Tolerancia

‒ Nem hagyná ezt abba?
‒ Elnézést… Parancsol?
‒ Kérdem, nem hagyná végre abba?
‒ Mit, ha szabad kérdeznem?
‒ Hát, a dúdolást!
‒ A dúdolást? Én dúdoltam?
‒ Igen, ön dúdolt.
‒ Bocsánat! Észre sem vettem.
‒ Jó magának. Más viszont képtelen nem észrevenni, úgyhogy kérem, hagyja végre abba!
‒ Jó-jó! Hiszen már abbahagytam. De, ha meg nem sértem… mégiscsak abszurdum, hogy ilyen gorombán ráförmedjen valaki az emberre efféle semmiségért. Végtére is… már dúdolni sem szabad?
‒ Dúdoljon magában! Ne nekem énekeljen itt, mint egy dalos pacsirta!
‒ Ez azért mégiscsak sok! Csak nem képzeli, hogy maga fogja eldönteni, hogy ÉN mikor dúdolhatok?!
‒ Mint ahogy maga sem fogja eldönteni, hogy ÉN mikor mit hallgassak!
‒ Akkor ez zsákutca. Paradoxon. Önnek joga van a csendhez, nekem meg jogom van a dúdoláshoz. De egyikünknek sincs joga ezt ráerőltetni a másikra.
‒ De nincs ám! Mint ahogyan korlátozni sincs jogunk a másikat – megfosztani a csendtől vagy a dúdolástól.
‒ Akkor hát mit tegyünk?
‒ Javaslom, menjen arrébb, és dúdoljon ott! Úgy nem zavar senkit.
‒ Miért én menjek arrébb? Én voltam itt előbb. Menjen arrébb maga, és ott nem fogja hallani, ahogyan én itt halkan dúdolok.
‒ Sajnálom, én nem mehetek arrébb; elszalasztanám a járatomat. Mégiscsak magának kell arrébb mennie.
‒ Maga szerint én csak az időt múlatom itt? Én is a járatomat várom. Nem fogom a maga kedvéért elszalasztani.
‒ Akkor tehát ezen a ponton kell megférnünk egymással.
‒ Úgy tűnik.
‒ És dúdolni fog?
‒ Istenuccse!
‒ De miért, az ördögbe is?!
‒ Ön azt kérdi: miért? Én azt kérdem: miért ne?
‒ Jó! Figyeljen ide! Ha elmegy oda, és ott dúdolgat magában, én megígérem, hogy feltartom a járatát, amikor az befut, így semmiképpen nem marad le róla. Na, mit szól?
‒ Nem is tudom… Úgy érzem, nem várhatok el effajta szívességet így, ismeretlenül.
‒ Rá se rántson! De nézze! Ön is beláthatja, hogy így mindkettőnk áldozata egyformán elenyésző a másikért, mégis mindketten jól járunk.
‒ Nos, belátom, van abban ráció, amit mond. Tudja, mit? Odamegyek… De ismeri ön egyáltalán az én járatomat?
‒ Természetesen nem; ugyan honnan ismerném. De ne aggódjon! Leállítok minden járatot, maga pedig majd kiválasztja az önnek megfelelőt.
‒ Áh! Ekkora felhajtás egy kis dúdolásért… Inkább hagyjuk!
‒ Ezt úgy értsem, hogy mégis marad?
‒ Igen, maradok.
‒ És dúdolni fog?
‒ Igen, ragaszkodom hozzá.
‒ A mindenségit! Mégis mivel vehetném rá, hogy hagyjon fel vele?
‒ Nem hiszem, hogy volna bármi, amit fel tudna ajánlani. De ne aggódjon! Majd lehalkítom magamat, nem fogom zavarni. Meg sem fogja hallani, ígérem.

Tik-tak, tik-tak…

‒ Most mit csinál?
‒ Parancsol?
‒ Kérdem, mit csinál?
‒ Hogy én? Semmit a világon.
‒ Még, hogy semmit! Hiszen maga kavicsokat rugdos.
‒ Kavicsokat rugdosok?
‒ De még mennyire! Ne mondja, hogy ezt sem vette észre!
‒ Pedig, ha maga nem szól…
‒ Ám az a helyzet, hogy szólok. Legyen szíves, hagyja abba!
‒ Ezt is? Mondja, levegőt azért vehetek?
‒ Ne gúnyolódjon! Nincs ebben semmi vicces.
‒ De nincs ám! Ennek már a fele se tréfa. Maga valósággal terrorizál engem.
‒ Hogy terrorizálom? Hogy ÉN terrorizálom?! Mit nem mond! Vigyázzon a szájára!
‒ Mondom, amit mondok! Maga terrorizál engem. Amit itt művel, az nyílt zaklatás.
‒ És amit maga művel, az talán nem az?
‒ Uramisten! De hát, én a kavicsokat rugdosom, nem magát!
‒ Hah! Hát, az talán nem elég? Mondja, miért rugdossa egyáltalán a kavicsokat?
‒ Miért is? … Hát, mert… Megvan! Megmondom: azért rugdosom a kavicsokat, mert maga elvette a kedvemet a dúdolástól.
‒ Szóval azt állítja, hogy tulajdonképpen ez az én hibám?
‒ Mondhatjuk.
‒ Megáll az eszem!
‒ Magának áll meg az esze? Akkor mit mondjak ÉN? Nézzen rám! Idejöttem, jó kedvem volt, még dúdolgattam is. Jött maga, megszólított, mire a hangulatom rosszra fordult, a dúdolástól is elment a kedvem, és már a cipőmet sem kímélve rugdosom a kavicsokat. És akkor magának áll meg az esze!
‒ Most hová megy?
‒ Távolabb magától. Elejét veszem, hogy ismét rám szóljon valamiért.
‒ De hát, most éppen ott áll, ahol ÉN már az előbb is helyet mutattam önnek. Ha akkor odasétál, azóta is vígan dudorászhatna.
‒ Meglehet. De ÉN ide most önszántamból jöttem. Ha én úgy döntök, hogy idejövök, az természetes dolog. De senki más ne mutasson nekem helyet, érti? Különösképp ne maga.
‒ Hogy érti azt, hogy különösképp ne én?
‒ Hogy hogy értem? Hát, zavart itt bárki mást magán kívül, hogy én halkan, csöndben dudorászom magamban? Nem. Senki nem szólt miatta.
‒ Talán csak nem mertek szólni.
‒ És ugyan miért ne mertek volna? Talán úgy nézek ki, mint aki embert eszik? Megrémítette őket a „vérszomjas” dúdolásom?
‒ Már kértem, hogy ne gúnyolódjon.
‒ Mi maga, valami kérvényező? Merő egy kérésből áll, ember. Most már jó messzire jöttem magától, most már aztán férjen meg tőlem! És én csak arra kérem, hogy többé ne kérjen tőlem semmit! A jövőben kíméljen meg a kéréseitől!
‒ Ez az utolsó szava?
‒ A legutolsó.

Tik-tak, tik-tak…

‒ Elnézést! Önök mire várnak itt?
‒ Hogy-hogy mire? Hát, a járatunkra.
‒ Úgy van, a járatunkra.
‒ A járatukra? De hiszen már az utolsó járat is rég elment. Észre sem vették?
‒ Az utolsó járat?
‒ Rég elment?
‒ Úgy van. Mindenki más felszállt már a maga járatára, csupán maguk ketten maradtak itt. Ezt sem vették észre? Ejnye, ejnye… Hát, jó éjt!

Tik-tak, Tik-tak…

‒ Van hová mennie?
‒ Ugyan hová? Itt rekedtem. És maga?
‒ Nekem sincs hová mennem. Mindketten itt rekedtünk.
‒ Hosszú lesz az éjszaka.
‒ És hideg.
‒ Ideges?
‒ De még mennyire!
‒ Kér egy rágót? Van nálam.
‒ Ha ad belőle, szívesen elfogadom.
‒ Hosszú lesz az éjszaka.
‒ És hideg.

Tik-tak, tik-tak…

‒ Kérem, nem hagyná abba a csámcsogást? …