Térülj, fordulj asszonykám!

Egyszer volt, avagy mégsem, én azt nem tudhatom, de mondják, hogy volt egy dali legény. Úgy hívták, hogy Mikidúc. Hát el menyen Mikidúc, s halad egy úton elé, s hátra? De mivelhogy egy nagy alföldre tévedt nem talált sehol szálást, csak a széles nagy mezőt látta végig, mindenhol felszántva, elboronálva, sehol egy fa, amire felmászna. Ahonnan valami világot meglátna. Nézi, keresgéli, egyszer csak ott lát maga előtt egy nagy vakondtúrást, na megörül neki, hamar felhág arra, bámul a távolba s meg is lát nyugat felé egy szép kis tanyát. Siet oda, de ni, ni valami a nyomában: lehajol, nézi, hát egy kis vakond.
– De jó, hogy rád találtam -, mondja neki és olyan boldog, mintha keresztelős pappal találkozott volna
„Én is nagyon örülök” -, adta tudtára vakond, és úgy elkezdett kuncogni.
– Hijnye, adta, beste? – csodálkozik Mikidúc; – Tán, csak nem az ördögöt fogom kezemben? Mert bizony a kezébe is vette az árvát.
– „Mit képzelsz te rólam, nem vagyok én rossz lélek Semmi ördöngös nincs bennem, de hasznomat veheted, amikor csak akarod, noha nem látok, annál jobban látom, azt amit az emberek nem..”
– Juj de milyen jó! – lelkendezett Mikidúc. Most éppen nem látom már azt a tanyát, amit az imént láttam, a te, vakondtúrásodon..
– „Akkor jó, mert így már látom én – szólt a kis teremtmény -, eredjél most balra”.
Mentek tovább abba az irányba, de még mindig semmi. „Eredj most jobb felé, aztán megint balra” – így irányítgatta, vezetgette a vakond az emberizinket, míg végül reggelre betérhettek a tanyára. „Na, megérkeztünk! – mondta a Mikidúcnak, menjünk be és kérjünk valami elfoglaltságot, szálást meg egyebeket”.
Bemennek, csodálkozik a gazda, honnan, a föld fenekéből bújtak ők elé, mert annak is olyan szeme volt, hogy az elől a vakondot sem lehetett elrejteni, befogadja őket. Eteti, külön a fiút, eteti külön a vakondot, az egyiket az asztal mellett, a másikat meg a padlón, aztán elküldi mindkettőt aludni. Másnap eléjük áll és felfogadta őket szolgálni, na letelik a három nap, lehet kérni bármit fizetség fejében. Mikidúc nem látott semmi olyant, amivel őt ki lehetne fizetni, de mondja neki a vakond, kérje az asztalt, mert az terül-terülj asztalkám. Hu megörül a legény, mindjárt mondja, mi kell. A gazda nagyon pipa lett, hogy ezt a vakondtól tudod, meg is mondja, de azért, csak odaadta az asztalt. A vakond is kért valamit azzal elmentek, na haza felé már falvakon keresztül haladnak, nehogy eltévedjen megint a Mikidúc s délre be is mennek a kocsmába, hát ott olyan drága az étel, az ital, a legény csak szállást kért, de se italt, se ételt nem rendelt mellé. Leselkedik a fogadós, mi lehet az oka? Mindjárt meglátta, hogy az asztal eléteremti a sok ennivalót, aztán belaknak és elalszanak, mindjárt be is ment, s kicseréli.
Mennek haza, Nem akar többet enni, adni nekik, az asztal. Mi legyen, mi legyen? Mérgelődik Mikidúc, de a vakond mindjárt kioktatja: „mondjad neki: Térülj, fordulj asszonykám!” Hát, ahogy kimondta máris ott a sok étel, ital. Vallatja evés közben vakondot, hát, ez hogy lehet?
– „Ez bizony, úgy, hogy ott van egy lány az asztal mellett, amit te nem láthatsz, csak miután elveszed feleségül. – Jaj, miket mondasz te vakond, nem tehetek én olyant, már hogy vennék én el egy láthatatlan leányt? Ejszen megzakkantál, vagy mi?
„Zakkant a te fejed, mert ha nem veszed el holnaputániig volt asztal, nincs asztal!” na gondolkodóba esik Mikidúc, eszi kezét, lábát, mi legyen, hogy legyen, második nap kezd, hajlani a jó szóra s készülődik a lagzira, ahogy szokás. Megy a paphoz, értesíti a rokonságot, szól a szüleinek, azok is boldogok, de hol a mennyasszony?
– Nem látunk asszonyt -, mondják nekik és bámulnak rá, de ő csak mondja az övét, hogy lesz asszony, ne búsulj anyám, ne törd a fejed apám, de hol az asszony? Merönnen hozod? Ki annak a szülőanyja, meg az édesapja? – faggatják, és nem tud mit felelni, Jaj, hát mi úgy nem megyünk a templomba, hogy nem hozol oda senkit, ellenkezik mindenki, de Mikidúc nem tud felelni, ekkor sem. Kérdezi a vakondot, amit persze eddig senki nem láthatott, mert a zsebében rejtegette. – Mond, meg mit tegyek, és én azt fogom tenni. „Jól van, mondja a vakond ezek annyira kíváncsiak, a templomban, ott lesznek, ne izgulj, menj csak oda!”
– Na, elmennek, beülnek a padba, jön a pap, kérdi hol a mennyasszony, itt van, mutatja neki a vakondot, mindenki szörnyülködik, a pap meg csak mosolyog, összeadja őket hát az mindjárt egy gyönyörű szép leánnyá változott, aztán haza mentek és vígan élnek, mind a mai napig. Amikor eljön az ebéd ideje, Mikidúc, csak annyit mond, térülj, fordulj asszonykám, és máris van minden, tele az asztal enni-inni valóval.
– Evés közben gyakran elgondolkodik: „Ej, ha én ezt tudtam volna, dehogy mentem volna még másnak szolgálni. Egyenesen idehoztam volna mátkámat, mert asztalból nálunk sincs hiány!”