Tényleg bűnös vagyok!

Thomas Gunn egyre nehezebben bírta a nyomást. Iszonyatos erővel, hullámokban tört rá a lelkiismeret furdalás. Többször elgondolkodott rajta, hogy elmegy a rendőrségre, de mindig berezelt. Egyszerűen képtelen volt vállalni a felelősséget tetteiért.
Tizenkilenc éves volt, még a szüleivel lakott. Egy csendes, nyugodt kertvárosi részen éltek. Apja ügyvéd volt, anyja pedig banki tisztviselő. Nem gondolta senki, hogy egy ilyen jó családból való fiú ilyesmire vetemedhet. Pedig így történt. A szülők persze nem tudtak semmiről. Tom a legcsekélyebb jelét sem mutatta semmiféle fura viselkedésnek, így szülei nem is gyanakodhattak. Egészen ez idáig.
Az elmúlt hetekben egyre kevésbé bírt elszámolni a lelkiismeretével. Véget ért az iskola, leérettségizett. Nem kellett többet tanulnia, volt ideje gondolkodni. Rengeteg szabadideje volt és lassan felfogta tetteinek súlyát.
Keveset aludt, annál is kevesebbet evett. Ha sikerült néhány órára álomba merülnie, ordítva, csapkodva ébredt. Szüleit rendszerint halálra rémítette, amikor az éjszaka közepén fiuk hisztériás rohamaira ébredtek. Betudták eleinte annak, hogy az érettségi ideje alatt felhalmozódott stressz tört ki fiukon.
Tom eljutott arra a szintre, amikor már a szobájából is alig mert kijönni. Rendszerint üdítős flakonokba vizelt és csak akkor hagyta el a szobáját, ha nagydolga akadt; azt is próbálta minél ritkábban végezni. Átlagban heti egyszer, ritkán kétszer.
Igazából nem csinált semmit, csak feküdt az ágyon, a plafont nézte. Szinte bűvölte a végigfutó hajszálvékony repedéseket. Hébe-hóba pislantott egyet, de azt is csak azért, hogy csináljon valamit.
Így telt el a június és már július idusa is tovaszállt, amikor Tom apja megelégelte a dolgot. Eleinte szép szóval, később, amikor a kedveskedés nem segített, durvább eszközökkel próbálta jobb belátásra bírni fiát. Feleségének nem engedte, hogy kitakarítsa a szobát és kivigye a vizeletes üvegeket, amiket azelőtt naponta megtett.
Az első héten már jócskán felhalmozódott egy flakongyűjtemény, szanaszét a szobában. Olyan erős ammónia szag terjengett odabent, hogy nem is voltak képesek még csak a közelébe sem menni. Később, az idősebb Thomas Gunn, azt sem engedte meg feleségének, hogy ételt s italt vigyen be fiuknak.
– Majd kijön, ha éhes, vagy ha szomjas. – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. – Ha szarni ki tud jönni, akkor enni is.
Mrs. Gunn nem igazán próbált szembeszállni vele, jogosnak tartotta és szerette volna, ha mihamarább rendeződnek a dolgok. Fiát is szerette, ezért tett meg eddig mindent, ételt vitt és takarított, de be kellett látnia: ez nem mehet így tovább.
Mr. Gunn közölte fiával a tényállást. Ezután a fiú már a nagydolgát elvégezni sem járt ki és rákapott arra, ha már nem kap enni és inni, akkor a saját vizeletét fogyasztja el.
Egy napon Mr.Gunn megelégelte a dolgot. Mint előtte sokszor, megkérte fiát, mondja el, mi baja van. Miért nem akar kijönni a szobából. A fiú azonban nem felelt, továbbra is a plafont bámulta. Mr. Gunn egyre idegesebb lett.
Miért pont az ő családjában történik ilyen?
Nyomban elpárolgott a dühe, amint észrevette, hogy fia remeg, mint a kocsonya és vékony csíkban hab csordogál a szájából. Most nem szimplán a plafont bámulta, hanem fennakadtak a szemei.
Délutánra a fiú már a kórházban feküdt, infúzió bekötve a kézfejébe. Valamelyest kezdett magához térni. Szüleit látta meg legelőször, amikor magához tért. Nyomban könnyek szöktek a szemébe. Próbált elfordulni, hogy ne lássák, de nem volt elég ereje még ehhez sem.
– Mondd, Tom, miért kellett ezt csinálnod? – kérdezte zokogva anyja, az ágy melletti széken ült, magába roskadva. Mr. Gunn mögötte állt és felesége vállát szorongatta, szája selyempapír vékonyságúra összepréselve. Szembogara ki sem látszott, szemei is annyira összeszűkültek, hogy a dühtől-e vagy csupán könnyeit próbálta ily módon rejtegetni, azt nem lehetett megállapítani.
– Ne haragudjatok… – a fiú ennél többet nem is igazán tudott mondani, szája száraz volt akár a tapló, szeme az éjjeliszekrényen lévő vizespohárra tévedt. Anyja egyből vette a lapot és fia szájához tartotta a pohárból kibillenő szívószálat. Ivott néhány kortyot és behunyta szemeit. – Mindent rendbe hozok.
– Helyes, fiam. – mondta az apja rekedten. – Lesz dolgod bőven.
– Ne bántsd! – kérte a felesége, de az apából leginkább aggodalom beszélt, mint harag.
A fiú néhány nap alatt felépült. Első dolga az volt, hogy megkérte szüleit, hadd menjen el kíséret nélkül barátaihoz. Bocsánatot akart tőlük kérni, amiért így viselkedett az elmúlt időszakban. Szülei megértették, hogy még ezek után is kellemetlen lenne, ha ekkora kompániával masírozna végig az utcákon. Vonakodva bár, de elengedték.
Tom útja nem a barátaihoz vezetett, hanem a rendőrségre. A recepciónál szólt, hogy a rendőrkapitányt keresi. A kapitány érdeklődött kiléte felől, de amikor megtudta, hogy Gunn fia, egyből beengedte az irodába. A kapitány és Mr. Gunn régóta barátok voltak, jól ismerte Tomot is.
– Szervusz, fiam – köszöntötte. A kapitány jól megtermett ember volt, széles, sörös hordót idéző hasán csak úgy feszült csíkos inge, azzal a veszéllyel fenyegetve, hogy szanaszét lövi gombjait.
– Jó napot, uram! – köszönt Tom, szándékosan hivatalos hangnemben, most nem ismerősként jött. Most beismerni jött egy bűntényt. Vagyis többet.
– Hallottam mi volt nálatok. Nagyon sajnálom. Nagy volt a nyomás rajtad. A vizsgák, a sport, az egyetemválasztás. Szegény szüleidet is sajnálom viszont…
– Nézze én is nagyon sajnálom, de nem ezért vagyok itt. Illetve ez már csak a következménye annak, amiért itt vagyok.
– Nem értelek, fiam. Ülj le és fejtsd ki.
– Rendben. – mondta Tom és kihúzta az íróasztal előtt álló széket. Leült a kapitánnyal szemben, aki egy hatalmas fotelban foglalt helyet az ablak előtt. Tom elkezdte mesélni, miért van itt, közben egyszer sem pillantott a kapitányra. Folyamatosan az ablak túl oldalán húzódó, vörös téglaépületet nézte.
– Megöltem több embert. Segítettem néhány társamnak embereket csempészni a határon később pedig kifosztottuk őket. Ha kell, megmutatok mindent, hogy hol történt és azt is, mi történt pontosan. Nevekkel tudok szolgálni.
Meglepődött a kapitány reakcióján. Nevetésben tört ki a nagydarab férfi, de úgy, hogy tokája hula táncot járt a rázkódástól.
– Kérlek, ne haragudj, – mondta, szemeit törölgetve – régről ismerem az apádat. Nem igazán hinném, hogy pont az ő fia vetemedne ilyenre. Ekkora sületlenséget régen hallottam. Nem tudom mi történt veled, de remélem, minél hamarabb rendbe jössz.
– Komolyan beszéltem, uram. Megöltünk tizenkét illegális bevándorlót, értékeiket elvettük és a tetemeket elástuk az erdőben.
– Képtelenség. Azt hiszem, túl sok időd volt gondolkodni, azért találtál ki ilyen történeteket?
Tom egyre inkább bedühödött, régen érezte magát ennyire mérgesnek. Itt volt, hogy végre színt valljon, mindent beismerjen és megkapja, ami jár neki, hogy vezekelhessen. Erre ez az ember ahelyett, hogy komolyan venné, kineveti. Ökölbe szorította a kezét, majd kiengedte. Próbálta elfojtani a dühöt, de egyre nehezebben ment neki.
– Menj haza és pihend ki magad. Üdvözlöm apádékat. Na, eredj!
– Nem érti!? Tényleg bűnös vagyok! Értse már meg, tényleg gyilkoltam. Megöltem őket.
– Fiam, azon kívül, hogy az őrületbe kergetted majdnem szegény szüleidet, másnak nem igen hiszem, hogy ártani tudnál. Nem hiszek neked, ilyenekkel pedig ne zaklass feleslegesen.
Tomot elöntötte a düh, a harag dagálya vörös hullámokban árasztotta el az agyát, akárcsak annak idején, amikor tényleg megölte azokat a szerencsétleneket.
– Remélem, ezt komolyan veszi. – mondta és az íróasztalon lévő tartóból felkapott egy grafitceruzát és előrelendülve tövig mártotta a hegyes íróeszközt a kapitány tokájába. A kapitány elborzadva nézte Tomot, kezeivel a nyakához kapkodott, de már nem tudott mit tenni, a ceruza hegye artériát ért. A bíborvörös vér majdhogy a plafonig spriccelt fel, telepermetezve az asztalon szanaszét heverő dossziékat. A kapitány csíkos inge vörös színt öltött, a hatalmas test pedig lassan elernyedt. Most már elhitte a fiú minden szavát. Aztán meghalt.