Történetek Cserdiből 6

Gyerekkoromban, mikor Cserdiben múlattam a napokat nyáridőben, Boriska néni befogott egy sor különös munkára. Mondanom sem kell, nekem számított csak különösnek.
Aszonta, te gyerök, mert mindig legyöröközött, pedig csak ötven évvel lehetett idősebb nálam, szóval te gyerök, fúj a szél, most van itt az ideje a pelyva kiszórásának. Ez jól hangzott, pelyvát szórni klassz dolog lehet.

Le is terítettük a lepedőt a fűbe, szélnek oldalvást állva, szakajtót a kézbe és lassan önteni kellett ki a magot. Ami leesett, a pelyva pedig szállt a szélben, könnyű lévén. Ne olyan gyorsan, így nem tuggya szétfúnni! S közben nevetett, fogatlanul, de gyöngyözőn, s nyúlt fel, hogy segítsen mutatni a tempót, mert már tizenöt évesen is föléje tornyosultam.

A kukoricamorzsolással is megismerkedtem. Kezembe nyomott Boriska néni egy fura eszközt, tompa recéi voltak. Na figyelj gyerököm, húzd ezt a kezedre! Ne úgy, te, kacagott, nem verekedni mész! A fogak befelé álljanak. Most ideülsz mellém, a vödörre és mutatom. Ja várjá mán, hoznom kell zsákot is, különben nem lesz is énekes halott sem!

Százötvenötös termetével fürgén felpattant és pillanatok alatt felszaladt a padlásra. Tudod gyerök, kiabált fent, ezt mindig a megboldogult uram mívelte, de nem bírta rendesen, le is esett egyszer. S mire odanéztem, Boriska néni egy negyvenkilós zsákkal a vállán, mely által nagyjából meg is kétszereződött a súlya, rohant le virgoncan a grádicson, mögötte porzott a padlás homálya.

Ültünk a vájdlingok felett, egyik cső a másik után, járt a kezünk, pergett a száraz szem s néne mesélt a férjéről, a régi világról. Városi származék révén, ezidő tájt kezdtem megtanulni, milyen sok tud lenni az, mi kívülről kevésnek látszik, s a tenyér mennyire pirossá és hólyagossá válhat, ha nem szokta az efféle munkát.

Órák elteltével sajgó kézzel és háttal, de büszkén néztem a teli vödröket, szakajtókat, de rádöbbentem, azok háromnegyedét bizony Boriska néni töltötte meg. S mikor szeretettel dicsért meg ügyes és szorgalmas munkámért, égő kezemre kenőcsöt hozván, akkor kicsit restelltem is magam. Nélkülem gyorsabban haladt volna.

Akadt a szőlővel is munka. Tulajdonképpen a miénk volt a több, de Boriska néni megcsinálta azt is. De ha már ott lézengtem, befogott dolgozni. Vidéki szemmel én már felnőttnek számítottam, hiszen megbírtam a szerszám hasznosabbik végét.

A szőlősben, ami a házak között növekedett, tagolva a kukoricásokkal, fenyer-mezőkkel, nyomvályús dűlőutakkal, füves aljú gyümölcsösökkel, bizony már reggel igen meleg tudott lenni. Gyerököm, vedd ez fel, emezt meg a kezedbe és mutatom, hogyan csinyád! S mutatta. És egyre melegebb lett. A derék roppant, a finom por mindenhová bejutott és vagy viszketéssel kínzott vagy az izzadsággal keveredve sárrá vált.

A néne mint egy gép, úgy haladt, mindegy mit kellett csinálni, metszés, kötözés, permetezés, szüretelés. Én pedig, fogásokat ellesvén, de fele olyan jól nem bírván a tempót, igyekeztem mögötte. Egy-egy hosszabb sor után pihentem is volna, élvezve a feltámadó szellő minden fuvallatát, de Boriska néni, kinek mindenfelé voltak szemei, jött és hajtott, mi lesz már gyerök, még dél sincs, sosem fogunk így végezni! Dehogynem, gondoltam, én mindjárt bevégzem. De azért feltápászkodtam és mentem és csináltam és vágtam és kötöztem és szedtem és izzadtam és megsérültem és cipeltem és hajlongtam és kapáltam és és és.

A végén pedig leültünk, örültünk, pihentünk és jólesően néztük, élveztük a munkánk eredményét. Mert erről szólt az ilyen dolog mindig is.

Ki tudja miért, a disznóvágásnál mindig a bal hátsó lábának lefogása jutott nekem. Sosem értettem, ezt az egész disznóvágást miért kell hajnali négykor elkezdeni. Amikor a böllér és a segítői fél hatig úgysem csinálnak mást, csak bemelegítenek pálinkával és hangoskodnak. A böllér néha Józsi bácsi volt. A hegy lábánál lakó Józsi bácsi, nem tévesztendő össze a kecskés Józsi bácsival, aki nem azért kapta ezt nevet, mert kecskéi lettek volna. Ébredj gyerök, zörgette Boriska néni már hajnal előtt az odalenti lakhelyemül szolgáló présház vastag faajtaját, már idegyűtek a népek! Az emberek minden csoportjára a népek szót használta.

A következő élmény a levágás módja. Rendes böllér esetén elkapás volt, leszúrás, kivéreztetés, pörzsölés és a többi szokásos, a sült disznóvéres rántottával reggelire meg a felnőtteknek a tápanyag-pálinka utántöltéssel. Böllérpótlás esetén kergetés, lelövés, mellélövés, lesántult macska, hosszas disznóvisítás, össze-vissza rohangálás, késekkel hadonászás, Boriska néni rikoltozó szemrehányásai, meglett férfiak szégyenkezése, vetődés, legyűrés, vergődés. A disznó ilyenkor fogyott pár kilót, mire bökő alá került.

A bőr redőiből kimoshatatlan és utána akár egy hétig érződő disznótrágya szag a volt legmaradandóbb egy-egy ilyen napot követően. Na jó, majdnem a legmaradandóbb.
Finomságokkal telezabálván magam, éjjel mint a lakodalmas kutya ugyebár. Gyerököm, kevesebb az eszed, mint a szántásos lónak! Most itt alszol a tisztaszobában, eztetet mind meg kell innod! Fintorogva ittam a gyógyfőzeteket a gyomromra, amiket az avítt vaskályhán kotyvasztott. Annak sütőjében máskor csoda finom étkek készültek, csak a fát győzte hordani hozzá az ember. Hozta a lavórt és egyáltalán nem érdekelte, mit kell másnap kimosni. Vigyázott rám egész éjjel és a biciklit kikészítette, ha netán a doktorért kellene rohanni a faluba. Az öregek már csak ilyen aggódósak, egy kis gyomorrontásba nem hal bele az ember. Csak majdnem.

Másnap, mikor jobban voltam, újságolta, jönnek az unokái. Legalábbis az egyik. Vagy egyik sem. Gondoltam, játszom velük, kicsit csatangolunk a környéken, de végül a leányzót, aki befutott, velem együtt befogta. Gyerökeim, melyikőtök pucolja a csirkét? Na, az nem én voltam.

Boriska néni már jó ideje fentről figyeli ezt a gyerököt, s csóválja a fejét, mivé lettek mára a népek.

Borzasztóan hiányzik.