The City XIV. Fejezet

XIV. fejezet
Az ügynök

Norton felébredt. Körülötte sötét volt. Viszketett a lába. Furcsa érzése volt. Jól érezte magát. Kiskori álma teljesült, amikor idejutott, de hiányoztak újdonsült barátai is. Valahogy az itteni emberekből egy olyan felsőbbrendűség sugárzott, amikor ránéztek, hogy alig tudta elviselni. Csak néhányan voltak, akik komolyan vették. Alacsony volt, vékony és városi. Ez itt azt jelentette, hogy gyenge és valószínűleg buta is. Kevesen gondoltak bele, hogy milyen élet lehet valójában a városban, és mennyit kell küzdeni azért, hogy kijusson valaki a City hatalmas falai mögül. Lábában valami kis szúró fájdalmat érzett. Lenézett. Először nem látott semmi különöset. Táskájából kikotorta a zseblámpáját és odavilágított. Egy apró kis fekete pöttyöt vett észre. Megnézte alaposabban. Valami fémtüske. Megragadta két körmével, kirántotta. Körülbelül egy centiméter hosszú és egy milliméter átmérőjű kis fémrudacska vége még világított. Ahogy meg akarta nézni közelebbről, lassan kialudt a fénye. Sejtette, mi lehet. Egy nagy hatótávolságú helyzetjelző poloska. Valószínűleg akkor lőtték bele, amikor elfogták. Felült és automatikusan fegyvere után nyúlt. Hallotta a lábak dobogását. Felharsant a riadót jelző sziréna. Egy pillanat múlva fegyverropogás hallatszott mindenfelől. Norton teljesen felébredt. Felpattant. Felrántotta bakancsát, kezébe vette a puskát, és már menet közben kibiztosította. A távcsövet éjszakai módra állította. Körülnézett. Megdermedt a látványtól. Az ezredet teljesen körülvették. Sokkolófegyverek és géppuskák egyaránt ontották magukból töltényeiket. Norton letérdelt. A legközelebbi erdősáv felé fordult és tüzelni kezdett. Kiült a nyolc golyós tár. Újratöltött. Megint vállhoz emelte, de már nem tudott lőni. A hátába fúródó kábítótöltet a földre döntötte. Elsötétült előtte a világ.

Mikor Norton felébredt egy öreg, ráncos arc hajolt fölé. Egy éles fényű lámpa világított a szemébe. Lassan ébredt rá, mi történt.
– Hol vagyok? – Kérdezte kábán.
– A KT ideiglenes kutatólaboratóriumában, ahol a tizennyolcas Vadonezred még nemrég táborozott.
– Ki maga? – Kérdezte Norton gyanakodva.
– William Markenstein. De te biztos csak úgy hallottál rólam, hogy az Öreg Jefrin. – Norton nem értett egy szót sem. Hírből hallott már az öreg boltosról, de személyesen még nem találkozott vele. Rendíthetetlenül megbízható, és megvesztegethetetlen embernek ismerték.
– Hogy kerül maga ide? – Tette fel az egyértelmű kérdést. – Magát is elkapták? . Az öreg kényszeredetten elmosolyodott.
– Engem már nagyon régen elkaptak. – Norton kezdte megérteni az öreg hatékonyságát. Azt hallotta, hogy bármihez hozzá tudott jutni. Itt volt a kézenfekvő megoldás. Hát persze. Beépített KT ügynök volt, máshogy hogy tudott volna egy-két héten belül bárki számára iratokat csempészni, vagy beszerezni olyan fegyvereket, amikről a második kör lakói még csak nem is hallottak. Ránézett a szürke szempárra.
– Miért tartanak fogva? – Kérdezte fáradtan.
– Egyszerű. Két legyet ütünk egy csapásra. Míg a Vadon hadseregét felszámoljuk, talán el tudjuk fogni Jonatan Scurtöt és Benita Hannovert. Érted majd eljönnek. – Nortonnak leesett az álla, de megpróbálni leplezni félelmét.
– Miből gondolja, hogy eljönnének értem. – Jefrin megcsóválta a fejét, mintha egy értetlen kisdiáknak magyarázna.
– Már egyszer megtették. Nem? – Norton tovább próbálkozott.
– Akkor szükségük volt rám. Nélkülem nehezebb lett volna kijutni a Cityből.
– Ismerem Jonatant. Eljönnek. Ez már csak idő kérdése. – Felemelt injekciós tűt és beleszúrta a fiú karjába. – Te csak aludj nyugodtan. Közvetlenül rád nincs szükségünk. – Norton előtt ismét elsötétedett a világ…