Téves diagnózis

Nyolc éves korom óta vagyok a pszichiátrián, szinte itt nőttem föl. Dr. Spritson, aki az utóbbi négy évben kezel, feltétlenül ragaszkodik ahhoz, hogy időről-időre leírjam, ami velem történt, mert szerinte az őszinteség nagyon fontos. Őszintén szólva, nem akarok innen kikerülni. Itt ismerem a rendszert, az embereket és figyelnek is rám. Kint, a hatalmas világban pedig biztos, hogy elvesznék. Hová is mehetnék? Anyu öngyilkos lett, apu pedig azóta nem akar velem találkozni. Én se nem mernék a szemébe nézni, hiába estem át azon a rakás terápián és kezelésen.

Még most se tudom, hogy ki a hibás a történtekért… persze rajtam kívül. Talán a média. A TV csatornák és a rádiósok, akik folyton azt hajtogatták: Világjárvány, világjárvány! Pedig akkor még nálunk nem is ütötte fel a fejét a betegség. A tüneteket mégis kívülről fújtuk, jobban, mint bármelyik tananyagot az iskolában. Elsőként a láz mellett, apró kiütések jelennek meg, majd mire azok megnőnek és kiserkennek, a belső szervek már menthetetlenül károsodnak. Szerencse – mondogatták -, hogy csak érintkezés útján terjed.

Egyik pénteken, iskola után nem mentem haza. Miután apu egy bűnöző elfogása közben megsérült és hetekre kórházba került, anyu sokkal engedékenyebb lett velem. Rábólintott, hogy Joeléknél aludjak. Emlékszem, hogy késő estig a számítógépen játszottunk. Megöltük az összes zombit! Ma már nem vicces, de akkor sokat nevettünk azon, ahogy olyan gyámoltalanul kóválygott az a sok élőhalott, és csak arra vártak, hogy a mi puskánk golyója szétrobbantsa a fejüket.

Szombat reggel bemondták a rádióba, hogy a mi kis hazánkban is megbetegedett három ember. Joel szülei arról beszéltek, hogy fel kell készülni, mert valószínűleg majd bezárják az iskolákat és leállnak a munkások, mint más országokban. Élelemhiány is várható, majd fosztogatás. Félelem fogott el.

Már dél is elmúlt, mire hazaértem. A kocsi nem volt a házunk előtt, de tudtam, hogy anyu minden szombaton nagybevásárlást tartott, s mivel most apu nem tudta őt noszogatni, bizonyára belefeledkezett az árak tanulmányozásába. A lakásban csend fogadott, az emeleti szobám felé vettem az irányt, amikor megpillantottam a húgomat. Jenny az ágyában aludt, mellette pohár, gyógyszerek és lázmérő. Nem is kellett a közelébe mennem, hogy meglássam a vörös kiütéseket az arcán. Egyetlen gondolat kúszott az agyamba: Jenny halott, és ha felébred és hozzám ér, én is az leszek. A lélegzetem is visszafojtottam, nehogy felébresszem. Rettegtem. Fájt így látni őt, és féltettem a saját életem. Amikor álmában megmozdította a kezét, némán hátrálni kezdtem. Csendesen leosontam a lépcsőn, és a perzsaszőnyegen járkáltam fel-alá.

Jenny halott, és minket is meg fog ölni – dübörgött bennem a gondolat. Végigkúszott rajtam a pánik, könyörtelenül szorította a torkom és a mellkasom. Aztán arra gondoltam, hogy apu most higgadt maradna, mert egy jó rendőr sosem esik kétségbe. És akkor eszembe jutott az egyetlen dolog, amivel megmenthetem magam, anyut és még ki tudja hány embert. A szüleim hálószobájába siettem, és közben azon imádkoztam, hogy apu pisztolya ott legyen még, a zoknijai alatt, ahol egyszer véletlenül megtaláltam…

A képek innentől kicsit homályosak, az idő megállt körülöttem.

Jen édesen aludt, amikor beléptem a szobájába. Nem akartam, hogy szenvedjen, de arra sem lettem volna képes, hogy szétroncsoljam az arcát, ezért úgy döntöttem, hogy szíven lövöm. Elvétettem. Nem halt meg azonnal. Hörögni kezdett, mint aki nem kap levegőt, vér bugyogott a szájából és közben kétségbeesetten nézett rám. A kis Jenny nem értette, mi történt körülötte. Percekig haldoklott… nem tudom, mennyi ideig, mert az egész óráknak tűnt.

Már nem élt, mire anyu hazaért. Én csak némán álltam a küszöbön és a mozdulatlan Jennyfert néztem. Amikor meglátta, anyu felsikított és csak üvöltött, mintha kínoznák. A húgom ágya mellett térdre rogyott és magához húzta Jennyt. Nem foglalkozott se velem, sem a vírussal, csak szorosan magához ölelve ringatta a véres kis testet és sírt.

Nem tudom, hogy mikor hullott ki a kezemből a pisztoly, de tisztán emlékszem anyu szavaira. Valósággal belém égtek:
– Bárányhimlős volt. Kicsi korodban te is elkaptad, nem emlékszel?
Nem emlékeztem, és az elkövetkezendő pár hónapra sem.

Nem sokkal később kifejlesztettek egy oltást a vírus ellen. Mint ahogy mindenkit, engem is beoltottak. A világjárvány már nem pusztított tovább. Egyetlen ismerősöm sem kapta el a betegséget.

A mi egyetlen, nagy betegségünk a félelem volt.