Teremtés vagy evolúció?

Éva fejében harcot vívott egymással a húsz éve megszokott világszemlélet, és a frissen belé töltögetett hit.
Hol volt, hol nem volt… körülbelül úgy hallgatta a pap beszédét, mint gyerekkorában a meséket. Csak akkor még hitt a mesében, mára ez a hit elkopott.
A tiszteletes épp a teremtésről beszélt, de ő elengedte a füle mellett. Háttérzajként érzékelte csak a hangot, tudata messze, a múltban járt.
Hatéves volt, amikor egy rokona férjhez ment, és ő koszorúslányka volt az esküvőn. Soha addig nem volt olyan szép, habos ruhája, kopogós cipője. Karjára kosárkát akasztottak, és a lelkére kötötték, hogy az összes virágszirmot szét kell szórnia, ami benne van. De nem ám egy helyre! Ő vonult elöl, meg a Katka, és hintették a szirmokat megilletődötten. Tudták, és büszkék is voltak rá, hogy mögöttük jön az ifjú pár, azokon az illatos szirmokon lépkedve.
Zúgtak a harangok, és mindenki őket nézte. Akkor megfogadta, hogy ő is templomban fog férjhez menni.
Azóta eltelt tizenöt év…
A szülei ateisták, és őt is annak nevelték. Nem is volt ezzel semmi baja, nagyon jól megvolt a vallás nélkül. De amikor megismerkedett Gergővel, belépett az életébe a katolicizmus is.
Gergő családja mélyen vallásos, főleg a dédnagymama, aki a századik évéhez közelít. Évának már nem él a nagymamája, de ő is vallásos volt. Bár a gyermekébe képtelen volt hitet plántálni, gyakran kérdezte az unokáját: Voltál-e templomban? És ő mindannyiszor rávágta, hogy „igen!” Szerencsére a nagyi azt nem firtatta, hogy mikor? Ő meg nem kötötte az orrára, hogy bizony régen volt az már!
Most ő áll esküvő előtt, és régi fogadalmához híven templomban akar esküdni. De még megkeresztelve sincs! Szíve mélyén nem áhította egyik vallást sem, de anélkül nem engedik… tehát keresztelkedés… hittan… bérmálkozás… végig kell csinálnia. A saját álmaiért, és a vőlegénye kedvéért!
„És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra…” Hallgatta a pap szavait és elmélázott. Még, hogy a saját képére! Gondolatban számba vette önnön „alkatrészeit”… ez lenne isten hasonmása? Na, ne!
„Bocsáta tehát az Úr Isten mély álmot az emberre, és ez elaluvék. Akkor kivőn egyet annak oldalbordái közűl, és hússal tölté be annak helyét. És alkotá az Úr Isten azt az oldalbordát, a melyet kivett vala az emberből, asszonnyá, és vivé az emberhez.” (1 Móz. 2,21–22)
Ateista nézete nem hagyta elmélyülni a hitben. Nem volt hívő, nem is akart az lenni, csak az áhított célt elérni. Valójában unatkozott. Felnézett a templom színes üvegablakára, és lélekben felsóhajtott. „Mikor hagyja már abba?”
Gondolatai kavarogtak. Isten férfi! Mindig, mindenhol férfiként ábrázolják. Saját képére teremti Ádámot. OK, eddig elfogadom. Aztán kell Ádámnak egy asszony. Hát csinál neki egyet a tulajdon oldalbordájából. Isten – megteheti. Képes rá. De az biztos, hogy én nem abból a családból származom! – mérgelődött. Ha isten férfi, és maga teremti a nőt, nem olyat teremt, aki nem tetszik neki! Hanem szemet gyönyörködtetőt. Gusztusosat. Szépet. Szexiset. Nem ilyet, mint én!
Ergo: hiába lettem Éva, én az evolúció végterméke vagyok. Mire ezt így eldöntötte magában, a pap is befejezte a beszédjét. Még jó, hogy nem csak én járok egyedül hittanra – gondolta Éva. Legalább a többiek figyeltek rá.
Otthon újra eszébe jutottak a tiszteletes szavai, miközben elővette a kis készüléket, és kiszedte a dobozából. Még, hogy oldalborda… – méltatlankodott. Ügyesen csatlakoztatta a ketyerét a konnektorhoz, és elkeseredetten végignézett magán. Én holtbiztos, hogy a majomtól származom – dühöngött. – Ilyen nem lehetne egy nő, ha egy hímnemű isten teremti az ősét!
Az epilátor széles csíkot tépett a lábszárán burjánzó dzsungelben, mint érett gabonatáblában a kombájn aratáskor…