Tóth Úr

Tóth Úr, mint mindig, most is ott ült a tó partján. Nézte, ahogy a víz felszíne fodrozó-dik az enyhe széltől. A napsugarak szépen csillogtak a tavon, kápráztató látványt keltve ezzel az emberben. Néha egy-egy hal is kibukkant a víz fogságából, örülve szabadságának, s nagy csobbanással esett vissza a tóba, hogy tovább élhesse egyszerű életét a számára éltető víztö-megben. A madarak gyönyörűen, s boldogan csiripeltek, mintha az élet szépségéről csicsereg-tek volna szép nyelvükön.
Tóth úr mindebből semmit sem érzékelt. Igazából, sosem figyelte az őt körülvevő vi-lágot, sosem érdeklődött az élet szépségei iránt. Csak ült, és meredten nézte a tavat, s közben agya folytonosan zakatolt valamin, ami akkor éppen foglalkoztatta. Ez leginkább az ő apró-cseprő ügyei voltak, melyek általában egy idősember életét „izgalmassá” tehették.
Ez alkalommal is egy ilyen apróság foglalkoztatta, még pedig nem más, minthogy az utcájában élő fiatalok miként kergetik őt az őrületbe. Folyton hangoskodnak, felébresztik dél-utáni szundikálásából, s még tetejébe gúnyolják is őt. Gúnyneve nem volt más, mint a „Goromba vén medve”, köszönhetően idős korának ellenére is nagyobb termetének, és otromba természetének.
Tudta, hogy ő milyen ember, milyen tulajdonságai vannak, de nem tett ellenük semmit, mert utálta az embereket, a nagy tömeget, nem szeretett beszélgetni. Eléggé magának való volt. Az, hogy miért vált ilyenné, nem tudta. Világéletében, gyermekkorában is ilyen volt a személyisége, s ez sok problémához vezetett. Rossz jellemének köszönhetően mindenki elfordult tőle, ő pedig túl makacs volt ahhoz, hogy ezt belássa, így inkább magába fordult, nem törődött senkivel és semmivel.
Gondolatai a gyerekekről átváltottak saját magára, hogy vajon miért lett ő ilyen, mi volt az a kiváltó ok, amiért idáig jutott. Nem szerette őt senki sem. Senki sem tudta, hogy ő valójában milyen ember. Tényleg… Milyen ember is vagyok én? – tette fel magának a kérdést. Nem tudott rá válaszolni. Képtelen volt rá, hiszen ő sem tudta, hogy igazából mit szeretne, mi az a dolog, ami őt boldoggá tenné.
Az utolsó kérdésre mégis tudott felelni. Csupán egy dolog, pontosabban egy személy hozta ki belőle valódi énjét. Anyjának rossz tulajdonságait örökölve – a bezárkózottság, a magány és a gorombaság – élt, s maga az anyja határozta meg életét: hova járjon iskolába, mit egyen, mit játsszon, minek tanuljon, s ez kihatással volt életére. De volt egy valaki, aki mind-ezt, még ha csak egy rövid kis időre is, de eltörölte lelkéből. Akkor érezte azt, hogy él, hogy ő is ember. De annak az időnek már vége, elmúlt, s visszatért régi énjéhez, mely továbbra is fogságban tartotta bensőjét.
Töprengéséből egy árnyék zökkentette ki, mely hosszan nyúlt el az övé mellett. Az idegen árny nem mozdult, csak csendes lihegést hallatott. Tóth Úr az alak felé fordította fejét, s látta, hogy egy kutya ül mellette nagy nyugalomban. Az nem mozdult, csak nézett előre, s gyors ütemben lihegett. A férfi nem tudta mire vélni a dolgot, s félve nézte az állatot, amiből rendellenesen sugárzott a nyugalom. Egy-két pillanat múlva az eb ráemelte csokoládébarna szemét, s mereven nézte őt. Annak ellenére, hogy rettegett, a kutya tekintete mégis megnyug-tatta, s ezzel bizonyosságot nyert afelől, hogy nem kell félnie a kutyától. A kutya szemeinek köszönhetően, melyek szeretetet és empátiát sugároztak, lehiggadtak, s visszafordult a tóhoz. Ezután önkéntelenül is elkezdett beszélni, csak úgy száguldottak ki száján a szavak, érzései, melyeket már régóta elnyomott magában:
– Nem hittem volna, hogy pont egy kutya fog ide ülni mellém… Azt hittem, ha már az emberek nem szeretnek, akkor az állatok sem. Habár én magam senkit sem szeretek…
Elhallgatott. A kutya továbbra is ott ült, meg sem moccant. Tóth Úr ismét belekezdett:
– Tudod, azért nem szeretek senkit, mert senki sem szeretett engem. Anyám sem… Hála Istennek már nem él. Tudom, ez eléggé durván hangzik, de rühelltem azt a szipirtyót… Ő volt az, aki irányított, nem hagyta, hogy én döntsek az életemről. Hiába volt az édesanyám, nem szerettem őt. A temetésére azért elmentem, de a sírját sosem láto-gattam meg…
Újabb csend telepedett rá. Az eb megint nem tett semmilyen cselekvést. Ez arra késztette az öreget, hogy tovább beszéljen:
– Egy ember volt, akiben megbíztam, de az is átvert… Szerettem őt, ő volt az egyetlen barátom. Elvette azt, ami mindennél fontosabb volt számomra. A legjobb barátom volt, mégis ezt tette… Azóta sem kerestem meg őt. Remélem, már meghalt…
Megint hallgatásba merült, s az állat ugyanúgy nem tett semmit. Csak ült mellette, s hallgatta a vénember szavait, aki folytatta mondókáját:
– Igaz, egyszer felkeresett, de nem érdekelt. Azután már egyáltalán nem bíztam meg benne. Nem bízok én már meg senkiben… Egy petákot sem ér az összes ember…
A kutya ekkor felé fordult, s nézte őt nyugtató, barna szemeivel. A férfi mereven bámulta a sötét szempárt. Ekkor furcsa érzések törtek rá. Mintha tudta volna, hogy mire gondol a kutya.
– Azt már nem! Nem fogok neki megbocsájtani! – kiáltott fel hirtelen – Nem érdekel, nem fogok neki megbocsájtani, akkor sem, ha megbánta! Nem tudok többé megbízni benne és kész!
Az eb továbbra is őt nézte.
– Te is, mit bámulsz egyáltalán rajtam?! Te csak egy hülye dög vagy, nem tudhatsz te semmit az életről! Nem tudhatod, milyen volt az én életem! Fogadjunk, hogy benned sem bízhatnék meg, még ha úgy gondolják, hogy a kutyák a leghűségesebb barátok, akkor sem! Úgyhogy inkább menj el, hagyj egyedül!
A titokzatos kutya még egy pillanatig nézte őt, majd felállt, s eloldalgott. Tóth Úr néz-te, ahogy az eb bandukolt, s ahogy eltűnt a fák sűrűjében. Ezután visszafordult a vízhez, fel-kapott egy követ, s mérgében beledobta a tóba. A kő becsapódása nagy gyűrűket alkotott a víztükrön.
Morcosan és mérgesen ült ott megszokott helyén, s ekkor egy könnycsepp gördült le arcán. Hevesen letörölte azt, s megfeledkezve saját érzéseiről, a titokzatos kutyáról, ismét a gyerekeken és azok idegesítő természetén tépelődött…