Tücsök Benő kalandja

Egyszer, egy csendes nyári délután, Tücsök Benő komótosan araszolgatott előre a világos színű padlón. Csápjaival tájékozódott, melyeket jobbra, majd balra illegetett maga előtt, amelyek csaknem olyan hosszúak voltak, mint a teste, vagy még annál is hosszabbak. Tücsök barátunk, hogy ne érezze magát elveszve a nagyvilágban, hangos ciripelésbe kezdett, fújta a nótáját rendületlenül.
– Cirip, cirip, merre vagytok szép családom? – majd ismét rázendített. – Cirip, cirip, merre vagy édes, drága Párom?
És ez így ment egész délután, egy percig sem gondolt arra, hogy valakinek ez esetleg unalmas lehet. Arra sem gondolt, hogy ő most idegen területre tévedt, és ezért talán jobban tenné, ha csendben maradna és elbújna a cipős szekrény alá, ahol pontosan olyan rés van, amin alá tudna bújni. De Tücsök Benő mindig is híres volt a bátorságáról. Danolászva lófrált keresztül kasul az előszobában, ahol szemmel láthatóan nem érezte magát veszélyben.
Színes kis egyéniség – mondhatnánk rá, ha nem volna koromfekete minden porcikája. Nyári éjszakákon az ő koncertjeit hallgatom, amit társaival adnak saját szórakoztatásukra. Ám biztos vagyok benne, hogy más céljuk is van az éjjeli zenéléssel. Monoton ciripelésükkel álomba szeretnék ringatni a föld felszínén élő valamennyi embert.

De térjünk vissza Tücsök Benő nem mindennapi kalandjához. Mit kereshetett fényes nappal Őtücsöksége az én előszobámban? Biztos nem találjátok ki. Semmit sem keresett, csak egyszerűen vonzotta egy illat. De ugyan miféle illat csábította el erre a számára veszélyes területre? Ahogy az emberek különböznek egymástól, hiába tartozunk mindnyájan az emberi fajhoz, úgy a tücskök jelleme is különbözik a másik tücsöktől, bár szemlátomásra egyformának látszanak. Benőnknek a szagló érzékszerve kifinomultabb lehetett a társainál. Sáros cipőm kesernyés szaga volt ínycsiklandozó számára. Az aznapi sétám után a talpába ragadt vizes fűszálak kezdtek rohadni és szagot árasztani. Hát, a fene vinné el a gusztusát ennek a bogárnak! Mire rá nem harap?
Másfél méter magasságból, azaz az én szemmagasságomból, figyeltem Benőt. Kíváncsi voltam mitévő lesz a cipőmmel, illetve talpának tartalmával. Ő addig-addig sündörködött, míg sikerült lerágnia a sáros fűszálat, így azt már magáénak érezhette. Szájszervét erősen összeszorítva keresni kezdte a kijáratot a mielőbbi távozáshoz. Igen ám, de az ajtó zárva volt, így ott nem juthatott ki saját erejéből. Ha már ilyen kitartó és szívós volt, akkor úgy gondoltam, segítek neki a menekülésben. Erőt vettem félénkségemen és a szemeteslapátra tereltem Benőt a zsákmányával együtt. Aztán szépen útjára engedtem a frissen kaszált árokparton.
Nemsokára beesteledett. Már el is felejtettem Benő látogatását, amikor ablakom alatt rázendített a tücsökzenekar szokásos esti koncertjére és Benő hangjára lettem figyelmes, amint ezt énekli:

Köszönöm, hogy megmentettél,
életemre rá nem törtél,
énekemmel elaltatlak,
álmodj édest, ne borzalmast!
Cip-cirip-cip-cirip-cip-cirip.

Tudtam, hogy nekem szól kedves dala. Ezen az estén mosollyal az arcomon aludtam el, mint ahogyan remélem ti is ma, kedves gyerekek!