Tortúra

A lustaság, fél egészség. Így kimondva elég kínosnak tűnik, de igaz. Ez volt, a nap konzekvenciája számára.
Átkozta, azt a pillanatot, amikor száját elhagyta a nagyképű mondat: „ Na, fiúk akkor reggeli után bicajra pattanunk. Irány a szomszéd falu! Pikk-pakk letekerjük azt a 12 km-ecskét!”
Persze számított ő arra, hogy majd a nyereg feltöri a hátsóját, amit már ugye, erre a célra több mint egy éve nem használt. Kalkulációi szerint a nap végére, némi izomláz is szóba jöhetett. De, hogy effektíve az életéért fog küzdeni az első két kilométer megtétele után?! Erre, igazán nem számított. Tulajdonképpen sosem volt erőssége a kétkerekű alkalmatosság tekerése, zsenge gyermekkora minden nyara, ennek tanulgatásával telt. Szülei, nagyszülei folyamatosan teljes értetlenkedésüknek adtak kifejezést; gyereket bicaj ügyben, ilyen antitalentumnak még nem láttak, mint őt. A sok küzdelemnek, és akaratán kívül eső akrobata mutatványnak köszönhetően, odáig eljutott, hogy egyenes, forgalommentes terepen A pontból B pontba időnként megkísérelt eljutni, heves szívdobogások közepette. Fiai, szerencsére apjuk ügyességét örökölték e téren, s kamaszodván elég sokszor hangot adtak summás véleményüknek, anyjuk bicaj tudományát illetően. Ezért, ha lehet, kerülte velük a kerekezés lehetőségét. Előszeretettel hárítva ezt párjára, mint közös, férfias, szabadidős elfoglaltságot. Miután vége lett a tanításnak, s a rokon gyerek is hozzájuk jött nyaralni, kötelességének érezte általa, hasznosnak vélt, szórakoztatásuk megszervezését.
A gondok, már a nap indulásakor elkezdődtek. A gyerekek, a vakációra tekintettel, elég későn keltek, s akkurátusan lassan tüntették el a szomszédos kisbolt, teljes virsli készletét. Mikorra a hátizsákok megteltek elemózsiával, és a megfelelő mennyiségű hűtött ital állománnyal, jócskán elmúlt tíz óra. A nap már hétágra sütött, árnyékban is 37 Celsius fokra emelkedett a hőmérő higanyszála. Amire felmálházták a kerékpárokat, már mindegyikük fejéből, olyan mennyiségű csapadék folyt ki , amivel megtölthették volna a Kiskörei – víztározót is. Sebaj! Ígéret, az ígéret. Ki járjon elől jó példával, ha nem a szülő? Zavart kacagásokkal igyekezett leplezni, valós elképzeléseit a nap hátralévő részéről. Úgymint például, lehúzott redőnyök mögött, hűs szoba rejtekén, félbe hagyott könyve olvasása… Ezt a gyönyörű képet, fejét bosszúsan megrázva, gyorsan elhessegette agyából. Elővigyázatosságból, és minden eshetőségre számolva, mint gondos anya, két centi vastagon bekente az egész csapatot, 30-as faktorú fényvédőkrém és az extra büdös szúnyogriasztó spray, bizarr elegyével. Itt egy pillanatra megbicsaklani látszott, az addig felhőtlennek ígérkező hangulat, a berzenkedő gyerkőcök részéről, ezen atrocitás miatt. De izzadtságuk egyre növekvő mértékével, a nemkívánatos kencék is leoldódni látszódtak. Életkedvük folyama, ismét visszatért eredeti medrébe. Felállították a csatasort. A karavánt elöl vezette apa, a csomagtartóra csíptetett legkisebb lurkóval, ki még csak e remek járgány, háromkerekű változatát hajtotta önállóan, egyéb napokon. Utána következett a három tinédzser fiú, és végül ő zárta a sort, mint az élelmezési egység egyszemélyes parancsnoka. Konkrétan, a fenekét alig bírta feltenni az ülésre, a hatalmas csomagok miatt. Az indulás sem volt kockázat nélküli, mellette autók suhantak el, ami még jobban elbizonytalanította, amúgy sem igen lévő, egyensúlybeli képességeit. Némi hezitálás, és egy „miatyánk” után, inogva bár, de elindult alatta a járgány. Kacsázva, ámbátor egyre nagyobb sebességgel, sikerült csökkenteni a távot szerettei és közte, melyet a körülményes indulásával sikerült összehoznia. Magában kósza gondolatként fogalmazódott meg, hogy milyen isteni szerencse lenne, ha valamelyik fiú felvetné egy- két kilométer után, a visszafordulás édes lehetőségét. Persze, először kéretné magát. Hiszen első a sport, az egészség. Nem lehet folyton, ugye a szobában ücsörögni. Végül pedig, mint lágyszívű anya, kegyesen ráállna a dologra…
A városka határát jelző tábláig, vitézül állta a sarat. Apa „nyugdíjas” tempót diktált, jó húsban lévő potyautasával. A kamaszok viszont, ezt a poroszkálást, merényletnek érezték ifjonti vérmérsékletük ellen, s ezért vad előzésbe kezdtek. Férjét hiúságában, övön aluli ütésként érte e száguldozás. Így felvette a kesztyűt, valamint a nyúlcipőt; őrült vágtával, s lógó nyelvvel, tekert utánuk. Mire egyre kiszáradó torkát, elhagyhatta volna a fegyelmező kiáltás, a többiek hang- és hatótávolságon kívül értek. Csak kis, színes pontocskákká váltak, horizontja peremén.
A domborzati viszonyok ezen a tájon, kimondottan nem kedveznek a kétkerekű szerelmeseinek. Ha csak konkrétan, nem hegyi túrákra van az illető kiképezve. Valamint, szado-mazo hajlamúak, ilyen déli rekkenő hőségben (mely, ugráló lila karikák tömkelegével szolgált, szemei előtt), előnyt élveznek. Efféle irányultsággal nem bírván, az első komolyabb emelkedőnél, sebességét teljesen elveszítve, álló helyzetben (lábát a pedálról, még véletlenül sem levéve!), belefordult a szép, gyepes, méter mély árokba. Szerettei, már rég a domb enyhülést hozó lejtőjét élvezték; erőkifejtés nélkül, vígan gurultak lefelé a lankán.
Ő sajgó testrészeivel, mit sem törődve, mosolyogva konstatálta, hogy becsapódása helyszíne felett áll, a sors kegye folytán, épp egy dús lombozatú diófa. Árnyékot adó töve, számára a nap fénypontját jelentette. Nyugodt pihenését, egy csikorgó fékkel megálló, autó zavarta meg.
– Úristen! Elütötték? Hívom a mentőket!- ugrott ki egy fiatalember a kocsiból.
– Á! Dehogy! Csak, lazítgatok…- nyöszörögte, mosolyt erőltetve magára, mintegy nyomatékot adva szavainak.
– Igeeeen?- nézett rá hitetlenkedve, amint ő az árokban testére rátekeredett, málhás biciklit ölelve, plezúros lábbal fetrengett.
– Persze.. Csak nyugodtan menjen tovább! Én, jól elleszek itt egy darabig. És, köszi!
– Ne segítsem fel?- villogtatta meg fogsorát, kajánul.
– Hát, ha már így..És nincs jobb dolga, ugye… Esetleg, ezt a bringát lefejtené rólam?
A fiatal férfi, a kissé eldeformálódott kerékpárt nagyjából gatyába rázta, majd nemes egyszerűséggel a hátsó csomagtartóba passzírozta.
– Most pedig, szépen hazaviszem. Gondolom, elég volt mára a túrából.
– Hova gondol? Muszáj utolérnem a családomat, nálam van az egész ellátmányuk!
– Akkor pattanjon be a kocsiba, gyorsan!
– Óh, kösz szépen! Igazán, nem akarom feltartani…
– Semmiség, nem sietek.
– Rendben, de csak a következő kereszteződésig vigyen, legyen szíves! Szeretném, ha ez a kis baleset kettőnk között maradna. A fiaim előtt, mégiscsak meg kell őriznem a maradék méltóságomat.
Azzal önérzetesen kihúzta magát, mintha legalábbis királynővé választották volna. A férfi mosolyogva, előzékenyen kinyitotta az ajtót előtte, ő pedig szálfa egyenes háttal, bár erőteljesen sántikálva beült az autóba.