Testek

[IG_KITOLT]A félelem harapós rettegésével indultam el reggeli utamra. A hajladozó fák utánam kaptak bősz birtokolni vágyással érintésükben, de én csak mentem tovább, lépteimet visszhangozták a levegő csillanó cseppjei s arcomba hullott a korai napsugár fonnyadt szalagja. Így találtam rád: remegő lélekkel, míg te a magabiztosakra oly jellemző mosollyal nyugtáztad, hogy már megint itt vagyok. Már megint elvárásokkal a szememben nézek feneketlen pupilládba, egyetlen olyan szóra várva, mely visszatükrözné azt, amit a tenyeremben hagytál – egy lélegzetvételnyi érintést ebben az őrjöngő világban, ami rám szakadt s terhét egyre nehezebben bírom el. Kezdek úgy meggörbülni, mint a tóparti magányos fák, akikre mindenki elragadtatással tekint : „Milyen szép!”. De arra senki nem gondol – milyen szomorú. S én sem kaptam semmit. Kongásokkal teli lélekkel hagytalak hát magadra, hátat fordítva annak az egyetlen érzésnek, mely életben tudna tartani. Talpam görcsösen kapaszkodott a süllyedő járda végtelenjébe, míg megtettem azt a pár lépést, ami után el tudok bújni előled, hogy félelmem csípős cseppjei békétlenül mossák ki szememből a fájdalmat.
Mert hiába tudnak a testek tökéletes egységgé összegömbölyödni legbelül, csukott szemhéjaim mögött, ha a lélek gyáva gyötrődése képtelen megküzdeni önmagával.
Pedig én tényleg akartam a lelkedet. Nem magamnak, önmagadnak.