Figyelmeztetés: Egyes felmérések szerint ma Magyarországon minden ötödik ember antidepresszánsokat vagy (és) szorongáscsökkentőket szed. Ezeknek a gyógyszerek szedését csak lassan, fokozatos csökkentéssel lehet abbahagyni, hirtelen elhagyásuk beláthatatlan következményekkel járhat.
" A műben megtörtént események valósak, mégsem azonosak a szerző történetével."
http://www.indavideo.hu/video/PSZICHIATRIA_halalos_profitszerzes_1_resz_…
"Ímé, mindezeket látta az én szemem, hallotta az én fülem, és megértette."
Történt egyszer, hogy Isten megengedte a Sátánnak, hogy hatalmába kerítse Jóbot. Addig sikeres volt az élete. Isten áldásában élt. Aztán csak a hite maradt…..
"A mint ti tudjátok, úgy tudom én is, és nem vagyok alábbvaló nálatok.
Azonban én a Mindenhatóval akarok szólni, Isten előtt akarom védeni ügyemet. Mert ti hazugságnak mesterei vagytok és mindannyian haszontalan orvosok.
Vajha legalább mélyen hallgatnátok, az még bölcsességtekre lenne.
Halljátok meg, kérlek, az én feddőzésemet és figyeljetek az én számnak pörlekedéseire.
Isten kedvéért szóltok-é hamisságot, és ő érette szóltok-é csalárdságot? Az ő személyére néztek-é, ha Isten mellett tusakodtok?
Jó lesz-é néktek, ha egészen kiismer benneteket, avagy megcsalhatjátok-é őt, a mint a megcsalható embert?"
(Jób könyve – Részlet)
Meg akarlak történetemmel döbbenteni. Elmesélem, hogy Te soha ne járj így! Mert könnyen így járhat bárki… És amikor ez bekövetkezik, elhallgatja, szégyelli.
No, nekem nincs szégyellnivalóm. Akinek van, az meg úgysem foglalkozik ezzel…
Túl azon, hogy hibáztassak valakit, felelősöket keressek, csak a tényeket mondom el, amelyek lehet, szubjektívek… Átéltem őket… Mi mások is lehetnének?
De leírom, hogy okulj belőle, segítsek, hogy kialakítsd a saját szubjektív véleményed!
Nem mondom, hogy Veled is ez történik. De tedd az én tapasztalatomat is a mérleg serpenyőjébe, amikor döntesz!
Mi emberek, felelősek vagyunk egymásért, valami ismeretlen, szövevényes ármánnyal szemben, amelybe gyanútlanul besétáltam.
Az összeesküvés elméletekben a mai napig nem hiszek. Talán véletlen, ami velem történt.
Kérlek, hallgass meg!
" Az Úr pedig monda a Sátánnak: Ímé, mindazt, amije van, a kezedbe adom. Csak ő magára ne nyújtsd ki a kezedet. És kiméne a Sátán az Úr elől."
Kábé két éve kezdődött. Szép reményekkel, friss diplomával, kis gyerekkel, férjjel, rendezett egzisztenciával néztem az életnek elébe, minden célom megvalósulni látszott.
Persze voltak kisebb-nagyobb gondjaim, mint bárki másnak, de sosem voltam maximalista alkat, kiegyeztem a Sorssal, elfogadtam azt a tarka csokrot, amit adott az élet.
Volt benne néha bogáncs, gyomlálgatni való, de szép volt. Az átlagosság nyugalmával peregtek a napok és az évek.
Nem gondoltam sosem arra, hogy nappal nem látszanak az égen a csillagok.
Nem vágytam a nagy-nagy sötétségre. Az élet igazi értelmét mégis ebben a sötétségben találtam meg, amelyről mesélni szeretnék neked. A két évig tartó sötét éjszakáról, a reményről, hogy egyszer kisüt a nap. Fény lesz.
De a sötétséggel kezdődött.
Átlagos nap volt. De, mint a fán kuporgó fenevad állt lesben a Sors, hogy a nyakamba ugorjon, megváltoztasson mindent. Utólag csak egy rossz napnak mondanám. Ha nem tulajdonítok akkor neki túl nagy jelentőséget. Ez volt az első ajtó.
"Az a nap legyen sötétség, ne törődjék az Isten onnét felül, és világosság ne fényljék azon."
Egy huszonéves, testes nő tönkretette az életemet. Egy négerrel utazott, akit királynak titulált, önmagát pedig királynőnek nevezte. A néger király pikkelt a taxisokra, és egyszer megfogadta, tönkretesz mindenkit, ha még egyszer kifogása lesz.
Így lett.
Mivel dűlő helyett utcát mondott úti célnak, 100 Ft-os kerülővel ért a szállodába.
Mérhetetlen haragra gerjedt, és felingerelve a királynőt, aki egy közösségi oldalon princessznek titulálta magát, panaszt tettek a férjem munkahelyén. Ott álltunk még aznap, mint két állásnélküli.
Eddig is csak fél szárnnyal repültünk. De szárnyak nélkül?
Csak mellesleg mondtam el az orvosnak. Régről ismertem.
Egyértelműen pánikbetegnek diagnosztizált. Itt kezdődött.
"Tartsa azt fogva sötétség és a halál árnyéka, a felhő lakozzék rajta nappali borulatok tegyék rettenetessé.”
Az első doboz gyógyszert ingyen adták. Kis fehér szekrényből vette elő az asszisztensnő.
„Ez egy nagyon korszerű gyógyszer. Kedélyjavító.
A boldogtalanság agyi anyagcserezavar.”
Józan paraszti ésszel nem gondoltam át, hogy ez mekkora képtelenség. Lesz-e ettől a tablettától munkám, megváltozik-e néhány ember, aki a másikba tapos? Ez lenne a megoldás? Egy fehér kis boldogságpirula?
Nem kételkedtem. Eddig is, ha fájt a fejem, bevettem egy fájdalomcsillapítót, most, ha ideges vagyok, majd beveszek egy nyugtatót. Alkalmi állapotnak gondoltam, nem pedig arra, hogy függő leszek az első ingyen doboz után.
„Most átmenetileg nem árt több hónapon át szedni, idő kell, míg rááll a szervezet, utána kezd hatni.” – hangzott az instrukció, és én szedtem több hónapon át, nem sejtve, hogy mit jelent a ráállás.
A függőséget.
Nem hallgattam a testem tiltakozó jajkiáltására, mert rosszul voltam egyfolytában. Erőszakkal kényszerítettem magam a pokolba.
Aztán egy este kimentem a konyhába, inni egy pohár vizet. Nem sokat aludtam azon az éjszakán.
Ismeretlen, megfogalmazhatatlan érzéseim voltak. Rázott valami belső remegés, mintha minden idegszálam begyulladt és citerázott volna. Erős szédülés tört rám. A falba kapaszkodva álltam, és minden fekete-fehér lett. Szűkült, tágult a tér. Elindultak felém a falak. Cseppfolyóssá vált és kifolyt a lábam alól a talaj. Elájultam.
Sokáig feküdtem a konyha jeges járólapján. Amikor magamhoz tértem, sem volt erőm jajkiáltáshoz. Csak feküdtem ott, a testem hideg verítékben úszott, és arra gondoltam, most talán meghalok. Ennyi.
Vége ennek a botladozó táncnak, amelyet úgy hívtak: Élet. Amely annyi reménnyel indult, amely eddig nem volt más, csak várakozás.
Aztán visszatér az erőm. Valahogyan az ágyba botorkáltam.
Odakint ébredt a hajnal, és én arra gondoltam, nem akarok most meghalni. Beteg vagyok, de ragaszkodom az életemhez, a reményhez, a várakozáshoz. Mert anya vagyok. És élni muszáj.
"Az az éjszaka! Sűrű sötétség fogja be azt. Az az éjszaka! Legyen az magtalan, ne legyen örvendezés azon. Sötétüljenek el az ő estvéjének csillagai, várja a világosságot, de az ne legyen és ne lássa a hajnalnak pírját!"
Már enni sem tudtam. A remegés állandósult, birtokába vette a testemet. A lábam, ha hanyatt fekve felemeltem, akaratlanul lengett. Zászlótünet. – mondta az orvos és kórházba utalt.
A tükörbe néztem a fürdőszobában. Nem én néztem vissza. Egy másik ember, kitágult pupillákkal, lesoványodva. A tükör távolodott Az arckép is. Valami baj van. Nagyon nagy baj.
A következő kép a kórház.
Hát itt vagyok. Egy diliházban. A sírógörcs megtalált, erős kézzel rázott.
Sírtam, de már nem tudom miért. A fájdalom voltam, az elkeseredés.
Nyílt az ajtó. Hozták a gyógyszereimet.
Aztán az ágyamon ültem. A gerincembe hatolt a hosszú tű. Gerinccsapolás. Agyvíz-vétel. Mit tudom én. Feladom.
"Azért bocsásd ki csak a te kezedet és verd meg őt csontjában és testében, avagy nem átkozz-é meg szemtől-szemben téged?
Elsőnek nem sikerült. A térdemet átöleltem és patakzottak a könnyeim. Átjárt a fájdalom.
Második szúrás.
– Most jön. -hallottam a rezidens hangját. Szinte láttam, ahogy csordogál a likvor. Ki a gerincemből, a fecskendőbe a hosszú tűn keresztül. Aztán vért vettek.
És vége lett.
Műanyag kannában kaptam az íze-nincs teát. Hosszú gumicsővel, hogy fekve is tudjak inni.
– Most feküdjön néhány órát, és igyon – mondta az orvos, neki egy rutinfeladat volt, nekem egy katasztrófa.
Aztán hirtelen átjárt valami különös, sosem érzett érzés. Vad szédülés, vállzsibbadás, iszonyú fejfájás. Azt hittem szívrohamot kaptam. Mozdulni sem bírtam.
Az idegeim, mintha ki lennének csomagolva, és beledobálva egy üres bőröndbe.
Iszonyú rosszul voltam.
Csak feküdtem az ágyon és néztem a plafont. Néha elhomályosult a kép. Talán sírtam is. Esteledett. És még éltem.
A sötétségben valaki rekedten felnevetett.
Nem volt ott senki. A fejemben nevetett valaki, kárörömmel, kézösszedörzsölős gúnnyal.
Nyílt az ajtó. Jött a gyógyszerem.
Egy rongydarab voltam, akibe már csak szenvedni jár az élet.
Szédültem.
Ki kellett volna mennem. De nem volt hozzá erőm.
Felajánlottak egy járókeretet.
Na nem. Inkább nem megyek ki többet.
Aztán furcsa pulzálással elindult felém a plafon. Elkapott valami vad sírógörcs, a gyomrom a mellkasomban lüktetett.
"És kimené a Sátán az Úr elől, és megveré Jóbot undok fekéllyel talpától a feje tetejéig.
Monda néki az ő felesége: Átkozd meg Istent és halj meg!"
A falba kapaszkodva kitámolyogtam a mellékhelyiségbe. Minden lépésnél kerestem az egyensúlyomat, a jobb lábam kimerevedett, lesántultam, ki tudja miért.
Már nem tudtam megállni a lábamon.
Aztán szembejött egy lány. Bicegett.
Találkozott a tekintetünk Ő is a falat fogta.
Arra gondoltam, vajon miért vannak itt olyan sokan lesántulva?
A kórházi folyosón hosszú sorban, régi székek voltak.
Az egyiken egy öreg néni ült. Csak nézett szánakozva.
– Ugye, kislány, maga nagyon beteg? Meg fog halni…- tette hozzá suttogva és keresztet vetett.
Csend volt.
Elérthető közelben volt már a mellékhelyiség. A kilincsbe markoltam, erősen, mert remegett a kezem, és mert sok kilincset láttam,és nem tudtam, melyik a valóság.
De az egyik az volt. Megtaláltam.
Sötét volt és bűz. Valaki bent volt az egyik fülkében és hangosan öklendezett.
Rosszul voltam, fejbe ütött a hányinger.
Ki kell mennem innen!
Hallottam megint a nevetést.
Mintha iszapban járnék. Megcsúsztam. Menekültem. Át a szomszédba. Férfi WC volt ugyan, de legalább nem volt összehányva.
Kijött egy ember. De semmi különöset nem látott abban, hogy ott vagyok.
Emberek voltunk. Nemek nélkül. Szenvedő emberek.
Sose ültem volna egy kórházi WC támlára. De most ráültem. A térdeimet néztem, ahogyan járják vad remegéssel ezt a halál-táncot.
Hisztérikus nevetésbe kezdtem. Zúgott a fülem, monoton, éles szimfóniát.
– Halj meg! – mondta a fejemben egy hang.
– Halj meg… – ez nem az én gondolatom.
Zubogott a víz.
A mosdónál ismét a tükörbe néztem. Szétfolyt a kép. Megnyitottam a csapot, és vizet fröcsköltem a tükörképemre.
Nem mondtam, nem gondoltam semmit.
Elkapott valami ismeretlen szánakozás önmagam iránt. Arra gondoltam, nemrég még tudtam járni. Szép voltam és művelt. Sose bántottam senkit Nem hazudtam. Nem csaltam meg a férjem.
Miért?
Rám zuhant a vak éjszaka, de én többet már nem tudtam aludni.
Reggelre nehézlégzésem volt. Fájt a fejem. Nem tudtam, hogy blokkolva vannak az idegpályáim.
Mellékhatása: kóma.
Csak bevettem a gyógyszerem.
Megmérték a vérnyomásom. 60/80.
Aztán jött egy orvos csapat. Kis kalapáccsal, hangvillával. De reflexem az nem volt.
– A tünetek alapján agydaganat. Kérek egy MR-t! – mondta a doktornő.
Aztán valamit megbeszéltek.
Olyan furcsa volt a szemük, ahogy összenéztek.
Voltál már MR – vizsgálaton? Az embert belefektetik egy hatalmas csőbe, és szeletenként fényképezik az agyát.
Kattog és meg ne mozdulj.
Asszem, pánikrohamom van. Ver a szívem, izzadok. Itt fogok meghalni. Szorítom a csengőt a mellkasomon.
Talán ezért adták.
Cseng a fülem? Vagy csengetek? Elindul valami, amin fekszem. Egy mosolygós nővérke kéri, mutassam a vénám. Kontrasztanyagot fecskendeznek.
Találtak valamit.
Éreztem a lökést a szívemen. Aztán a tompa zsibbadást.
Elindult hangos zajjal újra a gép. Visszatolt a csőbe. Hallottam a kattogást.
És hol van még a fény? Hol a reggel, ezen a két évig tartó éjszakán?
„..és mondá Jób, az Úr adta, az Úr elvette, mezítelenül jöttem ki az anyámnak a méhéből és mezítelen térek meg."
"Könyörülj meg rajtam Uram, mert ellankadtam, gyógyíts meg engem Uram, mert megháborodtak csontjaim!
Uram ne feddj meg engem haragodban, és ne ostorozz engem búsulásodban!"
Demyelinsatios folyamat jelei. Ez akármi is lehet. Titokzatos orvosi hókuszpókusz, a sorsom. A kezemben remegett a lelet, meg a kis boríték, fényképek az agyamról cd-n.
Egyáltalán nem kívántam megnézni.
Az ágyamhoz botorkáltam, pont úgy, mint aki részeg.
Aztán jött egy doktornő, kis kalapáccsal és a kórelőzményekről kérdezett.
Nem voltak kórelőzmények.
Soha nem volt semmi bajom, soha nem vettem be semmilyen gyógyszert. Aha, volt anno egy mandulaműtétem.
Csalódottságot láttam az arcán. Ez nem támasztotta alá a diagnózist.
-A míelin az idegsejt velőshüvelye, a sejtet átfogó burok. Nos ezeknek az elhalásai mutatkoznak.
Lyukak az agyamban. Kábé.
Megnézte hangvillával a bokámat. Semmit nem éreztem. Aztán sétálni kellett, fel s alá.
Most ez meg mi? Pár napja még ment nekem.
Az orromat sem tudtam megérinteni. Pláne lehunyt szemmel.
A doktornő valamit írt.
Én meg a kórházi ágyra borultam. Csengett a telefonom.
-Anyuci….- hallottam a gyerekem hangját és sírni kezdtem. Vég nélkül, vigasztalhatatlanul.
Aztán jött a gyógyszerem. Már szükségem volt rá. Összeomlottam.
Jött az este.
Még egy éjjel itt a diliházban. Az éjszaka démonai átöleltek. Valaki sikoltott.
Mellettem egy idős asszony, álom és ébrenlét határán, néha horkolt, aztán felnyögött.
Álmában zuhant, minduntalan összerándult.
Aztán felriadt. Egész kosár, vagy húszféle gyógyszert szedett. Köztük az enyémeket is.
Ránéztem és sírtam megint.
Féltem az éjszakától, féltem a reggeltől, és féltem a sorstól. A kilincs mozdulásától, minden apró zajtól, féltem ettől a szívszorítástól, de legfőbképpen az élettől féltem.
Éreztél már ilyet? Egyszerűen fáj élni és sírni kell.
Az asszony ismét álmában hánykolódott. Néha sóhajtott, majd felült. Eleredt az orra vére.
Kis patakokban végigfutott az arcán. Rám nézett.
Ki akarok innen menni! De nem tudok. Érezted már, hogy álmodban futnál, de ólomsúlyú a lábad? Pont ilyen érzés volt.
Reggelre megnyugodtam. A fák levelein átsütött a nap és én vágyakozni kezdtem vissza az életbe.
Miért ilyen szép? Miért nem vettem észre akkor?
Felkeltem volna, de a rémálom még itt volt. Nem tudtam járni.
Gyenge voltam és zaklatott.
Megmérték a vérnyomásom. Nagyon alacsony. Bevettem a reggeli gyógyszerem és megint elsírtam magam. Egyfolytában sírtam. Nem tudtam, hogy ez is mellékhatás.
Itt a túloldalon sok a remény, hogy egyszer visszajuthatok. A régi dimenziómba, ahol minden, ami megadatott, természetes. Ahol alapvető, tanult képességeink a miénk, visszavonhatatlanul. Ahol nincsenek miértek.
Igen, észrevettem, hogy koordinációs zavarom van. Az írásom macskakaparás, és mindennek nekimegyek. De mi lesz, ha valaki meglátja ezt?És úgy egyáltalán, mi lesz?
Már megint sírtam. Megjött a laboreredmény.
Utálom az együttérzést a tekintetekben, de még jobban ezt a kis mosolyt az orvos arcán. Nem volt szimpatikus ember. Alacsony, szemüveges, a hajában bal oldalt egy hosszú tincs, átfésülve a kopaszságán. Ez most minek örül?.
Úgy éreztem, rosszat jelent ez a zavart mosoly. A férjem karjába kapaszkodtam. Tudtam, most csak ezt az ítéletet kell végighallgatnom aztán hazamehetek. A kezében volt a zárójelentésem.
-Sajnos…- kezdte, és én majdnem elájultam. Kalapácsként ütött mellbe a szó.
-Sajnos, ez egyértelmű. Szklerózis multiplex. Abból is a legrosszabb, a progresszív. Teljesen le fog épülni.
Csak annyit tudtam róla, hogy ez gyógyíthatatlan. Forogni kezdett velem a szoba.
-Talán jövő ilyenkor tolókocsiban ül és pelenkázni kell. Ezt nem lehet előre kiszámítani. Valószínű a teljes elbutulás.
És SSRI-szedését javasolta.
-Biztos ez?- kérdeztem én, de lehet, hogy valaki más. A férjembe kapaszkodtam.
-Biztos. A klinikai tünetek,a likvor eredménye, ezt támasztják alá.
Valamit a papírra írt. Lebélyegezte.
Oligoclonális gammopathia(OG) és a klinikai tünetek alapján sm valószínű.
Ma sem tudom, hogyan jutottam ki azon az ajtón. Szédültem. Zsibbadt az agyam. Ezzel a gondolattal én nem tudok élni.
-Fogadd el…- mondta egy hang.
Előbb el kell hinnem. Akkor elfogadom.
Napok teltek így el. A tüneteim nem csitultak. Remegés, szédülés, ataxia, viszketés, hányinger, alacsony vérnyomás, fogyás.
Tudod mit furcsállottam? Nem ott voltak a lyukak az agyamban, nem ott volt agyi érintettség, ami indokolja a tünetet. Pl a szédülésnél az agytörzsben lenne góc. A járászavarnál a járásközpontban. Ez így logikus nem?
Fogtam a gyógyszereim, és átolvastam a betegtájékoztatóját. Ráírnak mindenfélét, mondta egyszer a háziorvosom, nehogy bepereljék őket.
Szédülés. Remegés. Ataxia (járás és koordinációs zavar. Bőrgyulladás.
Szúró, bizsergő alvás(?) hasnyálmirigy-gyulladás. Pszihózis. Magzati ártalmak. Kóma.
Jézusom. Az szklerózis multiplex tünetei is beleillettek a sorba. Előkerestem a zárójelentésemet. OG alapján sm.
OG, OG. Nézzük a laboreredményt. Likvor. OG.
A ködön át alig tudtam elolvasni.
OG. Oligoclonális gammopathia: NORMÁLIS.
Na, jó, akkor én ezt nem szedem többet. Tudnom kell, hogy tünet vagy mellékhatás. Akkor még ez volt az egyetlen remény, halvány kis fénysugár, de pókfonalába kapaszkodva tudtam csak tovább élni.
-Nem lehet csak úgy egyszerűen abbahagyni. Fokozatosan, lassan csökkenteni kell. Mióta szedi?- kérdezte az orvos.
-Hát legalább két éve.
-Akkor már gyógyszerfüggő.
Ki mondta, hogy gyógyszerfüggő akarok lenni? Kérte ezt valaki? Nem is figyelmeztettek.
Nem érdekel. Nem szedem és kész. Legfeljebb felfordulok.
Egyetlen hét alatt lezavartam a csökkentést. Mindennap feleztem a gyógyszert.
Hamar elfogyott.
A vége keserű volt, a tabletta kis morzsa, feleztem, amíg tudtam, aztán vártam.
Egy-két hétre számítottam.
Az első napon csak szédültem.
A falba kapaszkodva kivánszorogtam a fürdőszobáig. Rám tört egy eddig ismeretlen, világméretű rosszullét. Mintha egy erős kéz a bensőmbe kapaszkodna és ki akarna fordítani. Nem fájdalom volt ez, valami más, megfoghatatlan érzés.
A kád szélére ültem. Rázott a hideg, mégis melegem volt, ömlött rólam a víz, égtem. De mégis, jeges volt minden, ami körülvett, a fürdőszoba zöldje, elmosódott a világ. Meghalok.
Csend volt.
Próbáltam felállni. De nem volt erőm.
A kilincsbe kapaszkodtam.
Máig sem tudom, hogyan jutottam a szobaajtóig. Aztán bezuhantam. Elájultam.
Aztán csak feküdtem a szőnyegen.
-Ne ijedj meg! Az elhagyástól van.
Elvonási tünetek. Mint egy drogosnál. Egy alkoholistánál. Átjárt valami ismeretlen szégyen.
Aztán felcsillant a remény. Nem tudtam akkor, hogy egy sunyi játék kezdete
ez a hullámvasút. Elkezdtem kikapaszkodni ebből a sáros gödörből. Jobban lettem.
A remegés elmúlt.
-Ha így haladok, pár hónap.
De nem.
Az akaratomat elvesztettem. Az érzéseim? A fásultságon, az önsajnálaton kívül semmit nem éreztem.
Aztán újra a gödör fenekén.
Így ment ez sokáig.
Aztán egyszer csak álmodtam. Álmaimban egy színes virágos mezőn jártam, aztán menekültem egy szürke házban, felfelé, ismeretlen kezek nyúltak felém, futottam, csúsztam.
Aztán a ház tetejére értem.
Ott volt újra a virágos rét. A csend tücsökzenéje. A nap lemenni készült. Szép volt.
Örültem ennek az álomnak. Örültem, hogy egyáltalán álmodtam. A jég olvadásának első jele volt ez.
-Menni fog.- gondoltam- Menni fog ez nekem.
Reggelre kivert valami bőrgyulladás. Nekiállt csengeni a fülem.
A remegés állandósult. Állandóan hányingerem volt.
„…és emeld fel arcodat, töltekezz be fénnyel….”
Értékrend váltásra kényszerültem.
A fiatalság, minden gondtalanságával itt hagyott.
A lelkem egy gazos kert volt, minden elhanyagoltságával, volt benne gyomlálgatni való bőven.
A nagy pofon kijózanított.
Nem nő voltam, komolytalan csaj, ember voltam elsősorban, aki felnőtt végre.
Rácsodálkozott a világra, minden romlottságával együtt.
Talán, azt gondoltam, ez jó. Ez is egy élmény, amiből tanulni kell. Nem lehet más értelme.
Voltam szerelmes is. Abban a nagy magányban, ami átölelt, ritka üveggyöngyként dédelgetve az érzést, mert új volt most, mint szomjazónak a forrás.
Azt hiszem akkoriban a reménytelenség, és a szomorúság volt a legjellemzőbb rám. Örökös bezártságban éltem, semmihez nem volt hangulatom, csak befogadtam azokat a ráismeréseket, amelyek eddig fel se tűntek.
Rideg a világ.
Talán üresebb se lesz nélkülem. Mint ahogyan nem is változott.
Csak én lettem más. Tudtam, meg kell találnom, és felépíteni magam, újra és másképpen, olyannak, amilyennek magam akarom látni magam. Láttam az egyedüli utat a boldogsághoz, de még nem volt elég erőm.
„Ékesítsd csak fel magadat fénnyel és méltósággal….”
Zsibbadt a bal karom. Azt hittem eljött az utolsó nap. Szívinfarktust kaptam.
Ez még testi élmény volt. Képtelen voltam másra figyelni, mint ezekre a rezdülésekre, képtelen voltam másra gondolni, nincs jövőm.
Elmúlt egy év. Mindennap azzal aludtam el, reggelre véget ér ez a rémálom, de nem.
Már megint csak kóvályogtam.
Igaz, azok a tüneteim, amelyek alapján gyógyíthatatlan betegnek diagnosztizáltak, már régen elmúltak, mégsem lettem soha többé ugyanaz az ember.
A szenvedés sok mindenre megtanított. Arra is, hogy sok minden nem múlik rajtam. Talán csak remélhetem, hogy sorsom könyvében másképpen van megírva az az utolsó nap.
És az Élet. Amelynek minden perce ritka drágakő.
Igazgyöngy minden érzés, amelytől elakad a lélegzet, megsimogat a suttogás, mert mindig a lábaid előtt hever a szeretet. Nézzél szét, ahogyan én is
Tanulj a hibámból, vedd észre azt a tengernyi kincset, amit adott az élet. Neked, s nekem.
VÉGE