Tíz lépés…

Ott állt a várban, az ágyútorony tövében a fűzfa alatt, amikor először látta. Magas, sportos fiú, futva közeledett, csak éppen rápislantott, s futott tovább. Ő a szemével követte magas, izmos alakját, s belesajdult a szíve, mert nem tudta, látja-e még valaha. A fűzfa levelei gyengéden simogatták az arcát, a szellő beletúrt a hajába, lehunyta szemét egy pillanatra, s úgy érezte, hogy az ő keze az, ami a hajába túr, az ő keze ilyen lágyan simogató.
Szerelem volt első látásra. Szerelem, csillapíthatatlan szerelem, ami nem hagyta nyugodni. Nem tudta feledni, pedig, ha jól meggondolja, az arcát alig látta, talán fel sem ismerné, ha szembe jönne vele az utcán. Mégis, csak róla ábrándozott, csak őt kereste minden szembejövő arcban, mert a lelke mélyén tudta, akkor, tizenhat éves fejjel, hogy rá fog ismerni, ha újra találkozik vele.

Évek múltak, majdnem két év, amikor a tengerparton nyaralt a szüleivel, egy kis halászfaluban. Még mindig róla álmodozott, még mindig őt kereste, már szinte biztos volt benne, hogy ő az igazi, csak abban fogyatkozott meg a hite, hogy valaha rátalál.
Apa küldte a piacra, vegyen egy görögdinnyét. Utána kiáltott: görögöt! Még hallotta, hogy anyának odasúgja: amilyen szórakozott ez a lány, a végén egy poshadt sárgadinnyével állít haza.
Egy szűk sikátoron haladt lefelé a hat kilós dinnyével, a sárga kőkockákat nézte a lába előtt. Aztán meglátott egy sötétszürkét, kissé távolabb. Az biztosan később került az utcakövek közé, mert kimagaslott és a színe is elütött a többitől.
Hirtelen támadt a gondolat: ha tíz lépés a szürke kőig, akkor ott találkozik vele!… Óvatosan lépkedett, számolta a lépéseket … pont tíz … pont tíz … örvendezett, amikor hirtelen megbotlott a kimagasló szürke kőben és hasra esett.
A dinnye nagyot reccsent, s ezer darabra tört a kemény utcaköveken. Sok volt a járókelő, s ő azt sem tudta, felkeljen-e egyáltalán, annyira szégyellte magát. Amikor megmozdult, erős fájdalom hasított a térdébe.
– Segíthetek? – szólt egy bársonyos férfihang, és a kezét nyújtotta, majd megpróbálta felemelni. Ráemelte a tekintetét. Ő volt az! Elnyomta a már elindult sikolyt, majd a fiú karjaiba ájult.
Egy orvosi rendelőben tért magához. Azt sem tudta, hogy került oda. Az orvos elmagyarázta tört angolsággal, hogy nem tört el semmije, a sebeket megtisztogatták, bekötözték.
Akkor még ő is gyengén beszélte az angolt, de valahogy megkérdezte, hogyan került ő ide?
– A bátyád hozott be, válaszolta az orvos, a váróban várakozik.
Hiszen nekem öcsém van… mondta volna, de hallgatott. Amikor kilépett a váróba, ott ült Ő. Az orvos hozzá lépett, valamit magyarázott neki, nem tudta mit, mert már képtelen volt arra figyelni. A fiú finom angolsággal válaszolt, majd felé fordult, megfogta a karját: gyere, haza kísérlek, mondta.
Már az utcán voltak, sajgott a térde, minden lépésnél villámok cikáztak benne, csak nagyon aprókat tudott lépni, aztán meglátta a padot, ott a lámpás mellett, és kérte, hadd üljön le picit, mert érezte, hogy menten elájul, csak azt nem tudta mitől. Vajon a térde-e a vétkes mindezért, vagy Ő, az, hogy itt jön mellette, fogja a karját … két éves vágyakozás után itt van vele, s ő menten elájul…
Ültek a padon, és nem mert ránézni. Egy csigát bámult, ahogy vonszolta magát ott a pálma alatt a betonon. Magát is csigának érezte, hiszen ő is így vonszolta magát, lassan, az ég minden csillagát látva maga előtt fényes nappal, amíg megtette az utat hazáig, bár a kapun belül már elájult, a fiú vitte be a lakásba a karjaiban.

Egy év után, egy nyári délutánon, egy szál tearózsát nyújtva felé, kérte meg a kezét. Igent mondott, és határtalanul boldog volt. Nemsokára az esküvőt is megtartották, s két évre rá, iker gyermekeik születtek. Egy fiú, egy lány.
Szivárvány-színekben tündökölt a boldogságuk. Sosem látott egyetértésben nevelték két csodaszép gyermeküket. Mintacsaládnak számítottak, annak tartották őket, egészen addig a napig…
Amikor megkapta a hírt, hogy elszállt egy hajtűkanyarban, napokig nem tért magához. Akkor négy évesek voltak az ikrek.

Egyedül botorkált végig az életen… egyedül… nélküle. Felnőttek a gyerekek, kirepültek, már nekik sincs szükségük rá. Egyedül maradt… teljesen egyedül.
Most itt áll a várban, az ágyútorony tövében a fűzfa alatt, ahol először látta Őt. Itt áll, immár hatvan évesen, és a feltörő emlékek özöne teljesen letaglózza. Palacsinta illatot hoz a szél. Könny szökik a szemébe, mert eszébe jut, hogy mennyire szerette a palacsintát… sokat sütött neki… de talán a világ összes palacsintája sem lett volna elég… a szája mosolyra görbült … belül zokogott.
Azóta, nem sütött palacsintát, az illatától is menekült… egy falatot sem tudott volna lenyelni, nélküle. A gyerekek a nagymamáknál palacsintáztak…
Nincsenek már vágyai, álmai sem … jó lenne, ha megfogná a kezét újra … jó lenne szállni vele a felhők felett … jó lenne vele … tíz lépés a szürke kőig … csupán tíz lépés…