Töredékek

Vannak pillanatok, amikor szeretném magamat távol tartani a világtól. Nem magam miatt, nekem még csak menne a közeledés, de a világ nem járna jól.

Emeletes buszon nem utaztam soha, és a tengert sem láttam még. Azt terveztem, hogy nem halok meg addig, amíg nem zarándokolok el a tengerhez, nem érinthetem, nem érezhetem a bőrömön sós ízét, simogatását. A világ örök, én pedig halandó vagyok. Azt hiszem, nekem kell megtennem az első lépéseket.

Naplót írok. Ez a magányosság jele mondják, amikor az ember önmagához beszél. Nem is tudom, miért kell írásban rögzítenem azokat az eseményeket, amelyek jelentőségüknél fogva megmaradnak az emlékezetemben amúgy is. Ami meg a feledés homályába vész, azt meg minek megörökíteni?

Az öregedésnek van egy nagy hátránya, hogy megállíthatatlan. A folyamat még magzat korban kezdődik, és tovább tart, mint az életünk. A megöregedett embernek kínszenvedés a halál várása, és megváltás, ha eljön az ideje. Elgondolkodtam azon, hogy nem célszerűbb-e előbb meghalni, és azután megöregedni?

Erre a kérdésemre még a Szedlacsek főápoló sem tudott válaszolni. Elmosolyodott ugyan, de nem szólt egy szót sem, csak a megszokottnál is szorosabbra húzta a kényszerzubbonyom kötelékét.