The City V. Fejezet

V. Fejezet
Új útitárs

Két nap telt el azóta, hogy az utolsó csapatszállító mögött bezáródott a Város kapuja. A Vadon csöndes volt és éber. A Várostól talán tíz mérföldre egy fa alatt volt egy tábor. Itt állomásoztak a helyi vezetők. Egy fiatal tiszt vitte a szót.
– Nem tudhatjuk, mi történik odabent. Nagyon védik magukat, de ez jelentheti azt is, hogy kifelé akarnak támadni. Ha most támadnak, akkor lerohanhatják a bent állomásozó erőkkel a folyóközt.
– Tisztában vagyunk vele, de lehet, hogy csak kiszökött egy fogoly a börtöneikből, akkor pedig semmi közünk hozzá. – Felelte erre egy öregebb nyugodtabb vérmérsékletű vezető.
– Az ellenségem ellensége a barátom, ha igazak a régi közmondások. – Válaszolta a fiatalabb. Egy alacsony, patkányképű, mindenhol szőrös kis emberke állt fel, hogy észrevegyék. Aki csak meglátta ideges lett a látványától, olyan ellenszenves volt az embereknek, és többnyire büdös is.
– Itt már régen nincsenek ellenségek. Berögződtek az állások. Mi átadtuk a városainkat, ők meghagyták a vidéket. Nincs dolgunk egymással, ahogy gyilkosokkal és rablókkal sincs a börtöneikből. Szerintem ne fordítsunk komolyabb gondot az ügyre. Jelentéktelen számunkra, nincs gondunk vele.
– Ha pedig nyakunkba kapunk egy offenzívát, akkor fújhatjuk az egészet. – Ütötte le a fiatal. – Ezt nem szabad annyiban hagynunk. – Egy pillanat szünetet tartott. – Javaslom, hívjuk le a hegyekből az állásainkat, helyezzük el a folyón az átkelőkhöz, és folyamatosan kétszáz emberrel figyeltessük a Várost.
– Tehát mozgósítsuk talán vaklármáért a teljes északi hadosztályegységet, védtelenül hagyva ezzel a teljes frontot.
– Nincs front. Az Oroszok tíz éve nem mozdultak. Teljesen felesleges azon az oldalon hadosztályokat tartalékolni, ha itt van rájuk szükség, de ha megnyugtat én már jártam arra veled ellentétben és egyetlen hadosztály is megvédheti azt a vonalat akár tíz-tizenöt teljes hadsereg ellen is, viszont ha az alföldön tolnak bennünket. Az erdők nem nőttek össze teljesen. Hatalmas tisztás területek vannak. Ott nem lehet elrejtőzni. Ha egy hadtápostiszt ezt nem tudja megérteni, akkor ne szóljon bele. – Szónoklatát mindenki kedvezően fogadta, a patkányképű leült. A hangulat felengedett.

A Város határában az őrök figyeltek. A falakon nem volt változás. Norton a házak tetején mászott át a határig. Tudta, hogy ha itt találnák, rögtön agyonlőnék. Sokat álmodozott a Vadonról. Összeszedett minden információt az ott rejtőző ellenállókról, amit a város nyomornegyedeinek legkülső rétegében tudtak róla. Testalkata gyenge volt, viszont a szívósága miatt megállta a helyét. Sorban mászkált a bandák között, viszont sehol nem maradt meg. Olyanokat keresett, akik ki akartak menni a városból. Mélykék szemeiben az értelem csillogott. Okosabb volt a társainál, és ami fegyvert elbírt, azzal halálosan pontos volt. Szívében olyan álmokat dédelgetett, hogy a Vadonban beáll vadásznak. Most is kezében negyvenmilliméteres hangtompítós vadászpuskája. Ahogy nézte a falakat, mintha örökre összetört volna egy világ körülötte. A védelmet megtízszerezték. Aztán mintha hirtelen világosság gyúlt volna a fejében. Merész tervet eszelt ki. Visszatért saját kis földalatti bunkerébe.

A lány térdre esett. Két napja vágtattak sötét alagutakon megállás nélkül. Néha megálltak tíz percre, ilyenkor a fiú kiosztott neki egy kis szintetikus ételt. Beni fűrészpor ízűnek és rágósnak találta a kis szeletkéket, de az egész napi menetelés után mindent meg tudott enni. Most térdét tapogatva állt fel. Szúrt az oldala. Skull megállt.
– Van negyed óra pihenőnk. Most jön a legnehezebb része. – A lány felsóhajtott.
– Lehet még nehezebb? – A fiú megütődve nézett rá. Rajta nyoma sem volt fáradtságnak.
– Ez volt a leghosszabb és a legkönnyebb szakasz. Innentől nem visz már tovább a főalagút, a mellékalagutakat meg nem ismerem. Azokat alig három éve újították fel. Azóta nem jártam itt. Most fel kell mennünk a felszínre. Még több mint egy kilométer a fal. Azon még nem tudom, hogy jutunk át. Mindenesetre a kapun nem engednek ki egykönnyen. Ha kint vagyunk, már nem olyan nehéz az ügy. Bevetjük magunkat az erdőségekbe, így csinálták az ellenállók is ötven évvel ezelőtt. Azóta nem volt kitörés. Illetve még senkinek nem sikerült. A szomszédos városok valamelyikének külvárosában eltűnhetünk, csak a szállítmányhoz kell csapódni. Éjszakára kétnaponként megállnak egy-egy ellenőrző pontnál. Ott elbújhatunk a ládák között. – Megfordult, el akart feküdni, ekkor valamiben megakadt a keze. Egy parányi kamera volt. Kitépte a falból, majd megvizsgálta. Nagyot sóhajtott. – Valami amatőr kukkolló bekamerázta a helyet. Elég gyenge lehet, ha én is így kiszúrtam. Nézzük meg, hol bujkál. – A drótot nézte, ami csak a falhoz volt nyomva. – Rövid hatótávú koaxiális kábel. Nem lehet hosszabb száz méternél. Huszonegyedik századi technológia. Kicsit el van maradva a gyerek. Lassan indult el fegyverrel a kézben a drót nyomán. Lassan lépdelt, míg egy ajtóhoz ért. Résnyire nyitva volt, barátságos fény szűrődött ki rajta. Elengedte a vezetéket és elővette másik pisztolyát is. Óvatosan nyitotta az ajtót. Senki nem volt a helységben, lassan belépett. Ekkor megszólalt egy hang a háta mögül.
– Dobd el a fegyveredet, majd lassan fordulj meg! – Skull engedelmeskedett. Tudta, hogy itt legalább egy olyan emberrel van dolga, aki otthon van. Az ellenállás reménytelen volt. De a hang is tetszett neki. Fokozatosan megfordult. Egy távcsöves puska nézett vele szembe. Nagykaliberű, szerelhető darab. Első osztályú. Mögötte egy aprócska srác ült. Alacsonyabb lehetett nála legalább másfél fejjel. Vézna alkata miatt alkalmatlannak tűnt bármiféle munkára. Fiatal lehetett. Tizennégy, talán tizenöt éves. Lassan, mustráló tekintettel mérte végig a vendégét, majd lassan megszólalt.
– Nem úgy nézel ki, mint aki miatt megtízszerezik a védelmet a falon. Valóban képes vagy átjutni? – Kérdezte minden bevezető nélkül.
– Nem tudom, hogy képes vagyok-e, de itt sem maradhatok. Minden követ megmozgatnak utánunk. Egyetlen reményünk, ha kimenekülünk a városból.
– Hát, ha így állunk, akkor nem sokra megyek veletek. Hol a lány? – Skullnak ekkor jutott eszébe, hogy amikor belépett, még mögötte volt.
– Beni?!- Kiáltott ki az alagútba. A lány félénken belépett.
– Hogy hívnak? – Kérdezte a fiút Skull
– Norton vagyok. A barátnőd gondolom Beni, hiszen így hívtad, te pedig?
– Skull vagyok. – A fiú arca felderült.
– Már hallottam rólad. Azt hiszem, nem is olyan rossz a helyzet. Szóval ki akartok jutni? Azt hiszem segíthetek, de csak éjszaka, most pedig nagyon nappal van. Aludjunk egy pár órát. Sok dolgunk lesz, ha lemegy a nap. – Leeresztette a fegyverét. Skull egyet értett. Örült, hogy segítségre talált. Abban nem igazán bízott, hogy a srác segítségére lehet a falon való átjutásban. Norton átvezette egy másik szobába. Vagy öt pokróc volt leterítve, és volt egy ágy is. Elterült az egyik sarokban. A plédek különösen puhák voltak, ilyenek nem teremtek minden bokron. Civil használatra általában csak szúrós szintetikus pokrócokat adtak, de ez valami más volt. Az anyaga lehetett vagy kétszáz éves. A lány tőle vagy két méterre feküdt le. Norton az ágyat foglalta el. Kicsit hűvös volt, de ő már fel sem vette. Hozzá volt szokva, hogy huzatos tetőkön és nedves csatornákon aludjon. Ahhoz képest ez maga volt a Kánaán. Pillanatokkal később már aludt. Egy kis mozdulatra ébredt. Beni odafeküdt mellé. Remegett. Odabújt hozzá. Nem volt szíve, hogy ellökje, inkább kicsit átkarolta, rádobott még egy plédet, Magában viszont azt gondolta, „Kellet ez nekem? Egy beteg szukát cipelhetek magammal a tűzvonalon keresztül nemsokára. Ha tényleg kidől, annak nem lesz jó vége.” Majd elaludt, nem törődve a másnap gondjával.