Törpe – A gyógymód

Hol volt, hol is volt, volt egyszer egy legény, ki minden nap járt-kelt az utcán a hátizsákjával. Ezt a legényt Tahomérnek hívták. Egyetlen dolga az volt, hogy fel-alá járkáljon a városba, s tanuljon. Egyszer egy napon ez a Tahomér megunta ezt az életmódot, s többet nem járkált a városban. Szülei elkeseredtek, mert nagyon szerették Tahomért, s nem akarták, hogy ellustuljon. Ezért minden telhetőt megtettek fiukért. Vitték orvoshoz, pszichológushoz, s mindenféle agyturkászhoz, de mindegyik csak azt mondta, hogy a fiú gyógyíthatatlan. A szülők csak sírtak – rítak a nagy fájdalmukban, amikor hirtelen felbukkant egy törpe. A neve Dan Kvilp (azaz szép magyarosan Kvipp Dániel),aki egy igazán érdekes személyiség. Fekete öltönyt viselt, mely alatt vérvörös ing volt kék nyakkendővel, s kezében egy hatvan-hetven centiméter hosszú vékony bükkfából készült sétálópálca. Ez volt a teljes ruházata, de jól látszott modorán, hogy nem erről a földről való.
– Hol van ez az istenadta kölykük? – kérdezte a maga mogorva hangján.
– Bent a szobában lebzsel az istenadta. – válaszolták a szülei Mr. Péntek és Mrs. Péntek.
Dániel megindult a szoba felé. Botjával háromszor megérintette a szobaajtót, majd ahogy egy tisztes angol úriemberhez illik rányitott a fiúra. Mondani sem kell mennyire meglepődött a tizenvalahány éves fiú, mikor ez a törpe hirtelen ott termett a semmiből.
– Mit képzel magáról, hogy csak így rám tör? – mondta Tahomér, úgy, mintha magával a gonosszal beszélne. – Távozzon!
– Távozik innen a fene! – kiáltotta teljes torkából a törpe, és sétálóbotját egyenest a fiúra szegezte.
Szó, mi szó a fiú még idegesebb és dühösebb lett, ahogy a rút képű törpe rászegezte egyetlen fegyverét, a botját. Közben egy csilingelő hang hallatszott a szobából. A számítógép csörrent meg. Jelezte, hogy a másik oldalról valaki üzenetet küldött.
– Mi ez? – csodálkozva kérdezte Kvilp, mintha nem ismerte volna a számítógépet. – Mi ez itt?
– Számítógép.
– Számítógép?
– Az! – felelte a fiú, s elindult kifelé.
– Állj csak meg fiacskám! – állította meg a nem éppen jó modorú törpe a sétálópálcájával. – Van egy kis elszámolnivalónk.
– Miféle elszámolnivalónk? – rémült tekintettel kérdezte a törpétől.
– Egy kis szellemi elszámolni valónk. – becsukta és rázárta az ajtót. – Most meglátod fiacskám, hogy milyen ez a Kvilp úr, amikor valaki kihozza őt a sodrából. Most meglátod!
Elkomorult arca, mintha fekete homály venné körül. Egészen más lett. Igaz, hogy eddig se volt egy vidám törpe, de most, mintha maga a hétfejű sárkány állna a szobában. Fel-alá rohangált, ugrált, mint egy őrült. Botjával nagyokat csapdosott a földre. Örömében, vagy bánatában pedig rugdosta a falat.
– Álljon már le! – parancsolta a fiú. – Ez az én szobám!
– Addig az enyém, amíg azt mondom. – arcán átfutott egy rosszindulatú mosoly. – S addig, amíg itt vagyok, addig itt mindem az enyém!
– Azt már nem! – rikkantott egyet a kölyök, s megindult az ajtó irányába.
– Hová, hová fiacskám? – s botjával elzárta a menekülési útvonalat. – Nem mész te innen sehova!
– Odamegyek, ahova csak akarok. Nem te vagy az apám! – mint egy kamasz, úgy ugrott neki újból az ajtónak.
– Én vagyok az apád! – szólt Dániel. – Én vagyok az apád mindaddig, míg mást nem mondok.
A fiú csüggedten leült a kanapéra, vagy az ágya szélére és elkezdett merengeni. Emlékei visszavitték a messzi múltba, mikor minden igazán jó volt, mikor semmi sem zavarta meg az ő nyugalmát. Szép múlt volt ez, mely szép jövővel kecsegtetett. Most a jelen árnyai közt megbúvó rémalakok pontosan az ellenkezőjét váltják ki az emberből: szép a múlt, sötét a jelen és megfoghatatlan a jövő. A törpe míg a fiú gondolkozott odalépett az albumokhoz, melyek a múlt képeinek tárolására szolgáltak. Elkezdte lapozgatni ezeket a gyűjteményeket, s mindegyikre köpött egyet. Szép lassan odament a fiú többi holmijához is, mely szintén a múltat hordozta magán és megvizsgálta őket gondosan (inkább alaposan). Nem volt sok holmi, de ami volt, az mind gyönyörű és tiszta volt. Kvilp nem törődött ezzel, csak felkapott egy holmit a sok közül, s elkezdte tépni, szaggatni. Teljes erejéből tépte szét azokat a játékdarabkákat, melyek még Noé nagypapa és Katalin nagymama emlékét hordozták magukon.
– Mit csinálsz? – förmedt rá a törpére a fiú, mikor ráeszmélt arra, hogy a jelenben él. – Mit csinálsz?
– Semmit! – szólt a törpe. – Igazán semmit.
– Ezek itt drága emlékek! Ezeket nem szabad bántani!
– Nem szabad? – kérdezett vissza, s mintha mit sem hallott volna az egészből, mert folytatta az emlékek szétcincálását.
– Hagyd már abba, kérlek!
– Nem hagyom. Ez itt már minden az enyém, s nem a tied!
Tovább folytatta gyerekes viselkedését. Ilyen ember volt ez a Dániel. Nem törődött senkivel és semmivel. Egyesek szerint még saját magával sem törődött. Talán befolyásolta személyiségalakulását a mérete. Gyerekként sokan csúfolták, hogy amilyen kicsi, olyan kövér. Ez nagyjából most is igaz, hiszen Dani mindössze százharminchét centiméter, s kilencvenkét kilogramm. A viselkedését tehát nagyban befolyásolták korábbi rossz emlékei és a mérete. Törpe létére azonban szinte zseni volt. Tudta, hogy mit kell tennie azért, hogy akarata teljesüljön. A kérdés az, hogy mit akart Dani. Ezt senki sem tudta.
– Hagyd már abba! –mordult egyet a gyerek. – Hallod?
– Hagyd már abba! – szólt vissza gunyoros arccal Dan. – Hallod?
– Milyen gyerekes vagy!
– Milyen gyerekes vagy! – s ekkor lelökte a lámpát.
Amint a lámpa földet ért Dani egyből ráeszmélt, hogy megvan minden, s kilépett az ajtón. A pusztítást a háta mögött hagyva elindult a szülők felé, kik az ebédlőben várták a választ a nagy kérdésre.
– Kedves Mr. Kvilp, mi az eredmény?
Kvilp csak a fejét fogta, s barna szemével a szülök kék és zöld szemébe nézett, mely telve volt érzelemmel, melyet Kvilp úr sosem értett igazán. Mogorva arccal tekintett rájuk, s úgy nézte őket, mint a vesztes a győztest.
– A fiuk egy lusta disznó, s nem képes semmit se tenni azért, hogy elérje célját, s vágyait. Csupán beszélni tud, de azt sem úgy, hogy földre kényszerítse vele az ellenséget. A fiuk nagyon beteg. Csodálom, hogy még életben van. – állapította meg a kétségbeejtő diagnózist. – A legjobb lenne az, ha eljönne velem szerény házamba. Ott kezelésbe venném, s mire visszajönne, akkor már nem lenne a régi rossz gyerek.
– Nem tudom! Egy napot sem bírna ki nélkülünk. – siránkozott az anyja. – Ő nem képes arra, hogy egyedül legyen. Gyerek még!
A férj kezét felesége vállára helyezte, majd a másik kezével letörölte a könnyeket az arcáról, s egy vidám mosollyal adományozta meg kedvesét.
– Nem kell félteni az istenadtát! – mondta az apa. – Ellesz ő nélkülünk is. Mi is elvoltunk szüleink nélkül, mikor ebben a korban jártunk.
– De azt sem tudjuk, hogy hol lakik ez a kedves törpe. Ha egy földalatti lyukban, ahol a törpék lakni szoktak, akkor én oda nem engedem el a fiamat. Az nem neki való.
– Ne aggódjon hölgyem! – szólt a törpe. – Nem lakok én semmilyen üregben, hanem egy komótos házban a Temze mellett. Ősi örökség ez hölgyem, melyet még ükapám hagyott rám, a drága Daniel Kvilp. Ő volt minden idők legnagyobbja. Ezt jól tudom!
– Igen? Tudja? Honnan?
– Ősi mese ez, mely szájról szájra terjed. Lassan már egész London tudja, mi több az egész világ!
– Én még nem hallottam erről! – szólt a Mrs. Péntek.
– Maguk régimódiak. Nem halhattak rólunk, de még az egyik legnagyobb író is megírta dicső történetünk elferdített változatát. Dickens volt az ő neve, s valamikor a tizenkilencedik században vetette papírra a családunk történetét kedves uram és hölgyem.
– Dickens? Kedvenc angol írom. – szólt a férj. – Nagyon szeretem tőle a Twist Olivért.
– Twist Olivért? – kérdezett vissza a törpe, mintha nem hallotta volna a mondatot, mely az imént hagyta el Mr. Péntek száját.
– Igen, azt! – erősítette meg újból. – Újra meg újra a kezembe veszem és olvasom.
– Rosszat olvas, ha rólunk szeretne olvasni, akkor olvassa el az Ódon ritkaságok boltját. Ajánlom önnek, mert ön olyan igazi úriembernek látszik, s nem ilyen földönfutónak, ki nem értékeli az igazi műveket.
– Sokat olvasok Shakespeartől egészen a mai kortárs irodalomig. – felelte a család feje.
– Shakespeare jó, de túl régi és igazából nagyon unalmas, ha sokszor olvasod. A maiakról nem tudok semmit, talán azért, mert jómagam ilyen régimódi vagyok, ki örömét leli azokban a művekben, ahol a szegénységről írnak. Különösen a lelki szegénységről, de elolvasok olyat is, hol a szegénységet a pénz hiánya okozza.
– Jól van, de úgy hiszem, hogy nem erről kell döntenünk.
– Igaza van. Nagyon elkalandoztam. – szólt Mr. Kvilp. – Hol is tartottunk?
– A gyereknél, a gyereknél. – a lehető leghangosabban kiáltotta Ema, a drága Emma.
– Tényleg. Sikerült dönteni?
A férj a felesége felé fordult, szemeit az ő tengerébe helyezte, mintha megvigasztalni próbálná drága kedvesét, Emmát. Azt az Emmát, ki gyerekkorában szinte lázadó volt, s különc. Nem értette ő akkor még a nagyvilágot. Igazából most sem érti, de ez már nem is érdekli.
– Drágám! – szólt Endre, a férje. – Ez a fiunk érdeke!
– A fiunké? Nem inkább Kvilpé?
– Nem! – felelt újból a férj. – Kvilp csak mi érdekünket és a fiunk érdekét akarja, s nem a pénzünket.
– Valóban?
– Igen! Biztos vagyok benne. Nem igaz Kvilp úr?
Kvilp csak helyeslőn bólogatott, s szemeivel nézte a gondterhelt családot. Lelkében azonban égett tűz, melyet senki nem olthatott ki. Nagyon szerette a pénzt. Mindennél jobban szerette.
– Látod, drágám!
– Látom, akkor legyen. Vigye csak magával Londonba, hátha ott legalább megtanul angolul, s nem okoz neki több problémát ez a fránya idegen nyelv. De aztán írjon legalább minden hónapban, hogy jól van-e.
– Írni fog. Ezt én magam garantálom. – szólt Kvilp.
Ez után egy nagy bőröndbe berakták Tahomér ruháit, s őt magát azzal csalták ki, hogy elmegy Jácint mamáékhoz, ki úgy háromszáznegyven kilométerre lakott tőlük. Kijött hát Tahi a szobájából, s elindult az ajtó felé, ahol észrevette a törpét. Ott állt rögtön a zöld színű faajtó mellett kezében az a sétapálca, mellyel megfenyegette őt.
– Ő mit keres itt? – kérdezte.
– Ő kísér el a nagymamáig. De aztán jól legyél. Nem szeretném azt hallani, hogy nem tudsz viselkedni. – nagy cuppanós puszit adott a szerető anya ekkor a fia homlokára. – Légy jó (mindhalálig)!
A fiú és a törpe beült a nagy fekete autóba, ami egy Rolls-Royce márkájú, igazán úri személygépkocsi volt, s ráadásul bőrüléses. Így hajtottak el szép csendben a ház elől, s csak mentek-mentek a hosszú úton, míg el nem érték útjuk igazi célját.