Torz mosoly 1.

Lassan oda ment a kandallóhoz, meg piszkálta a tűzet. Nem mintha szükség lett volna rá, csak el kellet foglalnia valamivel magát. Még fél óra volt hátra a megbeszélt találkozóig .Körbe nézett a szobán, minden rendben volt. Az asztalon duruzsolt a szamovár, arra várva hogy forró italát el fogyasztják. Készen volt a teasütemény is, mellette a kistányérok. Öblös karosszék a kandalló előtt, hívogatón várva, hogy meg pihenjenek benne. Szerette ezt a szobát, az összes bútorával együtt. Az öreg kanapét, amin olyan sokszor heverészett, a szekrényeket amiket, még nagynénje hagyott rá. A megfakult sárga tapétát, a képeket a falon. Az egész család történetét végig lehetett követni rajtuk. Komoran nézett le az ükapja, mellette az ükanyja, bájosan mosolyogva. Itt volt mindenki a családból. Az apja, anyja, öccse. Csak egy kép hiányzott a falról. A padlót eredeti perzsa szőnyeg borította, valamikor még egyik őse hozta ,nem tudni, hogy honnan. Sok szóbeszéd keringett róla, de az igazságot senki sem tudta. De nem is volt fontos, elfoglalta helyét a parketten és élte békés egyhangú életét, a család szolgálatában. Sok ereklye volt a szobában, mind olyan becses tárgy, ami összeforrt az életével. Számára ma már csak ez jelentette az életet. Olyan régen szakított a külvilággal, olyan régen nem volt már emberek között. Önkéntes magányra kárhoztatta magát. És ez így megfelelt neki. Nem is vágyott már semmire és senkire, megbékélt önmagával. Békésen teltek a napjai, hetente egyszer jött a faluból egy asszony. Mosott, főzött, takarított rá. Nem beszélt, csak jött elvégezte a dolgát és ment. Hány év telt ebben a magányban? Már számát se tudja. Nem hiányzott senkinek, és neki se hiányzott senki. Csak élte az egyhangú életet, nem törődve azzal hogy a világ merre, hova fejlődik. Meg ragadt az elmúlt években, ahol még szolgák hada leste az urak parancsait. Nem akart tudomást venni az évek múlásával, és azzal hogy azóta, mekkorát fordult a világ. A szolgák régen eltűntek, ugyan úgy az urak is. Csak ö maradt ebbe az emberektől elzárt világban.
Lassan oda sétált az ablakhoz. Kinézett a parkra, már szürkült, de még így is jól lehetett látni a park közepén álló szökőkutat. Gyönyörű Vénusz szobor állt a közepén. Még nagyapja csináltatta a feleségének. Csodájára jártak a környező városból. Szeme tovább siklott a park rózsaligetére. Ami már régen nem olyan volt mint anyja korában. A rózsák kipusztultak és elvadult az egész. De még így is volt benne valami meg magyarázhatatlan báj. Távolabb volt a juharfákkal szegélyezett sétány.
Visszafordult az ablaktól, és át ment a szobán, ki a fürdőbe. Megmosta az arcát. Felemelve a fejét a tükörben tanulmányozni kezdte az arcát. Markáns férfi nézett vele szembe. Fekete szeme már nem fénylett úgy, mint hajdanán. Arcszínén látszott, hogy keveset van a levegőn, hogy ideje nagy részét a szobában tölti. Dús fekete haját homlokából hátra fésülve hordta, hátul a tarkóján hosszúra növesztette. Vagy csak egyszerűen nem foglalkozott, azzal hogy mekkorára nő. Magas, szálkás, férfi volt. Harmincas éveiben járt. Bárki jó képűnek mondta volna még hajdanán, de az már régen volt és azóta nem találkozott senkivel, csak az asszonnyal, öt meg nem érdekelte az hogy hogyan néz ki. Így hát nem volt senki aki bármilyen véleményt is mondhatott volna.
Léna, talán, de hát ö elfogadta olyannak amilyen. Mióta felbukkant az életében azóta kezdett el gondolkodni, hogy talán mégis le kéne menni a faluba és találkozni az emberekkel. De olyan nehéz rászánnia magát. Még Lénát is olyan nehezen tudta megszokni. Eleinte hadakozott ellenne, de nem tudod mit tenni. Az asszony helyett jött, mikor az megbetegedett.
Emlékszik rá, hogy milyen dühroham tört rá mikor meglátta a lányt. Azt hitte, hogy az asszony árulta el és most majd az egész falu ide fog járni, és mint egy cirkuszi mutatványt úgy fogják bámulni. De semmi ilyen nem történt. Léna jött és csendesen elvégezte a dolgát, nem foglalkozott, azzal hogy ö ott őrjöngött körülötte és kiabált, hogy menjen el, ne zaklassa, ne szimatoljon utána. Ez így ment majdnem három hónapig. Lassan hozzá szokott a lány látványához. Már nem kiabált, ha jött, hanem leült a kandalló elé és csendben figyelni kezdte. Tetszett neki a lány rátermettsége, ahogy dolgozott. Szinte égett a keze alatt a munka. És amikor belefeledkezett, dudorászott. Kellemes, mély hangja volt. Ahogy hallgatta, megnyugvás lett úrrá rajta. Szerette hallgatni, és egyszer csak meg szólította. Egyszerű kérdést tett fel ,de remegve várta a választ. Félt hogy a lány félre érti, és el szalad. De Léna természetes egyszerűséggel válaszolt, és folytatta tovább a dolgát. Aznap nem történt több. De ö ezt is csodának fogta fel. Örült, egyszerűen örült, és olyan érzés járta át amit már réges- régen nem érzett. Aznap este mély álom kerítette hatalmába. És a rémálom se jött elő, nem kísértette, hagyta áldozatát békén pihenni.