Testvérek

Szép, napos délután volt. Az ég makulátlan kéken ragyogott, egyetlen felhő sem úszott rajta. A szél is lágyan fújt, éppen csak megmozgatta az út szélén álló nyárfák leveleit, és a már elsárgultakat leszakította az ágakról, ezzel vékony, színes falevél-lepedőt képezve a földeken. A domboldalon épült kicsiny falu ebben az időben rendkívül kihaltnak tűnt. A kisebb gyerekek már otthon játszottak, vagy élvezték az ősz utolsó, esőmentes napjait, fogócskával ütve el az időt. A nagyobbaknak pedig, bánatukra az iskola padjait kellett koptatniuk. A szülők ilyenkor még javában dolgoztak, hisz a munkaidő lejártáig még muszáj néhány órát munkával tölteniük.
Dani és Peti, mint mindig, most is vitatkozva sétált hazafele. Ugyan egypetéjű ikrek voltak, így külsőre megtévesztésig hasonlítottak egymásra, de a természetük teljesen eltért. Hiába az aranybarna haj, a mélykék szemek, és az azonos testalkat, ha valaki olyannal találkoztak, aki még nem ismerte őket, alig hitte el, hogy testvérek.
– De hisz annyira különbözőek! – mondogatták.
Peti volt a nyugodtabb és csendesebb. Ha tehette, szabadidejét olvasással vagy tanulással töltötte. Már kiskora óta imádta az állatokat, a biológiát és mindent, ami ezzel kapcsolatos volt. Hamar el is döntötte, hogy orvosnak szeretne tanulni, és ezért szinte falta a könyveket, főleg azokat, amelyek gyógyítással kapcsolatosak voltak.
– Amit megtanulsz, az a tiéd. Azt senki nem veheti el tőled. – válaszolta bölcsen Peti, ahányszor csak arról kérdezték, miért is szeret ennyire tanulni.
Emellett imádta a történelmet, azon belül is a rég múlt idők nagy királyaikról és háborúikról szóló írásokat. Az évek során hatalmas otthoni könyvtárat gyűjtött össze az őt érdeklő témákból.
Bátyát szintén – mivel kettőjük közül Dani volt pár perccel az idősebb – próbálta rávenni a tanulásra, de csak süket falakra talált. Minden próbálkozása úgy pattant vissza, mintha csak egy gumilabdát dobott volna neki a falnak.
Dani durvább és nyugtalanabb volt, mint a testvére. Nem szerette az iskolát és semmit, ami a tanulmányaival kapcsolatos lett volna. Feleslegesnek tartotta a tanulást, hisz véleménye szerint, az ott tanultakat később nem tudja majd hasznosítani.
– Majd az élet megtanít arra, amire valóban szükségem van. A többi csak felesleg, szemét, amit semmire sem tudok majd használni. – reagált testvére válaszára, ahányszor csak tehette. Meg volt győződve róla, hogy neki van igaza. Izgatottan várta azt a percet, mikor a testvére, a szüleivel, és a tanárokkal együtt ezt belátja, s neki ad igazat. De hamar rá kellett jönnie, hogy hatalmasat tévedett. Azonban inkább levágta volna a karját, sem mint, hogy büszke ember lévén ezt bevallja, akár magának is.
Dani, akárhányszor csak testvére valamiben jobb eredményt ért el, féltékeny lett rá, és emiatt sokszor megverte. Irigykedésre pedig minden oka megvolt, hisz kettejük közül Peti volt az ügyesebb. És nem csak a tanulásban előzte meg őt.
Dühét előbb a testvérén próbálta levezetni, de mivel Peti nem reagált sem a csúfolódásra, sem a gúnyolódásra, csak még dühösebb lett. Amikor pedig azon, hogy könyveit tejjel leöntötte, a másik csak mosolygott, valami megváltozott. Az addigi versenyzést felváltotta a csillapíthatatlan gyűlölet.
Ahogy csak tudott, megpróbált a másiknak keresztbe tenni és lejáratni őt, de ezzel csak maga ellen bőszítette fel a szüleit, a tanáraival együtt. Már korábban így is volt vele probléma, de ezek után, a helyzet csak még rosszabb lett.
Tőrt- zúzott mindent, ami csak a kezében került, és diáktársait is többször bántalmazta. Mikor pedig az általános iskolás tanulmányit befejezte, külön iskolába kerültek. Már nem lett volna oka versenyezni, hisz testvére a közeli város legjobb iskolájába nyert felvételit, őt ezzel szemben az egyik leggyengébbe vették fel, mégsem tudott megváltozni. Az életét egyszerűen csak a versengés töltötte ki, és hogy ezt levezesse, gyakran szegült a törvény ellen. Hiába a sok fejmosás, és szülői jó tanács, hamarosan a rendőrségen kötött ki.
A hónapok, majd az évek csak múltak, de a helyzet semmit nem változott. Dani gyakori vendég volt a városi rendőrőrsön, és többször is benn tartották éjszakára, hátha az majd megtöri, eredménytelenül.
Eközben Peti kitűnőre érettségizve egyből bekerült az ország egyik legjobb orvosi egyetemére. Szülei rendkívül büszkék voltak gyermekükre, de a másik szülöttükről csak ritkán beszéltek, kicsit szégyellvén azt, hogy hova jutott. Ennek ellenére, ha segítségre volt szüksége eltévedt csemetéjüknek, semmit nem tagadtak meg tőle sem.
Közeledvén a születésnapjukhoz, még egy utolsó, erőtlen próbálkozást szerettek volna tenni a szülők, gyermekeik kibékítésére. Csupán pár nappal korábban derült ki, hogy édesanyjuknál daganatot diagnosztizáltak, és már nincs sok ideje vissza. Akár csak ő, a férje is higgadtan fogadta a hírt, hisz a családfeje sem volt már hosszú ideje egészséges. Mindketten tudták, hogy idejük lassan letelik, és gyermekeiket támasz nélkül kell hagyniuk. És ha ők elmennek, már csak egymásra számíthatnak. Arra pedig Daninak van leginkább szüksége.
Bár egymással nem jöttek ki, szüleik kedvéért erőt vettek magukon és gyakorta meglátogatták őket. Bár ha csak tehették, kerülték a másikat.
Levelüket megkapván, mindkét fiú ismét elindult a családi fészekbe. A ritka buszjárat miatt, kénytelenek voltak együtt utazni, azonban soha nem ültek egymás mellé. A buszmegállótól messze laktak, a hátra lévő távon, muszáj volt gyalogolniuk. A hosszú utat ugyan egymás mellett sétálva, de szótlanul tették meg, akármilyen unalmas is volt így.
Ezen a napon kénytelenek voltak egy másik útvonalat választani, mert a szokásosat felújítás miatt feltörték, és járhatatlan lett. Nem szerettek erre haza menni, mert hazáig az út szélén kellett haladniuk. Gyakran haladt el mellettük egy-egy autó, olyan sebességgel, hogy észre sem vették, mikor került oda. Egyik pillanatban még semmi, a másikban pedig már el is tűnt a szemük elől, mintha ott sem lett volna.
Peti vette észre elsőként az út mentén sétáló kutyát. Még soha nem látták erre. Barna színű volt, és nagyon sovány. Talán már napok óta nem evett, csontjai szinte átbökték a bőrét, és a hasa is teljesen be volt horpadt. Sántítva, az egyik hátsó lábát felhúzva közeledett a fiúk felé, az út másik oldalán.
Dani felvett egy kavicsot az útról, és a kutya felé dobta. Szerencsétlen jószág remélve, hogy ételt kap, lépteit meggyorsítva sietet oda, ahol a becsapódás helyét sejtette. De nem az volt. Fájdalmas tekintettel, reménykedve nézett a két fiúra.
Peti elővette a szendvicset, melyet az útra készített, de nem evett meg, és óvatosan a kutya elé dobta. Az hálásan falta fel, és a farkát csóválva, nyüszítve könyörgött még pár falat eleségért.
Ekkor azonban már Dani kezében egy újabb kő volt, melyet eldobott és pont eltalálta a kutya fejét. Az vonyítva fordult meg, és indult vissza oda, ahonnan jött. A fiúnak azonban ez kevés volt. Nevetve követte a szerencsétlen jószágot, és közben újabb és újabb követ hajított utána.
Peti próbálta megakadályozni Danit, de gyengébb lévén nem sikerült testvérét visszatartania.
Teljes figyelmüket a kutyára fordították, így nem vették észre a kanyar mögül közeledő teherautót.
A kutya menekülni próbált, és hirtelen kiugrott az útra. Peti, hogy testvérétől megvédhesse az állatott, utána vetette magát. A kamion próbált kitérni, de már nem sikerült és az ebet kikerülve elütötte a fiút.
Mikor megállás nélkül továbbhajtott a kamion, Dani a mozdulatlanul heverő testvéréhez szaladt, de elkésett. Peti már élettelenül feküdt a rémült kutya mellett. Most döbbent csak rá, hogy testvére önzetlen lévén, egy szerencsétlen állatért áldozta fel az életét.
Percekig csak döbbenten állt a holttest mellett, mire maradék erejét összeszedve, képes volt szüleit felhívni.
Dani, a temetést hosszasan szervezte. Mindenből a legjobbat akarta adni testvérének, és az időközben elhunyt szüleinek, akik nem bírták elviselni, hogy szeretett fiúk örökre elment.
Már mindenki elvonult, Dani azon még mindig a sírnál állt, és a rávésett idézetet bámulta. Tudta, hogy hibázott, és remélte, még jóvá teheti azokat a szörnyűségeket, amelyeket ő tett másokkal.
Évekkel később kitűnő eredménnyel szerezte meg a diplomáját a fővárosi egyetemen és testvére emlékére, nagykövetként kezdett dolgozni. Ám sehol nem találta a helyét, így visszaköltözött kicsiny falujukban, ahol hamarosan polgármester lett.
Ugyan kemény és kitartó munkával, de elérte, hogy már nem egy huligánként emlékezzenek rá, hanem mint Danira, egy jószívű emberre.