Torz mosoly 4.

Léna dermedten nézett utána. Nem értette, hogy mi okozta az úrban ezt a hirtelen felindultságot. Hiszen ö nem csinált semmi rosszat. Legalábbis úgy gondolta. Szomorúan terített tovább, és mikor elkészült, vette a kosarát és lassan elindult ki a házból.
Nem sikerült vidámmá tenni az urat, sőt ha lehet még jobban elszomorította. Pedig nem ez volt a szándéka, annyira szerette volna mosolyogni látni, de ebből belátta, hogy nem lesz semmi. Bánatosan indult haza. Majd legközelebb ha jön akkor újból meg próbálja, igen ez lesz a legjobb.
Nagyon sokáig ült a padon és csak sírt. Nem érzékelte az idő múlását, az éhséget, csak sajgó szíve dobogását hallotta. Már kezdett alkonyodni ,az idő is hűvösre fordult, mire felocsúdott. Fázott, hiába volt már március, még mindig hideg volt. A tavasz egyre csak nem akart el jönni. Még mindig csúnya borongós volt az idő. Nehezen felállt és elindult a szürkületben a ház felé. Bement a konyhába a lányt kereste, de persze az már régen elment. Oda ült az asztalhoz és csak nézte a tányért és az ételt. Nem volt kedve enni. Töltött egy pohár bort, és azzal át vonult a nappaliba. Belesüllyedt a fotelba és a tűzet kezdte nézni. De jó lenne ha itt lenne a lány, és csak beszélne, elterelve a gondolatát. Csak nézné szép arcát, hallgatná kellemes hangját. Mindegy lenne mit beszél csak itt lenne. Önző módon gondolkodott, csak azt akarta, hogy ne legyen egyedül. Lassan kialudt a kandallóban a tűz. Alig vette észre, az üveg borból is hiányzott a fele. Ideje lenne lefeküdni. Kicsit kótyagos fejjel elindult fel az emeletre, a hálószobájába. Nem akart gondolkodni, csak aludni. De tudta hogy alig alszik el jön a rémálom, ami már hosszú ideje kínozta, gyötörte és nem hagyta békén
Másnap mikor felébredt nagyon fáradtnak érezte magát. Semmi kedve nem volt felkelni, de erőt vett magán, és lement a konyhába. Bekapcsolta a kávéfőző gépet és a fürdőbe ment meg mosakodni. Vastag pulóvert vett fel, kordbársony nadrággal. Régóta nem foglalkozott azzal, hogy mit hord. Mindig azt vette fel ami éppen a keze ügyébe akadt. A tükörbe nézett és próbálta magát úgy nézni ahogy mások láthatják. Vagyis Léna szemével. De csak azt látta hogy csúf az arca. Képtelenség, hogy bárki is viszolygás nélkül rá tudjon nézni. A kifőtt kávé térítette vissza a valóságba. A konyhába menet rá pillantott a kandallón álló kis képre. Tüzetesebben megnézte és akkor vette észre hogy az ö kutyájukra hasonlít, aki három éve pusztult el. Már nagyon öreg volt. Még kamasz korában kapták az öccsével közösen. Honnan tud a lány róla? Talán az asszony mesélhetett neki Fickóról. Mennyire szerette, és milyen sokat játszottak a parkban. Ki érve a konyhába töltött magának kávét és bement a szobába, oda ült a karosszékbe és azon gondolkodott, hogy már most be kellene gyújtani a kandallóba. Nagyon hidegek voltak még a reggelek. Dobott egy két fahasábot a parázsra és belobbantotta a tűzet. Kellemes meleg járta át a szobát. Egyszer csak kopogás zaja ütötte meg a fülét. Ki lehet az? Soha senki nem merészkedett ide fel a faluból. Talán az asszony jött szólni, hogy többet nem jön takarítani, mert meg sértettem az unokáját. Hát akkor essünk túl rajta. Bosszúsan állt fel és indult az ajtóhoz. De legnagyobb megdöbbenésére nem az asszony volt, hanem Léna. Ö állt az ajtóban és elszánt arccal nézett vele farkas szemet. Látszott rajta, hogy mindenre elszánta magát és nem lehet csak úgy elküldeni. Magabiztos volt, és annyira ártatlan hogy nem is gondolkodott csak kinyitotta az ajtót előtte.
– Meg kínálhatom egy kávéval? Épp az imént főtt ki. Még meleg.
-szólt nem túl meg győzően.
-Köszönöm nem kávézni jöttem. Csak a tegnap történtek miatt, nem tudtam jól aludni. Úgy érzem hogy meg bántottam és ezért szeretnék most elnézést kérni. Szeretném tudni, hogy mi volt az amivel meg bántottam?
-Olyan ártatlanul nézett az úrra, és olyan melegen mosolygott, hogy még a legkegyetlenebb embert is meglágyította volna. Közben szép lassan bement a nappaliba is meg állt a kandalló mellett. Várva arra, hogy az úr mit válaszol neki. Azt már el döntötte ide fele jövet, hogy most nem hagyja lerázni magát. Eltökélte, hogy segít ezen az emberen, még ha ö maga nem is akarja. Túl fiatal volt még ahhoz, hogy ilyen bezártan éljen. A faluban is úgy beszéltek róla mint egy szerencsétlenről akinek kisiklott az élete. De ö maga nem tehet róla. Csak tiszteletben tartották azt, hogy ilyen életet választott magának. De Léna nem ilyen volt. Ö szeretett a rászorultakon segíteni, amennyire tőle tellett. És most úgy érezte, hogy az úrnak van rá szüksége. Meg is mondta a nagyanyjának, hogy mi a szándéka. Az nem ellenezte, ismerte már annyira az unokáját, hogy tudja, hogy amit a fejébe vesz, azt véghez is viszi, bármi áron. És most itt állt az úrral szemben és várta a választ.
-Talán foglaljon helyet, ha kérhetem. A kérdésére pedig nincs válasz. Ön nem bántott meg semmivel, én vagyok a hibás a tegnapi viselkedésemmel kapcsolatban. Túl érzékeny vagyok csak ennyi van. Kérem felejtse el ami történt, és beszéljünk másról.
-próbálta elterelni a szót ,de kevés sikerrel, mert a lány szeme kezdett elsötétülni a haragtól.
Rendíthetetlenül nézett az úr szemébe, fogva tartva pillantásával. Oda ment a fotelhoz és beleült. Várt.
-Uram, én láttam tegnap hogy a beszélgetésünk alatt valami nagyon felizgatta önt. Ne is próbálja tagadni. Mért nem mondja el? Talán tudnék segíteni. Mért fél tőlem ennyire? Tudom, hogy fiatal vagyok és oly keveset tudok az életről. De azt látom, hogy ön nem boldog. Lehet, hogy ha csak mesélne róla már meg könnyebbülne. Ajánlok valamit, én minden héten pontban egy órakor eljövök és ide ülök a kandalló mellé és csak hallgatom amint ön elkezdi mesélni nekem az életét. Nem szólok közbe, nem teszek semmilyen megjegyzést, csak hallgatom önt. És mire a végére ér a mesélésnek meg látja, hogy egy teljesen új ember lesz önből. Na mit szól hozzá?
-fejezte be nagy levegőt véve Léna. Az úr sokáig nem szólalt meg. Magába roskadva ült. Csak a keze remegésén látszott a benne dúló indulatról. Nem akarta, de nem tudott parancsolni a kezének. Az arcán a sebhelyen rángatózott egy idegszál. Lehajtotta a fejét és nagyon halkan szólalt meg.
-Edmund…Edmundnak hivnak.