Az alvás rabságában mindig a folyton kísértő valósággal küszködött. Ez a szokatlan nyugalom már-már földöntúli szépséget kölcsönzött a hétköznapi ábrázatnak. A húsvérbe kényszerített lélek mintha alakot váltott volna. A fiatal nő ingerülten förmedt a férfira. – Egész jól viseled. Mióta is vagytok együtt?

A férfi rápillantott. Csak a szemei mozdultak. S volt ebben valami ijesztő; mintha egy az időtlen messzeségekbe révedő kőszobor egyszeriben egyenesen ránk nézne. – Szeptemberben találkoztunk. De mindig is együtt voltunk.

A fiatal nőre elég nagy hatást gyakorolt az iménti szobor-pillantás (ha valakire egy szobor rátekint, maga is szoborrá dermed), nem szólt, de homlokráncolásából csak úgy sugárzott a nemtetszés. A férfi mosolyogva folytatta. Olyanformán beszélt, mint mikor valaki a szavak összeválogatása, megformálása és sorba rakása közben ébred rá valami megingathatatlan igazságra. Az ilyen mosolyban afféle boldogság fénylik fel, amit a homlokráncolók nem értenek. Nem értik, mert nem ismerik. – Tudod… anyád rám nézett, és azt mondta: te vagy az., hát mégis te vagy az. Az volt… a pillanat. A pillanat, amiből csak egy jut az életben. És én tudtam, valahogy éreztem, hogy ő tudja, mit beszél. Nem értettem, de tudtam, hogy bármire is gondol e szavak mögött, abban ő nem téved. És tudtam, hogy csakis a legtisztább nevemen mutatkozhatok be neki. Csakis olyan szavakkal, amelyek igazak. Ezért ezt mondtam: én meg akarok változni… Én meg akarok változni, ezt mondtam neki… Hm… Azóta is abban a pillanatban élünk. Ugyanabban a pillanatban… Néhányszor majdnem elrontottam, és a pillanat csaknem tovaszökött, de… anyád nem engedte. Anyád nem engedett. Most… rajtam a sor. Most én nem engedem. Nem engedem elszökni a pillanatot. És nem engedem el őt. Egyszerűen tudom. Tudom, hogy nem ezért talált rám. Tudom, hogy amiért rám talált, amiért megmentett, az még előttünk áll. Ezért. Ezért vagyok nyugodt.

– Aaaaaahhh! – roskadt vissza székére a fiatal nő. – Ez olyan spirituális szarság! Jól egymásra találtatok! Végül is… valóban összeilletek.

A férfi, aki felnőtt volt kívül is, belül is, elmosolyodott. – Már értem, miért nem jöttök ki jól egymással.

– Szart se értesz!

A férfi még nem akart felállni, még nem akart férfivá válni a párbeszédben. Csak emberként akart jelen lenni, megérteni akart és megengesztelni. Még nem akart felnőtt lenni, testet ölteni. Még nem akart az anya elé állni védelmezőn. Egy gyermeket akart közel engedni, anélkül, hogy ő maga több lenne egy ablakpárkányon pihenő szobanövénynél. – Hát akkor… tessék! Világosíts fel! Csöpögtess egy kis észt a fejembe!

– Mi közöd hozzá? Mi közöd neked bármihez? … Ah! Nem kellett volna idejönnöm.

– Szerintem pedig jó, hogy itt vagy – hallatszott a férfi nyugodt hangja. – Érthető, hogy felkavartak a történtek, de…

– Amikor megkerestél, minden olyan jól hangzott. Minden olyan szépnek tűnt. Azt hiszed, én nem gondoltam rá? – A lány anyja békés arcára nézett. – Azt hiszed, én nem játszottam el a gondolattal, hogy mi lenne, ha?

– Ha mi lenne?

– Ha felhívnám. Ha meglátogatnám. Ha összejönnénk. Ha újra anya lenne, én meg újra lánya lennék.

– Mi történt köztetek?

– Mi közöd hozzá?!

A férfinak most ismét csak a szeme mozdult. Azután egy csókkal megvált a dédelgetett kéztől, és a mozdulatlanul heverő test mellé helyezte, óvatosan, mintha attól félne, hogy az "alvó" felébred. Felállt. Megkerülte az ágyat, és megállt a fiatal nő felett. Egyszeriben hatalmassá és félelmessé lett. Úgy tudott férfivá változni a láthatalanságból, hogy azt mindenkinek észre kellett vennie. A hétköznapiság ilyenkor tovatűnt; a fiatal nő máris úgy érezte, elbotlott és nevetség tárgya lett. – Meglehet, hogy semmi közöm hozzá. Tökéletesen igazad lehet. A ti múltatok. De számomra… anyád a minden. És hiába beszélsz velem úgy, mintha elloptam volna őt tőletek. Az igazság… a szomorú igazság az, hogy amikor mi egymásba botlottunk, anyád… egyedül bolyongott… a nagy büdös semmi kib(sípszó)ott közepén.

A fiatal nő, ha nem szégyellte volna, a nyakát is behúzza. Nem félt a férfiban életre kapó férfitól; tudta, hogy nem esik bántódása, látta a férfiszemekben. De a szavak égették a bőrét.

– Azért jöttem ide, hogy… hogy ezt rendezzük.

– Azért jöttél ide, mert én az ő tudta nélkül felvettem veled a kapcsolatot és felkínáltam ezt a lehetőséget. Ha én nem kutatlak fel, te azt se’ tudnád, hol keresd az anyádat. Úgyhogy talán megérdemelnék némi szimpla empátiát a részedről. Mondjuk csak épp annyit, hogy ne akarj onnan lentről a fejemre sz(sípszó)rni, csillagszem. Rendben?

A fiatal nő rövid hallgatásba vonult vissza. Ilyenkor az ember agya rengeteg gondolatot gyárt, vesz elő, forgat meg és kever össze. A férfi még állt felette (ez azt jelentette, létezem; azt jelentette, számolnod kell a létezésemmel; azt jelentette, bármit kívánsz rendezni anyáddal, ő már nincs egyedül; azt jelentette, bármit akarsz előadni, engem nem lesz könnyű megvezetned; azt jelentette, gyermek vagy, az ott az anyád, nekem pedig ő a mindenség, akár tetszik neked, akár nem), majd kisvártatva visszasétált a székéhez. Leülve újra kezébe vette a nő kezét, és olyan mozdulatokkal simogatta, mintha nyugtatná, semmi baj, életem, semmi baj, csak egy kis közjáték, nem eshet bántódásod., nem hagyom. S ahogy fogta a nő kezét, ahogy itta magába a létezését, képek kezdtek peregni előtte.