Szeged körül nem egyhangú pusztaság az Alföld, és nem is magányosságra ítélt. Kicsiben ugyan, de minden megvan itt, amit az ember magának kívánhat: a megrendszabályozott, de kordát és kalodát egyaránt rosszul tűrő Tisza, sekély tavak, ahol ezrével sereglik mindenféle madár, szorgalmasan művelt földek, erdősávok és ligetek, bögölyök rajait vonzó birkanyájak. Legendák is bőven vannak, amelyek főszereplői többnyire nemes szívű zsiványok, ősmagyar és hun halottak, mélyszegénységben élő parasztasszonyok, akik halottakat látnak maguk körül. Néha egy-egy félelmetes tündér, aki a kiválasztottaknak megmutatkozik, vagy magas fák tetejére költözik, és azokkal együtt forog – a primitív borzongást azzal enyhítik, hogy Szűz Máriát formálnak a halálhozó „szépasszonyból,” de ettől nem múlik el a félelem, mert nem marad sokáig életben az, aki először részesült a látomás kegyében.
Romok is akadnak a szegedi tanyavilágban, persze nem hajdani lovagvárak vagy erődítményül szolgáló kolostorok maradványai. Elhagyott és beomlott házak, amelyek lakói ki tudja, miért menekültek el, vagy kerek tornyok alsó emelete, amelyekről azt mondják, hogy egykor malmok voltak. Vízimalmok biztosan nem, mert az errefelé csordogáló patakoknak nincs elég erejük ahhoz, hogy a malomkereket megforgassák; szél azonban mindenütt van, Szeged és F. között még ma is áll egy szélmalom.
A 19. század végén lovas szekér haladt végig a földúton, B. és K. falvak között. Kis család utazott a szekéren, apa, anya, iskolába menendő gyerek. Velük utazott minden, amit a magukénak mondhattak ezen a világon. Nem volt sok: ruhaféle, konyhai edények, apróságok két kopott ládában. A nyomorúság nem csinál gondot a költözésből. Szekeret bérel, aztán hadd poroszkáljanak a lovak. A bérlést hosszas alkudozás előzi meg, mert a költözőnek minden pénz sok, a szekeres gazdának meg minden kevés. Végül csak megállapodnak az árban, amit az egyik még meg tud fizetni, és a másik elfogadni nem szégyell. A világ már csak olyan, hogy a lovas gazda sem él jobban, mint az, aki csak bámul a szekér után, és törölgeti a port a szeméből.
Az pedig van a júliusi nyárban. Az útifű és a pitypang alacsony bokrai sem kötik meg. Az ördögszekér maga is útnak indul, és a zörgő lovas kocsi után zörög. A szöcskék a porban kerengélnek, mert sosem lehet tudni, hol akad egy falatnyi ennivaló.
Egy-két kutya rohan a szekér után, az egyik jobban ugat, mint a másik. Mindegyik fekete, és nagyon mérges. Hé emberek, mit kerestek itt? Ez az én területem!
Mit keresnének? Egy kis házat vagy szobácskát, ahol meghúzhatnák magukat. A férfi igazi ezermester, arany keze van. Mindent megjavít, a törött boronától a nyugalomba vonult zsbeóráig. A kaszát is jól forgatja, amikor nem akad reparálni való. Szép háza lehetne valamelyik falu fő utcáján. Csak a természete nem tart lépést az ügyes kezével. Fogadkozik, hogy így lesz, meg úgy lesz, aztán mégsem tudja megállni, és összevész mindenkivel. Persze hogy mindig ezzel védekezik: Nekem volt igazam!
A paranoiás embernek mindig egy kicsit igaza van, csakhogy azt a keveset is nehéz elviselni.
Az asszony csendben van, mint a malac a rozsban. Csupa jóság és szelídség. Mindenért bocsánatot kér, még azért is, amit sose tette vagy mondott a férje. Az emberek azt mondják rá, hogy bolond. El is kerülik, mert nemcsak az igazságot nem lehet elviselni közelről, hanem a könyörületességet sem. Sőt, könnyebb azonosulni azzal, aki az igazát védi, mint aki egyáltalán nem véd semmit.
Ferkó sokadjára költözik már. Másutt se lesz jobb, mondogatja felnőttesen. Nem is igen barátkozik a többi kis legénnyel, mert úgyis odébb kell állni egy házzal, aztán csak még nagyobb a szomorúság.
Az egész költözésben csak ennyi jó van, ez a kis utazás. Máskor alig engedik meg, hogy felkapaszkodjon a saroglyába. De ha mégis, az maga a mennyország.
A lovacskák nem vágtatnak és nem fickándoznak. Megrakott szekérrel nem is lehet. Szép lassan, körülnézősen bandukolnak. Ferkó csillogó szemekkel figyeli a világot, ami persze nem szolgál nagy meglepetésekkel, de az úton járóval mindig történhet valami.
Talajvizet már sokat látott Ferkó, olyat is, ami összegyűlt nagy tóban vagy pocsolyában, de itt éppen kotorják a medret. A tavacska partján halmokban áll a fekete iszap. Mi a ménkü? Mások inkább szidják a vizet, mert nem lehet kukoricát vetni oda, ahol mocsár lesz a földből. Ezek vajon miért mélyítik a medret?
De Ferkó nem kérdez semmit, mert apának könnyen eljár a keze, anya pedig nem szól semmit; csendesen imádkozik egész nap.
Amott egy gólya lépeget a barázdában, békát, pockot, ki tudja, milyen állatot keres. Nem fél az öregbérestől, aki cifrán káromkodik. A gólyát senki nem meri elhajtani. Balszerencse éri azt, aki a gólya ellensége.
Derék nagy épület látszik ki a fák közül. Juhakol lesz az, vagy inkább csak volt, mert a tetejét már elhordta a szél. A magasban néhány gerenda árválkodik. A hajdan elültetett almafák lassan elvadulnak. Csak a nehéz, sűrű szagon nem fog az idő. Az sokáig megmarad ott, ahová egykor beterelték a birkákat éjszakára.
Fák és bokrok veszik körül a kis tanyákat. A kutyákon kívül nincs is más védelem. Nem is kell a betyárok ellen. Van elég esze a betyárnak, hogy ne oda járjon rabolni, ahol üres a pince és a padlás. Innen a tanyáról semmit sem lehet elvinni, ide csak hozni lehet.
A patak partján, a füzesben emberek pihennek. Jól is teszik, ebben a kutya melegben. Kik lehetnek? Az aratás még nem kezdődött meg, kukoricát nem törnek, füvet sem kaszálnak. Nem is lehet, mert ezt a hőséget a gaz se bírja, se közel, se távol nincs más, mint az a kis füzes a patak két oldalán.
Az emberek följebb bökték a fejrevalójukat, és úgy nézték a szekeret. Nagy port vert fel, amint közeledett.
Jó arc nem volt köztük egy se. Bizalmatlan, szúrós tekintetek. Gyanakvó rosszindulat. A kezek lassan, észrevétlenül megmozdulnak, mintha fokost vagy más fegyvert keresnének. Sűrű vérű népek élnek errefelé, előbb ütnek, mint beszélnek.
Ezek csak betyárok lehetnek, gondolta Ferkó.
Hanem velünk rosszul járnak! Itt csak a ló ér valamit, az se a miénk.
Édesanyám! – rángatta meg a hallgatag asszony ruháját, látja, betyárok vannak a füzesben.
Az asszony felemelte a fejét és odafordult de csak olyan zajtalanul, ahogyan a lepke szárnya lebben.
Hol e?
Amott, a füzesben.
Nincs ott senki, felelte az asszony, de az urának sok volt már ennyi társalgás is, vörös lett a feje, és fölemelte a szavát: Ti meg minek diskuráltok, maradnátok inkább csendben. Nélkületek is megvan nekem a magam baja.
Az asszony nem is szólt többet, mit lehet erre szólni? De Ferkó még nem ismerte annyira a vészjeleket, azaz hogy most egészen máshol sejtette a veszélyt. Édesapám, mindjárt megtámadnak minket a betyárok!
Támad a tüzes istennyila, felelte Hites Ferenc, és a keze önkénytelenül ökölbe szorult.
Tízen vannak, oszt’ fegyver van náluk!
Az asszony az égre nézett. Szűzanyám, tégy már valamit, hogy ez a gyerek elhallgasson, mert az apja nem ismer tréfát. De a Szűzanyának más gondja-baja akadhatott az égi háztartásban, mert Ferkó mondta tovább a magáét: Látja, édesapám, már fel is álltak, oszt’ gyünnek errefelé!
Az apja szétnézett. Állt a levegő a nagy forróságban, és egy falevél se rezzent. Vizes foltokat varázsolt a k.-i útra a déli nap. Egy lélek se járt a patakparton, ilyenkor még a madarak se csatináznak.
Mit látsz, te kölyök?
A kérdés fenyegetően hangzott, de Ferkó látta, amit látott, és már mondta is: Betyárokat! Fokosokkal gyünnek!
Fokosokkal, ismételte az apja, és már ütött is. Egyszer, kétszer, erőből.
Ferkó arcán folyt a vér. Jaj-jaj, ne bántson, édesapám!
Az asszony egészen kicsire összehúzta magát, tapasztalásból tudta, hogy mindjárt ő következik.
Hites Ferenc ütött tovább, kiszámítottan és módszeresen.
Szóval te betyárokat látsz a füzesben? Jár a szád, amikor nincs ott semmi? Mit képzelsz magadról, te vagy a látó ember?
A szekeres gazda visszafordult a bakról, és rosszallóan csóválta a fejét.
Ne üsse már azt a gyereket, mert mindjárt agyonüti.
Ne féljen, nem törik el a csontja. Meg kell nevelni, mert hazudozik.
Hátha tényleg látott valamit, vélte a szekeres gazda.
Ugye. Valamit látott. Én nem láttam. Az anyja nem látta. Maga se látott semmit. De a kölyök okosabb mindenkinél. Na jól van, legyen igaza. Nem ütöm tovább. De nem is utazom vele egy szekéren. Nem ember az ilyen, hanem disznó. Hazug disznó.
Hites Ferenc lelökte a fiát a szekérről. Nagyot esett, de tényleg nem tört csontja.
Na most már mehetünk tovább.
Ferkó nagy nehezen feltápászkodott. Nem hazudok, édesapám! Tényleg láttam őket a füzesben, kiabálta sírva.
A szekér békésen zötykölődött tovább a k.-i úton, és Ferkó botladozva követte a déli forróságban.