Törpék pedig nincsenek

– Anya, kérlek, hozz nekem egy darabka sajtot!
A négyéves, szőke fiúcska felkönyökölt az ágyban; nagy, tengerkék szemével kérően nézett édesanyjára.
Kint már sötét téli este volt. A függöny résein lágyan szűrődtek be a város fényei. A zajok csak halk zsongásként hatottak a zárt ablakon át.
A kicsi szobában csak az éjjelilámpa világított, piros-sárga ernyője finom árnyakat vetített a falakra.
Szandra már éppen menni készült, miután jó éjszakát kívánt a fiának. Most visszaült az ágy szélére, és beletúrt Bence bozontos hajába.
– Sajtot? Csak nem éhes maradtál egy ilyen kiadós vacsora után? – kérdezte mosolyogva.
– Nem, de kell nekem.
– Szerintem jobb lenne, ha aludnál, késő van már, és holnap korán kelünk. Tudod, Berta néni vigyáz majd rád.
– De én nem akarok Berta nénihez menni! – kiáltotta a kisfiú. Lerúgta magáról a takarót, felült, és dacosan felhúzta a térdeit.
Szandra sóhajtott, megpróbálta betakarni Bencét, de az átkarolta a térdeit, és morcosan nézett rá, szemében könnyek gyülekeztek.
– Kicsim – kérlelte Szandra –, tudod, hogy holnap dolgoznom kell, és nincs kire hagyjalak.
– De ki dolgozik vasárnap? – kérdezte Bence. – Az emberek olyankor otthon pihennek. Így mondta az ovónéni.
– Viszont a kórházban, ahol dolgozom, vasárnap is el kell látni a betegeket. Ezt már sokszor megbeszéltük, emlékszel?
– Igen, de miért nem viszel máshoz, csak ahhoz a ronda Berta nénihez. Úgy utálom!
– Hogy mondhatsz ilyet? Berta néni szeret téged és szívesen vigyáz rád. Ő az egyetlen rokonunk ebben a városban, másra nem bízhatlak. Ott jó helyen vagy és biztonságban, ez a legfontosabb.
– Én akkor is utálom Berta nénit! Mindig azt a ronda levest főzi, amit nem szeretek. És egész nap unatkozom nála. Játszani sem enged és tévét sem szabad néznem.
Szandra hallgatott egy ideig. A nagy plüssegeret bámulta a sarokban. Bántották a fia könnyei. Jobban fájtak bármilyen szónál, de rosszabb volt a tehetetlensége. Egyszerűen tanácstalan volt. Nem először játszódott le ez a jelenet, és a végén mind a ketten vesztesként kerültek ki belőle. Bence könnyekkel aludt el, ő pedig sokáig forgolódott az ágyában, reggel pedig fáradtan és összetörten ébredt.
– Rendben, holnap beszélek Berta nénivel, hogy főzzön valami mást. Átviszünk néhány játékot és a tévét is megkérem, oké? – kérdezte Szandra. Egyedül is érezte, hogy nem valami meggyőzően.
A fiúcska csak hallgatott, és dacosan nézett maga elé. Így hallgattak percekig. Bence törte meg a csendet:
– Bárcsak itt lenne apa, ő vigyázna rám.
A szavak vágtak, mint a zsiletpenge. Félig behegedt sebeket szakítottak fel, mélyen és kíméletlenül.
Szandra összeroskadt. Keserű könnyek öntötték el a szemét, felállt az ágyról, és az ablakhoz lépett. A könnyek végigfolytak az arcán, válla rázkódott a visszafojtott zokogástól.
Miért is kellett Ákosnak elmennie azon az augusztus estén? Sürgős csomagot kell kézbesíteni… Jól fizetnek… A pénz is jól jön… Nő a gyerek…
Az éjszakai telefon… Rossz hír… A baleset… Nem lehetett megmenteni… Másnap a rokonok részvéte, és most egyedül a négyéves fiával.
Fürdőköpenye sarkával letörölte az arcát, Bence felé fordult. Odalépett hozzá, leült, és magához ölelte a fiúcskát.
– Ne haragudj, anya!
– Nincs semmi baj, kicsim. Minden rendben.
Így ültek egy darabig szótlanul. Bence visszafeküdt.
– Szóval hozzam azt a sajtot? – kérdezte Szandra egy kis mosollyal a szája szegletében.
– Igen, légy szíves! De nem nekem kell.
– Nem neked? Hát akkor kinek?
Bence körülnézett a szobában.
– Elmondom – súgta –, de ez titok. Tudsz titkot tartani?
Szandra bólintott.
– Van egy barátom, aki éjszakánként meglátogat.
– Nocsak! És kicsoda?
– Egy törpe!
– Húha, ez igen! Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy egy törpe a barátja. Neve is van?
Bence felélénkült, ismét felült az ágyban. Háta mögé támasztotta a párnát, majd izgatottan beszélni kezdett:
– Igen, igen! Csutka a neve, nagyon mókás fickó. Képzeld, mindig akkor jön amikor bezárod az ajtót, és nem tudok elaludni. Nagyon muris. Pont úgy néz ki, mint ahogy a múltkor láttuk a mesében, tudod abban a manósban, ahol a tündérkirálynak hozták a drágaköveket. Kék a zakója, piros a sapkája, nagy fehér szakálla van és arany csattja a hasán. A csizmája is piros. Énekel nekem és táncol is. Anya, képzeld, olyan vicces pofákat tud vágni, hogy mindig nevetek rajta. A múltkor az ágy szélén táncolt, és nem esett le. És tudod mi van neki? Egy csákánya! Azzal tud csak igazi mutatványokat! Olyan gyorsan tudja forgatni, hogy nem is látszik, aztán pedig egy kézen áll rajta, mit a múltkor a bohóc a cirkuszban, emlékszel?
– Szóval csákánya is van. Biztos a bányában dolgozik.
– Igen, igen!
– Aranybánya, vagy esetleg drágakő?
– Anya, ne kérdezz butaságot! Csutka sóbányában dogozik.
– Bocsáss meg – mosolygott Szandra –, nem tudtam. Ezt ő mondta neked?
– Persze, hiszen az aranybányában nem használnak csákányt.
– Ez egyértelmű…
– Ja, és sok mesét tud. Vannak köztük viccesek és rémesek is. Én inkább a vicceseket szeretem. Ő pedig a sajtot szereti. Azt mondta egy darabka sajtért bármire képes. Tudod, ott a bányában csak kását kapnak, mint mi is szoktunk az oviban. Olyan rossz lehet minden nap kását enni. Szegény Csutka! Én is utálnám, ha minden nap azt kapnám. Szóval a Csutka azt mondta, hogy ha kap tőlem egy darab sajtot teljesíti egy kívánságomat.
– Csak egyet? Nem hármat?
– De anyaaa, három kívánságot csak a mesében teljesítenek! Csutka nem a meséből jött, ő igazi! Ja, és még azt is modta, hogy ha adok neki sajtot, hoz nekem a bányából egy gyönyörű sókristályt, meg persze a kívánság.
– Hát, igazad van, egy ilyen barátot nem lehet sajt nélkül hagyni. És megvan már az a kívánság?
– Igen, de ez titok.
– Jól van, megyek a sajtért.
A konyhában kivette a hűtőből a sajtos dobozt. „Vajon milyen darab kell egy törpének?” – kérdezte magától mosolyogva. Kis gondlkodás után levágott egy gyufaskatulyányit. „Ez elég lesz egy kis nassolásnak elalvás előtt. Kár, hogy már fogat mosott. De egyszer elnézhető” – gondolta. Örült, hogy helyrejött a hangulat, talán a Berta nénit is elfeledte. Igazából ő sem kedvelte a bogaras, vaskalapos vénkisasszonyt. „Megette a fene az ilyen nagynéniket” – gondolta. De ott biztonságban tudta Bencét, és más megoldás pillanatnyilag nem kínálkozott, legalábbis az ilyen vasárnapokra.
Bence álmosan pislogott a takaró alól.
– Itt a sajti Csutkának. Elég lesz?
A fiúcska egy pillantást vetett a tányérkán fekvő lyukacsos sajtdarabra.
– Igen, anya, köszönöm! Jó éjt!
– Neked is, kicsim. Szóval mi is az a kívánság? Hátha én is segíthetek.
– Na jó, de ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek.
– Becsszó!
– Azt kívántam, hogy a csákányával üsse fejbe Berta nénit.
– Nem szégyelled magad?! – fortyant fel Szandra. – Már megint kezded? És törpék pedig nincsenek!
Kicsit hangosabban zárta be az ajtót a kelleténél. Rögtön el is szégyellte magát. Ezt nem kellett volna. De nem volt kedve visszamenni és előlről kezdeni a kellemetlen beszélgetést. Reggelre rendbe jön, nyugtatta magát. Fogat mosott, és lefeküdt.
Nyugtalanul aludt, eleinte sokat forgolódott, nem jött álom a szemére. Később – talán félálomban zavaros képek gyötörték. Kósza árnyak suhantak a feje fölött, néha emberi arcot öltve. Voltak köztük ismeretlenek és ismerősök, Berta néni, a munkahelyi kollegák, volt akiről csak sejteni lehetett, hogy kicsoda. Végül egy ráncos, öreg arc jelent meg a homályból, grimaszokat vágott, piros sapkáját a levegőbe dobálta. A vicces grimasz torz, gonosz vigyorrá alakult, feléje lendült egy csákány.
Felébredt. A takarója lecsúszott, és borzasztóan fájt a feje. A telefon csörgött az ágya mellett. „Úristen, hány óra van?” – kérdezte magától. Pillantása az órára tévedt. Fél négy. Álomittasan vette fel a kagylót.
– Ki az?
– Elnézést asszonyom, hogy ilyenkor – szólt egy kemény férfihang a vonal túlsó végén. – Kabai István rendőrhadnagy. Sajnos rossz hírt kell közölnöm…
Szandrával forogni kezdett a világ. Jeges érzés öntötte el, mint azon az augusztusi éjszakán. Ettől kezdve csak töredékesen hallotta a hadnagy hangját. Az ön rokona… Berta… Minden jel szerint meggyilkolták… Majd a rendőrségen… Miden bizonnyal egy csákánnyal, vagy hasonló tárggyal…
Kattant a vonal, a beszélgetés megszakadt. Kiszáradt a szája, de jobban érezte magát. Berta néni, szegény.
Kiment a konyhába egy pohár vízért, lassan kortyolta. Hát igen, Bencének nem kell látnia többé az undok vénkisasszonyt.
Visszafelé még benézett a gyerekszobába. A négyéves kisfiú békésen aludt az ágyában, álmában mosolygott. Az éjjeliszekrényen, a kis tányérkán egy gyönyörű sókristály ragyogott a lámpa halvány fényében.