Téves hívás

Nem is tudom mikor kezdődött. Már jó rég, vettem egy telefont csak úgy, tartalékba. A régi számom már tényleg jó régi. Akkor még csak 6 számjegyűek voltak a mobilszámok, de ez most nem fontos…
Aztán jött "A" téves hívás: Grétát keresem.
Kedves női hang. Megbeszéltük, hogy a szám jó, de nem tudok neki segíteni.
Bennem maradt a kérdés, ki lehet az a Gréta?! Nem értettem miért lett ez olyan fontos akkor, de sokat törtem rajta a fejem. Aztán jött a következő és a következő téves hívás. "Grétát keresem." Mindig egy-egy kedves hang. Olyan, ami miatt egy jó embert tudsz magad elé képzelni, és lassan megértettem, hogy miért fontos nekem megtudni, hogy KI AZ A GRÉTA?!
Madarat tolláról, embert barátjáról.
Az akit, csak kedves emberek keresnek, nem lehet rossz ember.
A bátorságot sosem mertem venni, hogy megkérdezzem, mondana e mást azon kívül, hogy Gréta. Persze minden hívás után vertem a fejem a falba, hogy miért nem tettem.
Olyasmi ez, mint a várakozás az ismeretlenre. Tudod, hogy csak kérdezned kellene, de félsz is attól, hogy ezzel elvesztheted azt az örömet amit a várakozás okoz. Próbálod visszafogni a képzeletedet, nehogy túl nagy dolgot képzelj el és csalódás érjen. Inkább csak várni és elvezni a várakozást. Természetesen olyan tiszta gondolatokkal a fejemben, amit bárki előtt vállalni mernék. Gyerekes tudom. Mosolyogtató. Hát én is sokat mosolyogtam magamon, hogy várok valamit, ami annyira távol van a földhözragadt gondolkodásomtól, hogy megérteni sem tudom. De vártam a téves hívást és jó kedvem volt, ha csak eszembe jutott.
Olyasmi, mint várni a tekert füstölt sajtra. Elképzelni, hogy letéped a csomagolást és beleharapsz! Vagy inkább óvatosan kibontani? Vagy inkább eltenni, és tudni, hogy van és várni arra, amikor megeszed. Melyik a nagyobb öröm? Nem tudom.
Aztán ma ismét téves hívás és újra egy kedves hang.
Lányos zavaromban írni is alig tudtam. Azt mondja Ő az anyukád és megadja a számod. Hát merném én felhívni azt a számot ennyi várakozás után? Nem!
Eszembe jutott, egyszer rábeszéltek, hogy regisztráljam magam a facebook-ra. Később kiderült, hogy törölni nem lehet magamat onnan. Ez egy olyan csak írható memória. Mindegy. Ha már van.. Kis dadogás után megkérdezem, a vezetéknevét nem mondaná meg?
Megmondta. Megtaláltam. Telefonon úgysem merném felhívni. Ki lennék már? Telefonbetyár? Írtam üzenetet. Biztos nem is az. Biztos nem is válaszol. Folytatódhat a kellemes várakozás a téves hívásra, a mosolygás az infantilitásomon.
És pár perc múlva összetört az álom. Válaszolt.
Furcsa érzés. Válaszolt. Ő az. Szomorú lettem. Vagy nem? Most akkor mi lesz velem? Már nem lehet elképzelni, mert nem egy elképzelt ember, hanem egy létező!
Nem fogok hazudni. A képzelet és a valóság nem ugyan az soha, de ezt senki sem hitte. A lényeg igaz.
Kedves ember!