A térkép kiterítve feküdt a földön, majdnem az egész szőnyeget eltakarta. Harmadik napja nézte Mayer ezt a térképet, mint aki titkot akar megfejteni. Szomszédos ország, földrajzilag nem nagy különbség, miért van az, hogy mégis annyira idegen?
A hegyeket zöld színnel jelölték, a magasabbak megannyi szürke folt. A vizek a szokásos kék vonalak, az utak sárgák és pirosak, de még ez a piros szín is, minek mondják az ilyet? Kárminvörös? Lilás? Óriási amőba a fővárosuk, csápokat nyújt ki mindenfelé, be akarja kebelezni az egész világot. Kimondhatatlan nevű városok. Szándékosan csinálják ezt is, hogy a külföldiek odahaza maradjanak. Kinek van kedve elindulni, ha nem tudja megértetni magát? Ha nem kapja meg a jegyet a pályaudvaron, pedig csak egy koszos barlangot nézne meg, Costesti és Subcetate között?
Elárultad magad! Mi keresnivalód van a barlangjainkban?
Semmi. Igazából semmi. Miért szokták megnézni az emberek a barlangokat?
Nem lehet. Veszélyes. Államellenes.
Hatalmas területek vannak a nagy amőbától keletre, a szó szoros értelmében fehér foltok. Vasút, közút, de sehol egy falu. Kisebb-nagyobb tavak, a Duna szigetén még azok se. Aztán, még tovább keletre, Tulcea után már csak a Duna. Kanyarok, holtágak, még nagyobb tavak. A legnagyobb a Razim, a Marea Neagrától csak egy keskeny földsáv választja el. Öböl volt egykor? Vagy valamikor az lesz?
Sighisoara sokkal északabbra van, mint kellene. Arad vagy Temesvár körül kerestem. Mindentől messze van, az országhatártól, Kolozsvártól, és még Brassótól is, ahová csak egy sárga út vezet, az E60-as. Mi van Brassóban? A térkép szerint semmi. Benzinkút és utazási iroda. Kemping, de az már majdnem Predeálnál.
Mayer sosem volt egyértelmű viszonyban ezzel a jókora országgal. Kilenc vagy tíz éves lehetett, amikor mindenképpen oda szeretett volna utazni. Az 50-es évek elején, amikor álmodni se lehetett útlevélről. Ide és ide fogunk menni, mutatta Mayer, akkor még egy másik térképen, és a fél osztály fellelkesült. Írtak egy levelet a Belügyminisztériumnak. Harmadik osztályosok vagyunk, látni akarjuk Erdélyt. Óriási szerencséjük volt, mert a levél egy viszonylag normális ember kezébe kerülhetett, aki azt a megfelelő módon iktatta: 00/kuka. Nem válaszoltak, nem történt semmi, de még elgondolni is rossz, hogy mi minden történhetett volna – másoknál kevesebb is elég volt. Világos, hogy provokáció. Fel kell lépni szigorúan, különben – de a minisztérium hallgatott, és a következmények elmaradtak. A gyerekek elfelejtették a vakmerő kísérletet, volt helyette egy tiszaparti osztálykirándulás, Balsa, Galsa, vagy hasonló.
Gyerekeknek nem könnyű elmagyarázni, hogy a határokat miért ott húzták meg, ahol. Nagyvárad nem, Gyula igen? Kisfiam, ne vacakolj már, nem látod, hogy Nagyvárad mennyivel nagyobb? Még a formája is olyan, mint annak a másik nagy amőbának, csakhogy ez sárga – nem lehet olyan értékes, mert közel van az országhatár. 15 km-nek nézem. Aztán milyen sok jel van itt, nemcsak a szokásos benzinkút és idegenforgalmi hivatal, de nem ám. Minden van itt, ami szép és jó, szálloda, autószerelő, és még repülőtér is. Igen, ez a szárnyas bolhapiszok. Folyó is van, a Sebes-Körös. Műemlék nincs, minek az neked? Ha ennek a térképnek igaza van, akkor ebből az országból hiányoznak a műemlékek. Megszámolhatom a tíz ujjamon. Nézzük, melyik van a legközelebb? Ciucea, mi az? Hát Csucsa, te buta kölyök. Nem hallottál még Csucsáról? Szégyelld el magad.
De Mayer nem szégyenkezett, volt elég baja. Alig kezdte el a harmadik osztályt, amikor meghalt az apja, az anyja ugyanabban a kórházban küzdött a tífusszal, és a pesti nagymama utálta a kis takonypócokat. Aztán mégis befogadta a szerencsétlen unokáját, mert mit mondanak az emberek, ha nem teszi meg? Mayer átmenetileg a nagymama fennhatósága alá került, és itt kezdődött az igazi baj.
Soha, de soha nem lett volna szabad találkozni ezzel a nagymamával, belépni ebbe a házba, ahol a padláson darazsak fészkeltek, gyanús lomokkal teli ládák álltak, rejtekhelyeket alakítottak ki a padláslépcső alatt, nagymama egy ódivatú Singer varrógéppel zörgött, és lyukas selyemharisnyákból kötött szőnyeget. A kertben patkányok és varangyok járkáltak, egyszer egy valódi rézangyalt vetett ki magából a föld, és nem volt szabad meghívni az új barátokat, Koch Mártont meg különösen nem, mert Koch Márton a két nagy ház egyikében lakott, a Béke mozi mögött, és nagymama pontosan tudta, hogy azok ott nem rendes emberek. Mayernek se volt szabad elmenni Mártonékhoz, csak a moziig kísérhette el. Beszélgethettek egy keveset az elvadult park szélén, nagymamának persze az se tetszett. Miért barátkozol vele? Miért éppen vele barátkozol? Miért barátkozol akárkivel?
Anya túlélte a betegséget, de lett egy óriási csomó a mellében, „olyan kemény, mint a kő,” és a doktorok az egyszerűség kedvéért mind azt mondták, hogy még sosem láttak ilyet. El is lehetett hinni nekik, 1951 tavaszán.
Ez a pont volt a cezúra, mondta magában Mayer. Ettől kezdve semmi sem volt ugyanaz, mint azelőtt.
Nem az apja hiányzott; igazából azelőtt se látott belőle sokat. Apa egy hosszabb tanulmányi kirándulást tett a Don-kanyarban, sokára, és súlyos betegen került elő, aztán jött ez a másik, a még súlyosabb, és messzebbre vitte a Don-kanyarnál. De sok minden hiányzott, ami kimaradt az életéből. Ami akkor lett volna, ha apa meggyógyul. Ha megtartják az öccsét – mert azok olyan évek voltak, hogy nem engedhették meg maguknak ezt a luxust. Titokban, illegálisan nagyon sok pénzért, akárhogy, de megszabadulni! Nem olyan világ volt az, hogy leülünk, és józan fejjel gondolkodunk. Most meg, az egyetlen dolog, amit megtehetünk, hogy nem beszélünk róla, különben úgy néznek ránk, mint egy szörnyetegre. Éltetek volna akkor, mentetek volna keresztül ugyanezen! Könnyű a hatszobás villából vagy a bársonyfotelből beszélni, amikor robotok látják el a háztartást, és mindent meg lehet változtatni egyetlen mozdulattal.
Mindent, akár a múltat is. Reset, aztán beírod, és Enter. A többi nem a te dolgod. És ha esetleg elrontottad, Delete, aztán újra beírod, mi lehetne ennél egyszerűbb?
Mayer módosította a beállításokat, és máris ott volt a nagy, almazöld színű házban, amely annyira modern volt a 30-as évek végén. Akkoriban találták fel a négyszögek körösítését, lekerekítettek minden sarkot, amorf szobákat tömtek tele amorf bútorokkal, mindenkinek volt vitrinje és kredence. A vitrin éleit színes üvegsávokkal kerekítették le, apró lámpák világították meg a család értéktárgyait: porcelán rózsákat, feliratos ezüst poharakat. Mayer ellágyultan nézegette az egyiket: Ezt én kaptam, amikor megszülettem. Biztosan nagyon örültem neki. Egyidős velem ez az ezüstpohár – persze még csak pár napos vagyok, és körülöttem ugrál az egész család. Miattam jöttek össze, pedig sosem tudták egymást elviselni. Most már tudom, hogy Laci bácsi nem a féltestvére az apámnak, ezt csak úgy mondták, különben kiderült volna, hogy az anyjuk első férje bőven élt még, amikor – 1906-ban, kösz szépen, vége is lett volna a világnak. Apám szülei eredetileg temesváriak voltak, de nekem ezt sem kötötték az orromra, valamiért azt képzeltem, hogy lengyelek voltak, meg is hagytak ebben a jámbor hitben. Bárónő volt ez a nagymama – nem az, aki később magához vett, hanem a másik – ezt mindig is tudtam, legföljebb nem volt szabad beszélni róla. De apám apja is báró volt, ami egészen váratlanul ért. Akkor most én is báró lennék, legalábbis vér szerint – már amennyiben a vérnek valami köze lenne a bárósághoz. Ez a báró adoptálta az apámat, mint idegen gyereket; az értékes címet nem hagyhatta rá – hogyisne, akkor lelepleződik az a rettenet, hogy a születése megelőzte a házasságkötést.
1942-t írtak akkor, és Mayer nagyon rossz néven vette, hogy elcsalták tőle a báróságot. Hogyan fogom megmagyarázni, hogy nekem német nevem van, erdélyi szászok vagyunk, nem pedig – mindenki azt fogja hinni – annak ellenére, hogy se deportálás, se egyéb – még majd ránk fogják, hogy meghamisítottuk a papírokat. Az én apám igenis báró, azonkívül önkéntes huszártiszt, autója van, és nagyon gazdag lehetne, ha nem issza el minden pénzét. Mert ez volt az egyetlen szórakozása, címeres bárókkal és grófokkal ivott és cigányozott, hajtotta a partiképes lányokat. Mit mondasz? Várj csak, majd lefordítom. A 30-as évek végén ez azt jelentette, hogy sírva vigadós nótákat húzattak hajnalig, és olyan menyasszonyt kerestek, akinek az apja országos hírű földbirtokos. Más szóval, bohémek voltak. Fordítom: nem éhező művészjelöltek, akik némi nyomor árán futottak be. Ők csak mulatni jártak minden éjjel, mert úgy érezték, hogy ez jár nekik. A sírás is, a vigadás is, ebben a sorrendben. Cigányzenésznek lenni rangot jelentett, és a jobb operettekből tudjuk, hogy a cigányprímások igenis rendszeresen megszöktették a hercegnőket.
Operettes világ volt, na és? Mayer úgy nőtt fel, hogy két gyereklány vigyázott rá felváltva, szakácsnő készítette az ebédjét, öt éves se volt, amikor vettek neki egy pónilovat. De Mayer nem volt boldog. Tizenhat évesen beleszeretett egy szép fekete lányba. Megőrültél? – kérdezték az emberek. Hiszen nem árja.
A szép lányt mielőbb elvitték Svájcba, hogy ne okozzon több galibát, de Mayernek egészen mást mondtak, és most ott hasalt a kiterített térkép előtt, amely majdnem az egész szőnyeget eltakarta. Hol lehet most? Ha legalább az irányt tudnám! Alba Iulia vagy Tárgu Mures? És nem igaz, hogy nem találja meg a módját annak, hogy írjon, egy cédulát csak, itt vagyok, várlak.
Hegyek között képzelem el, bár ahogy elnézem, nem elég magasak ezek a hegyek. 2192 m Poiana Márului mellett, de nem, ez még magasabb, 2509. Füzérben veszik körül az apró tavak, tizenkettő, ha jól számolom. Ez már a hóhatár felett van, de nem írták ide a nevét, azt se tudom, hogy ezek milyen havasok, szürke foltok a nagy zöldségben. Regina ott áll a hóban, gyönyörű bundája van, de nem mosolyog, nem szabad mosolyognia, hiszen elvesztettük egymást. Fiam, te keresztény vagy? Nem vagyok az. Nem akarok. Miért nem vártátok meg, amíg el tudom dönteni? Tartsátok meg magatoknak a szörnyű keresztény vallásotokat.
Megígértem Reginának, hogy elveszem feleségül.
Abból pedig nem lesz semmi.
Megkeresem, bejárom az egész országot, elmegyek egészen Constanzáig.
Nem érted, hogy nem lehet?
Szeretem.
Nos, akkor jó utat, hol sár nincs.
Mayer elutazott Kolozsvárra, aztán Déva és Hunyadvár következett, majd a Fogarasi havasok, nem egyszer lovas szekéren, mert mi van arrafelé? A térkép azt mondja, nem modernizált utak. Ezeken a szaggatott kék vonalakon, Ráu de Moci és Urdele között kereste Reginát, akit Genfben rejtettek el, aztán az első lehetséges alkalommal férjhez adtak. Ezt szeresd, te bolond lány, ez legalább hozzád való.
A fenyőfák iszonyú nagy hótól roskadoztak, medvenyomokat láttak a falvak határában, nagy csendesség volt, és Mayer ott hasalt a térkép felett. Ki sem lehet mondani ezeket a neveket. Ha csak egy vadászkastély lenne valahol – de még templom se sok. A nagyobb városokban egy se. Polovragi, Herezu igen – egy csomó az Olt túlsó partján, Rámnicu-Válceától észak felé.
Elrontottam volna valamit? Nem számít, meg lehet változtatni a múltat. Rosszkor születtem, rossz helyen. Kezdjük elölről.
Már ott is volt a névtelen faluban, nem is falu volt az, csak néhány rozzant kunyhó a hegyek között. Tizenkét éves lehetek, gondolta Mayer, pedig ugyancsak tévedett; kész felnőtt volt, helyi fogalmak szerint, gyenge és sovány. Tüdőbajosnak nézem, mondta az öregasszony, minden titkok tudója, és különféle füveket rendelt, füveket, virágokat. Az apja személyes sértésnek érezte, hogy ezt varrták a nyakába, ezt a vakarcsot. Mire jó ez? Hiszen a nyájat se tudja megvédeni. Berezel, ha meghallja a farkasok vonítását. Aztán már annyira nem tudtak mit kezdeni vele, hogy elküldték a kolostorba. Igaz, hogy szerzetesnek vagy papnak se jó, de talán valami hasznát veszik a konyhán vagy a kertben, ahol nincs szükség nagy bölcsességre. Volt ott egy páter Szerbiából, bizonyos Luchenius, akinek megtetszett a jámbor gyerek, és a fejébe vette, hogy megtanítja olvasni-írni. Minek az? – kérdezték a többiek, amikor magad is látod a képén a piros karikákat, nem fog ez sokáig élni. A szolga nem boldog, ha tudományos, és a tudós belepusztul, ha szolgálni kell. – Ez csak egy kísérlet, mosolygott jóakaratúan Luchenius, én is látom, hogy buta, mint az összes többi olténiai paraszt. Nagy hiba lenne, ha elvárnám magamtól, hogy kihozok belőle valamit, mert a Jóisten akaratával nem lehet szembe menni. Ő meg úgy osztotta fel az emberiséget, hogy van értelmesebb fajta, meg olténiai paraszt. Mi a gond ezzel? Valakinek föl kell túrni a földet, föl kell hajtani az állatokat az esztenára, arra meg kár lenne az értelmesebb fajtát elpazarolni. – Te is csak az idődet pazarlod ezzel a fajankóval. – Azt éppen nem mondanám, hárított Luchenius, mert a kutyák is csak alacsony sorsú állatok, aztán mégis mennyi hasznos dolgot megtanulnak. Házat őriznek, birkát terelnek, megküzdenek a farkasokkal. Én meg amondó vagyok, hogy egy olténiai paraszt is ér annyit, mint egy kutya.
Volt egy kis felháborodás a kolostorban, mert hogy lehet ilyet mondani? Mindenki tudja, hogy a kutyák hasznosabbak az olténiai parasztoknál, és ha Luchenius kitart a maga ostobaságában, az egyértékű az engedetlenség bűnével, akkor pedig egyszál csuhára vetkőztetik, és megvesszőzik, mindenki szeme láttára, nem számít, hogy szerb, vagy bulgár, basarab. Fenték is a fogukat, hogy ez a Luchenius megkapja a magáét, az meg külön élvezet lesz, hogy vesszőzéssel végzik a büntetést. De még előbb kapták rajta Mayert, akinek most persze valami istenverte olténiai neve volt, ez most mellékes. A kolostor udvarában találkozott a vénasszonnyal – ki gondolta volna, hogy az a boszorkány idepofátlankodik? Persze azzal védekezett, hogy ő csak gyógyfüvet hozott. Mind ezt mondják! Ha jégeső verte el a termést, ha a tehénistálló körül koslat éjnek idején, ha a szüzek fejét beszéli tele minden gonoszsággal, mindig az lesz a defendarium, hogy hiszen én csak gyógyítani jöttem, teának való füveket hozok. A szeme se áll jól a fajtájának. Elkergették a hektikás gyerekkel együtt, hogy csak úgy porzott utánuk a föld.
Mit követett el, nénémasszony, hogy ennyire haragszanak?
A vénasszony szánakozva nézett Mayerra. Mit tudsz te ehhez, amikor még olyan fiatal vagy! Nem voltam én mindig ilyen öreg, pogánynak meg csak azért mondtak, mert nem álltam kötélnek.
Meg akarták kötözni nénémasszonyt? – kérdezte bölcsen Mayer.
Haha, még ennyit se értesz! Fektetni akartak, nem akasztani.
Mi rossz van abban, faggatta tovább a fiú, magam is szívesen fekszem télen a kemence oldalában, nyáron a diófa alatt.
A diófát én is bevállaltam volna, hanem én Regina voltam, hetedhét határban híres széplány, még most sem érted?
A legényt szíven ütötte ez a név, de nem sejtette, miért és hogyan. Fölváltva lett hófehér és veres. Jaj, itt egy nagy titok van, nem akarom én azt tudni, jobb lesz az mindenkinek. Inkább azt kezdte sorolni, hogy mi mindent tanult a kolostorban.
Olvasni tudsz-e? – kérdezte a vénség, majd a heves bólogatásra előhúzott egy gyűrött papírlapot. Ezt olvasd el, te híres.
Egyetlen szó volt a papírlap közepén, igaz, hogy elég kacskaringós betűkkel írták. Mayer azért csak kibetűzte: P-O-G-Á-N-Y. A vénasszony felszisszent, és kiragadta a kezéből a papírt. Hazudsz, te mutuj, te heregyia! Az én nevem van ott, látod ezt a gö meg nö betűt? Ezt a kettőt még én is tudom. Regina! Kiteszem érted a lelkem, hogy meggyógyuljál, aztán az a fizetség, hogy én pogány vagyok?
Körülnézett abban a kis, mocskos konyhában, de hirtelen nem talált más fegyvert, mint egy nyírfaseprűt, azzal esett neki a legénynek. Reszelős hangon szólalt meg valaki az ajtó mögül, és kénköves bűz terjengett a levegőben. Csak a fejét üsd, hogy meg ne sántuljon! Mayer elbotlott a küszöbben, és a nyírfaseprű nem pihent meg. A vénasszony életének minden kudarcát és mérgét beleadta ebbe a csépelésbe – és eltartott jó néhány percig, mire Mayer észhez tért. Hiszen nem vagyok én köteles eltűrni ezt a méltatlanságot! Jól is néznénk ki, ha nem lehetne megváltoztatni a múltat. Most már csak arra kell ügyelnem, hogy ne menjek vissza ilyen messzire. Civilizált világban szeretnék élni, lehetőleg olyan helyen, ahol nincsenek papok.
Elég nagy kívánság, dünnyögött valaki az ajtó mögött, de szó nélkül intézkedett.
Mayer most egy jóval kisebb térképet kapott, ország helyett város, utcák a havasok és a folyók helyett. Ez csak elég civilizált, a papokat meg kerüld el, ahogy tudod. Mindenhová jut belőlük, nekem se jó, de az egész Európa ilyen.
Mayer meglepetten nézett körül. Azt hitte, hogy a tengerparton van, de aztán észrevette a szökőkutat. Ilyen csak egy van, akkor ez a Genfi tó, franciául Lac Léman. Rémlett csak, homályosan és messziről, hogy egy bizonyos Calvin úr – Ráripakodott valakire: Minek hoztál ide? Ezek se jobbak.
Megnyugtató válasz érkezett a Rhone felől: Kőből vannak. Mind a négyen.
Négyen, kiáltott fel önkénytelenül Mayer, de miért?
A szokásos. Nem tudták összeegyeztetni a nézeteiket.
De már ott is voltak a parkban, a mogorva kőszobrok előtt, akik elszántan markolták a Bibliáikat.
Mindjárt elhajítják, jegyezte meg Mayer tiszteletlenül, mintha megannyi Abraham a Santa Clara-val került volna szembe, akik időnként a breviáriumukkal bélyegzik meg a különösen erkölcstelen asszonyszemélyeket. Valamilyen rejtélyes oknál fogva az erkölcs és az önfeláldozás mindig csak tőlük megkövetelt.
Volna egy részletesebb térképed? – kérdezte Mayer gyakorlatiasan.
Nincs, felelte valaki, de minek az? Úgy ismerem ezt a várost, mint a tenyeremet. Nézzük csak, ugyebár itt vagyunk a St. Germain parkban. Jobbra a Szent Péter katedrális és az orosz óhitűek, balra La Place de Bourg-de-Four, a Mont Blanc és a Machine hidak között, John Knox szülőházával, amely most régiségbolt, míg abból a házból, ahol Farel meghalt luxuséttermet csináltak. Kicsit messzebb, a Rousseau-szigeten van az Étoile és a Diadalív, a túlsó parton az Hotel de Ville a Miasszonyunk templomával, és itt, ahol a Rhone a Léman tóba ömlik –
Most azonnal hagyd abba. Összevissza beszélsz.
Ne kényszeríts megütközésre. Tudom én, hogy mit beszélek. Azt hiszed, hogy ez nem az én városom? Mindegyik város az enyém. A vallásos emberek éppen úgy tévednek, mint az ateisták. Hinduk, buddhisták, muszlimok, taoisták, sintók, konfuciánusok, turlupinek, anabaptisták, girondisták, senki sem ismeri az igazságot.
Csak te, gúnyolódott Mayer.
Eltaláltad. Én viszont senkinek sem fogom megmondani. Tetszik nekem a zűrzavar.
Tudjuk rólad. Nem mondtál semmi újat. És most keríts nekem egy részletes térképet, különben egy lépést sem teszek tovább.
A térkép ott volt, szétterítve feküdt a szőnyegen. Mayer a földön feküdt, sötétkék kardigánban, egy hajdani, szürke tréningnadrág romjaiban, és üres üvegek hevertek körülötte szanaszét. Ki kellene dobni, valakinek, valahová. Vannak ilyen nagy, színes konténerek, mindig szeméthalom van körülöttük, érthetetlen, hogy miért. Éppen ma láttam a Mester utcában, volt ott minden, szakadt papír, parafadugó, káposztalevél – balról egy kevéssé bizalomgerjesztő étterem, amelynek a kirakatára krétával írták fel az árakat – a menü még csak-csak, vagy so-so, de a bélszín több, mint 4,000 forint – mit képzelnek ezek, ha egyszer bélszínt akarok enni, jó nagy ívben elkerülöm a gyorséttermeket – tudja valaki, hogy milyen a bél színe? És a fonákja? Mi a különbség a vékony és a vastag között? Két adag nyombelet kérek, kék színűt – van itt egy kemping is, a Parcul cu Pini Moinestiben, egy csillagos, 32 hely egy- és kétágyas bungalókban, szolgáltatások: Étterem – a Bistrita partján, Bacáu mellett – vagy egy parkban, a város közepén.
Nem is arra van, te, hanem nyugatra, a 26-os úton, Comanesti felé.
Egy idő után elhomályosultak a mindenféle színű vonalak, gyerekkori emlékek tolultak elő: egy kék kardigán, amely nyomtalanul elveszett, elnyelte a föld – a konyha, ahol Mayer lefordult a székről, és az anyja nagyon megrémült – hogyisne, akár börtönbe is zárhatják, ha kiderül, hogy nem vigyázott eléggé az undok kis porontyra – Várhidiné? Várszeginé? A szemét luvnya, aki fölszedette velem az almacsutkát, pedig nem is én dobtam el. Nem érdekel, sipította a luvnya, mind hazudtok, ahányan vagytok, mindegyik hazug. Eddig vagyok! Ha nem ezt dobtad el, akkor húsz másikat. Mocskos kis disznók vagytok, csupa mocskos kis disznó jár ebbe az iskolába, tanulni egyik sem akar, csak eldobálja a szemetet. Zászlófelvonáshoz sorakozó, szedd a lábad! – Magdi néni, miért kell mindennap felvonni a zászlót? – Miért, miért, mert ez összekovácsolja az úttörőket, akarom mondani, a béketábort, és nekem te ne szájalj, mert képen töröllek. Mit gondolsz, az artyeki pionírtáborban hányszor van zászlófelvonás? Naponta ötször! Mi ettől még messze vagyunk, és mit gondolsz, miért? Az olyan reakciós elemek miatt, mint te vagy.
Ez volt a legsúlyosabb vád, és Mayer megkapta nem egyszer, ezért nem sikerült semmi az életében. Sosem lehetett őrsvezető, nem születhetett meg az öccse, a lányok nem vették komolyan, megmondták előre, hogy ne is jelentkezzen a vegyipari technikumba, mert úgysem veszik fel – pedig már annyira beleélte magát, de ezt se kellett volna – a kitűnő bizonyítvány csak egy kétéves szakiskolához volt elég, ott is mindenki tudta, hogy a Mayer reakciós elem – a nagyapja testvére, az maga volt a klerikális és a fasiszta reakció, egy ilyen családban nem születnek rendes emberek. Legalább az állás miatt nem kellett aggódni, 1962-ben mindenkit betereltek egy munkahelyre. Mayernak egy apró íróasztal jutott, udvari szobában, rácsokkal az ablakon, bár ez még mindig jobb volt, mint a Központi Szállítmányozás, ablaktalan, csak a folyosó felé szellőző lyukak, azok kerültek ide, akikkel már végképp semmit sem lehetett kezdeni: Nyugdíjas nénike, aki indigót rakosgatott a nyomtatványok közé, egykori partizán, aki ezüstlapot viselt a koponyasérülése helyén, és azzal riogatta a lányokat, hogy megmutatja nekik az agyvelejét – Juliska, aki kötőszó helyett használta a „mi a búbánat” fordulatot, és az albán – lehet, hogy nem is albán volt, csak ráfogták, tény, hogy nem tudott magyarul, fogalma sem volt arról, mit kellene központilag szállítmányozni, és naphosszat elátkozott kísértetként rótta a folyosókat. Jó elvtárs, ennyit igazán megérdemel.
Mayer nem kapta meg ezt, és azt sem érte el, hogyisne, egy reakciós elem? Most már mindegy, mondta magában elkeseredetten, és csak azért se jelentkezett a szemináriumba, lazán odavetette az agit.proposnak, kösz szépen, nem érdekel. Ettől kezdve bizonyos nimbusz vette körül. Ez az, aki megmondta neki! Bátor ember! Máskor meg hozzávágott egy számlát, vagy mit a Rimanóczihoz, egy orosz számlát – pedig a Rimanóczi is jó elvtárs volt, minimum osztályvezető, alapanyag, lemez, rúd-idom, csapágy, nem számít, az elvtársak mindenhez értenek. De Mayer összegyűrte az orosz számlát, és hozzávágta ehhez a Rimanóczihoz, akinek még annyi tartása sem volt, hogy megsértődjön. Fiatal gyerek, forrófejű, majd megtanulja, hogy mi a rend.
Nem tanulta meg, inkább csak álmodozott, mennyi ország van a glóbuszon, és mindegyik csak jobb lehet – mert más, és mert messze van – Karib-tenger vagy Bajkál-tó, semmi különbség, ez is, az is messze van.
Egy szép napon a főosztályvezető mindenkit összehívott, és egy hang megszólalt a rádióban: Ha végre kimennek az oroszok – Nagy csendesség volt, és Mayer azt gondolta, meglesz ennek még a böjtje, megbánjuk ezt is, akár megtesszük, akár nem, ez már csak egy ilyen ország, kudarcra programozott. Mayer, a reakciós elem, kiment a mellékhelyiségbe, ott várta meg a beszéd végét, hogy később mindenkinek azt mondhassa: Nem tudok róla, nem hallottam, nem is voltam ott. A főosztályvezető, párttitkár különben, mindenre elszántan várta a kérdéseket. Senkinek nem volt kérdése, vagy csak nem tőle akarta a választ hallani.
Most így dióhéjban – visszafelé tekintve –
Most, amikor Mayer megöregedett, és mindenkinek elmondja, hogy nem érdekli a múlt, előrefelé, a jövőbe kell tekinteni –
Pedig meg lehet változtatni a múltat, nem nagy ügy, Enter vagy Reset. Vannak ilyen hollywoodi filmek. Michael Douglas, Sean Connery, Arnold Schwarzenegger, Tom Cruise, Eddy Murphy vagy a filmipar egy másik nagy öregje egyszerűen visszatáncol a múltba. Szédületes tangó vagy keringő, régi szerelem, szépen és fiatalon, tengerpart, Arizona sivatag, és közben szép lassan lemegy a nap.