Tündérfürt 4.

Elővette a mobilját és látta, hogy Tamástól négy nem fogadott hívása van. Úgy érezte, hogy most képtelen lenne vele beszélni. Kikereste az anyukája telefon számát és felhívta. Megbeszélték, hogy felmegy hozzá.
– Szia szépségem! Hű micsoda csokor!- fogadta az anyukája.
– Milyen nap van ma? Mit felejtettem el? – érdeklődött vidáman.
– Ma van az a nap, amikor a Te kislányod kereskedelmi igazgató lett. A kollegák gratuláltak nekem ezzel a szép csokorral.- válaszolta büszkén Noémi.
– Na várjunk csak! Lemaradtam néhány kanyarral. Amikor itt voltál a minap, épp egy állásinterjúról jöttél. De ott nem kereskedelemi igazgatót kerestek! – csodálkozott a mamája.
Leültek és Noémi sorban elmesélt neki mindent tövéről hegyére. Csak a mai találkozásról Győzővel és az azt követő meglepő eseményekről nem szólt egy szót sem.
– Milyen boldog vagyok kislányom! Nagyon büszke vagyok rád! A papa is hogy örülne. Holnap kimegyek hozzá a temetőbe és elmesélem, hogy milyen remek kislányunk van. – ölelte át a mamája.
Noémi az édesapjára gondolt, aki hat éve halt meg egy autóbalesetben. Persze nem ő volt a hibás, a szembe jövő kamion sofőrje elaludt és belement a vele szemben szabályosan közlekedő gépkocsiba. Az apukája kocsijába. Miután meghalt az édesapja, nem tudtak többé abban a lakásban élni, minden rá emlékeztette őket. Ott örökös szomorúságban éltek. Akkor határozta el a mamája, hogy eladja a lakást és vesz magának egy kis lakást, a maradék pénzből meg Noéminak vesz egy önálló lakást. Egymáshoz közzel. Így aztán szétköltöztek, a bútorokat és a használati tárgyakat elosztották maguk között. Nem sokára Noémi megismerkedett Tamással, aki egy év után hozzá költözött.
A mamája, mintha csak a gondolataiban olvasgatna, megkérdezte:
– Tamás mit szól az előléptetésedhez?
– Még nem tudja, Párizsban van, ott dolgoznak most. – válaszolta kissé zavartan Noémi.
Az anyukája szokása szerint megérezte, hogy valami nincs rendben. Hiszen Noémiék ketten eltartottak egy telefon társaságot, annyit telefonáltak egymásnak, ha Tamás külföldön volt. Nem is beszélve az SMS – ekről.
– Valami történt köztetek. – nem is kérdezte a mamája, hanem megállapította. Meglepve látta, hogy a kislánya kék szemét ellepik a könnyek.
– Nono csillagom! Hát mi a baj? Mondd el szépen az anyunak!- észre sem vette, hogy a felnőtt lányának ugyanazokat a szavakat mondja, mint amikor kicsi lány volt és bánatosnak látta. Noémiből a jól ismert, ezerszer hallott szavak meglepő reakciót váltottak ki, ráborult az asztalra és keservesen zokogni kezdett. A mamája csak néhány tucat papír zsebkendőt tett a keze ügyébe, és hagyta, hogy kisírja magát. Amikor nagyjából kisírta magát, Noémi hüppögve elmesélte Tamás múltkori gonosz megjegyzését az anyukájának.
– Azt mondta, hogy „sohanapján semmikor” lesz az esküvőnk dátuma, sírta el magát újra Noémi. A mai váratlan lánykérés után, amit Győzőtől kapott, még fájóbban égette a lelkét ez a két szó.
– Mondd, miért nem akar feleségül venni engem?- kérdezte bánatosan Noémi.
– Évi azt mondta, hogy kérjek tőled tanácsot, hogy mit tegyek, hogy feleségül akarjon venni?- törölte meg a szemét Noémi. Te hogyan mentél hozzá az apuhoz?- kérdezte kíváncsian.
– Tudod kislányom azóta nagyot változott a világ. Nemcsak azért, mert feltalálták a fogamzás gátló pirulát, de talán minden azzal kezdődött. Amikor én fiatal voltam, minden más volt. Más volt a szexről a társadalom véleménye, más volt a nők véleménye a férfiakról, más volt a férfiak véleménye a nőkről, és mindenkinek más volt akkor a véleménye a házasságról.
Noémi kíváncsian nézett az anyukájára, még a sírást is abba hagyta.
– Mesélj nekem erről – kérlelte a mamáját.
– Nahát, hogy én ezt a napot is megértem! Hogy hozzám fordulsz tanácsért. Ne értsd félre, mindent elmondok neked, amit tudni szeretnél. Csak az a furcsa, hogy egyáltalán megkérdezel. Az idősebbek a mai világban szinte láthatatlanok a fiatalok számára. Nem kíváncsiak az élettapasztalatukra, nem kíváncsiak arra sem, hogyan lehet megúszni a szenvedést. Nem kérdezik meg őket semmiről, és ha mégis el akarják mondani a véleményüket, nem hallgatják meg őket. Ezért védekezésül azt mondogatják az idősebbek: „az ő dolguk, én nem szólok bele”….
– Jó, de én nem a „mai fiatalok” vagyok, hanem a te kislányod, ezért csak meséld el nekem szépen, hogy te hogyan mentél hozzá az apuhoz. Azzal Noémi kényelmesen belekuporodott a fotelba és várakozóan az édesanyjára nézett.
– Én még lányiskolába jártam, általános iskolába és középiskolába is, ami azt jelenti, hogy csak lányok jártak oda. Fiúk nem, egy szál sem. Abban az épülettömbben volt a fiúiskola is, de egy másik utcára nyílt a kapuja, még az utcán sem találkoztunk a fiúkkal. Akkor ebben nem volt semmi különös, ez volt a természetes. Nem volt még koedukáció, azt sem tudtuk, hogy mi az. A fiúkkal ugyan találkoztunk a játszótéren, de nem nagyon játszottunk együtt. Később a tánciskolában találkoztunk velük. Persze ábrándoztunk róluk, meg azt képzeltük, hogy szerelmesek vagyunk beléjük, meg a filmszínészekbe. De nem ismertük őket. Nem tudtuk hogy néz ki egy férfi test. Azt meg pláne nem, hogy milyen egy férfi lélek. Na a fiúk meg pont így voltak a lányokkal. Amikor aztán arra került a sor, hogy egy mindenre elszánt fiú vette a bátorságot, hogy hazakísérjen bennünket…
– Micsoda? Hogy hova kísérjen? – Noémi már nevetett, olyan képtelennek tűnt a számára, amit az anyukája mesélt.
– Mivel nem találkoztunk az iskolában, a tánciskolában meg mindig sokan voltak, sokan hallották volna a beszélgetést, ezért ha egy fiúnak megtetszett egy lány és beszélgetni, ismerkedni szeretett volna vele, megkérdezte tánciskola után, hogy hazakísérheti-e. Akkor, ott az utcán maradtak kettesben először egymással, no persze leszámítva a járókelőket. A lányok többnyire szörnyen büszkék voltak erre, hogy őket most egy fiú hazakíséri, de nem tudták miről beszélgessenek vele, mert nem ismerték a fiúkat. Ezért legtöbbször kérdezgették őket minden féléről. A szüleikről, a testvéreikről, arról, hogy milyen foglalkozást akarnak választani meg mindenféléről, ami a lánynak eszébe jutott. Az nagyon fontos volt, hogy „jól beszélgessenek”, mert ha csendben mennek, a fiú esetleg máskor nem akarja hazakísérni, és az milyen égés a többi lány előtt, hiszen őt most hazakísérték és ezért torony magasan áll azok felett a lányok felett, akiket nem kísértek haza.
Noémi már fuldoklott a nevetéstől.
– Hány évesek voltatok, amikor ez a „hazakísérés” ment?- kérdezte kíváncsian.
– Hát az, változó. Körülbelül 12-14 évestől tartott a végtelenig. Még felnőtt nők is, ha társaságban megismerkedtek valakivel, általában az első lépés az ismerkedés felé a hazakísérés volt.
– Apu is hazakísért téged? – incselkedett Noémi.
– Bizony! – felelte a mamája.
– Na és honnan a tánciskolából?
– A KISZ gyűlésről. – válaszolta az édesanyja és Noémi gurult a nevetéstől.
– Hiába nevetsz ki bennünket – mosolygott a mamája. Csak onnan lehetett hazakísérni a lányokat, ahová jártak. KISZ gyűlésre meg járni kellett. Nekem nagyon tetszett a papád, ezért igyekeztem jól beszélgetni vele. Mint minden ember általában, a férfiak is szeretnek magukról beszélni, elmondani a véleményüket. Beszéltess valakit sokáig magáról, és remekül érzi magát. Azt fogja mondani, hogy veled remekül lehet beszélgetni. Ezt tanultuk ki mi lányok, közben pedig, megismertük a fiúkat. Azok alapján, amit elmondott magáról, és ahogyan elmondta tudni lehetett, hogy milyen ember. A papád egy vidám és életre való fiatalember volt és én fülig szerelmes lettem belé. Randiztunk is sokat, de azok leginkább csak séták voltak, hosszú beszélgetésekkel. Később moziba jártunk csókolózni. Az utcán ugyanis nem illett. Megszólták a járókelők a csókolózó párokat. Sőt még a rendőr is igazoltatta őket!
– Téged is igazoltattak?- kíváncsiskodott Noémi.
– Igen, egyszer, elég megalázó volt. Kikérdezte a rendőr a papád adatait. Születési hely, anyja neve stb.
– A papát is kikérdezte?
– Nem őt nem! A lányokat kérdezték csak ki a rendőrök, hogy ismerik-e a fiúkat, vagy üzletszerű kéjelgésért – ezt most csak kurválkodásnak hívják – csókolóznak. Én iskola köpenyben voltam, na képzelheted! Pont úgy festettem, mint egy kéjnő.
– De azért most lebuktál, hogy te is csókolóztál az utcán! – viháncolt Noémi.
– Hát persze, de azért inkább a moziban csókolóztunk. Nem volt divat elnéző szülőnek lenni, nem mehettünk fel egymás lakására. Nemhogy szeretkezés, hanem csók ügyben sem.
– Akkor hová mentetek? – érdeklődött Noémi.
– Az anyakönyvvezetőhöz, házasságot kötni. Ha együtt akartunk élni nem volt más lehetőség. Nem volt együtt nyaralás, együtt lakás. A szüleink nem engedték volna, de mi lányok sem akartuk. Nem volt még fogamzás gátló pirula. Ha szeretkezésre adtuk a fejünket és jött a gyerek, akkor: ha tetszett a fiú, ha nem, bizony a szülők elintézték többnyire, hogy házasság legyen a dologból, mert nem volt még szokás lányoknak egyedül szülni. Szégyenben maradt, mondták a terhes lányra, ha nem vették el feleségül.
– Jó, rendben! Hazakísérgetett az apu, „ jól beszélgettél vele”, egymásba szerettetek, de mit csináltál, hogy feleségül vett?
– Hát éppen ez az: semmit.
Noémi türelmetlenül rázta a fejét.
– Elmagyaráznád kicsit bővebben…
– Hát nem nehéz megérteni. Semmit, azaz nem volt sem szex, sem együtt lakás, sem együtt nyaralás. Nem volt főzőcske a fiú kedvéért, nem volt tiszta ing és nagytakarítás a közös lakásban. Semmi nem volt. Csak beszélgetés, sétálás, csókolózás. Amikor aztán többet szeretett volna, akkor nem volt más választása, mint fülig pirulva, zavarban és édesen megkérdezni, hogy lennék-e a felesége.
– Na és Te? – kérdezte kíváncsian Noémi.
– Hát én egy kicsit segítettem a dolgot. Vágyakozva mondtam, hogy milyen jó lenne mindig vele lenni. Reggel együtt ébredni. Na ettől mindjárt beindult a fantáziája minden fiúnak! Amikor hazakísért és elváltunk a kapuban, sóhajtoztam, hogy milyen rossz, hogy el kell válnunk.
– Ezt direkt így csináltad? – Noémi hangja kissé felháborodottan csengett.
– Így is éreztem, elhiheted. Persze Ő is, hiszen szeretett. – ábrándozott a mamája.
– Ma már ezzel semmire sem mennél. – jelentette ki Noémi.
– Te kérdezted, hogy mi volt régen. Ma már minden más, én is látom. A kislányok és a kisfiúk együtt járnak óvodába, iskolába. Nincsen többé semmi titok. Ismerik egymás lelkét, és testét is. Egyformák a társadalmi elvárások is feléjük. A lányok is ugyanúgy tanulnak, diplomáznak, karriert építenek, mint a fiúk. Mindazt elérik, elvégzik, mint a férfiak. Ezért mindenből kérik is a részüket, mint a férfiak. Az önállóságból, az irányításból, a szexből. Mindent akarnak a partnertől, és mindent megadnak nekik.
– Na és ez baj? – Noémi furcsálkodva nézte a mamáját. Hiszen egy szót sem szólt, amikor Tamás hozzá költözött.
– Hát, ha baj, ha nem baj, nem lehet ellene semmit sem tenni. Azzal kezdtem, hogy megváltozott a világ.
– Azért vannak még ma is esküvők. – szomorodott el újra Noémi. Anyukája ránézett és megcsóválta a fejét.
– Na, na kisbogaram. Ne kezd itatni az egereket újra! A világon a legcsodálatosabb lányok közé tartozol, nekem elhiheted.
Noémi bánatosan elmosolyodott:
– Kissé, mintha elfogult lennél….
– Nem hinném.
– Ha olyan csodálatos lány lennék, Tamás is észrevenné…- sóhajtotta.
– Tudja az a fiú, ne félj! Csak éppen megszokta. Mint mindent maga körül. A szép otthont, a jó ételt, a tiszta ruhát, a jó programokat, a jó beszélgetéseket, a szerelmet, a szexet. Neki ez megvan, neki ez jár. Nem kell változtatnia semmin, tökéletesen érzi magát így is.
Noémi hirtelen megértett mindent. Kicsit gonoszul elnevette magát. Szóval itt van a mai furcsa lánykérés magyarázata:
– Ha „elérhetetlen” a másik, akkor jön az esküvő? – inkább állította, mint kérdezte a mamáját.
– Tamás is férfi, szeret, persze, hogy szeret téged kislányom és teszi, amit lehet…
Noémi tanácstalanul ingatta a fejét…
– Most mit tegyek? Rakjam ki? Küldjem el? Játsszam el, hogy már nem kell nekem? Nem szeretek alakoskodni! Nem is tudok…
– Nem így kell ezt felfogni kislányom. Ha nagyon megtetszik neked például: egy kép, vagy egy zene – csak akkor akarod újra és újra megnézni, vagy meghallgatni, ha mindig találsz benne az ismerős és szeretett vonalakon, dallamokon kívül újabb és újabb felfedezni valókat. A férfi – nő kapcsolatban is kell lennie ilyen motívumnak. Mindig kell őrizni egy csepp titokzatosságot, egy csepp varázst, ami fogva tartja a másikat és megújítja a kapcsolatot akkor is, ha már úgy érzik, hogy tökéletesen ismerik egymást.
Noémi nem egy könnyen fogadta el, amit az édesanyja mondott:
– Ez olyan rémes. Sohasem lelkesedtem a „kis női praktikákért”. A látványos megsértődésért, a sírásért, zokogásért, a betegségbe menekülésért, a cicázásért, a tárgyak földhöz vagdosásáért.
Noémi mamája csodálkozva nézte a lányát:
– No nézzenek oda… – nevetett. Nem is tudtam, hogy ismered ezeket a „ női praktikákat”… Hát az biztos, hogy nem szoktad őket gyakorolni! Shakespeare szerint pedig „színház az egész világ és benne színész minden férfi és nő”. Ma már persze nem az a cél, hogy találjanak a lányok egy férfit, aki társadalmi rangot ad nekik és eltartja őket az életük végéig. Ma a cél az, ahogy én látom, hogy a férfiakat, akik ebben egyre gyengébben teljesítenek, rászorítsák a családért való felelősség vállalásra – ami régen természetes volt – és az életlánc tovább vitelére. Ha ehhez nem kellene a „női praktika”, akkor most nem is beszélgetnél velem erről.
Túl sok fiatal férfit látok, akiket tönkretett ez a mai viselkedési minta. Tamás is ezek közül való.
Noémi megadóan sóhajtott és lehajtotta a fejét.
– Nincs itt a világ vége azért kislányom, – vigasztalta az édesanyja. A kereskedelmi igazgatói kinevezésed most új helyzetet teremt, akaratodtól függetlenül. Az új helyzetben könnyebb új utakra térni.

Noémi mamájának fogalma sem volt, hogy ezekben az órákban, amíg ő a lányával beszélget, már be is teljesedik mindaz, amit megfogalmazott.
Tamás Párizsban alig tudott a munkájára koncentrálni. Noémin járt az esze most már szinte egyfolytában. Noémin, aki nem keresi őt, és vissza sem hívja, ő akárhányszor keresi, akármennyi üzenetet hagy neki. Hirtelen úgy érezte, hogy nem bírja tovább, beszélnie kell vele, meg kell bizonyosodnia – maga sem tudta, hogy miről -…
Hajtotta a munkát, lerövidítve a kinn töltött időt két nappal. Aztán amikor elkészültek, a többieket kinn hagyta Párizsban egy kis kötetlen városnézésre, ő pedig, meg sem állt a repülőtérig. Nagy nehezen elintézte, hogy a repülőjegyét elcserélhesse egy másik járatra, ami szinte azonnal haza viszi Budapestre. Az sem érdekelte, hogy szinte az összes nála lévő pénzt rá kellett fizetnie a cserére. Az indulásig a repülőtéren nézelődött. Az egyik shopban megakadt a szeme egy ezüstfehér selyemkendőn, amit csodaszép hímzés díszített. Amikor az árát meghallotta elakadt a lélegzete. Egy percnyi habozás után előkotorta a bankkártyáját és kifizette az elképesztő összeget. A díszdobozba csomagolt kendőt elsüllyesztette a hátizsákjába és nem is gondolt arra, hogy évek óta nem vitt ajándékot Noéminek a külföldi útjairól. Már nem is küldött üzenetet a lánynak az érkezéséről. Úgy gondolta, hogy meglepi. Amikor azonban végre hazaért, ő lepődött meg. Az üres lakás fogadta, Noémi nem volt otthon. Tamás kivette a hátizsákjából a díszdobozba csomagolt csodaszép selyemkendőt és bedugta Noémi ágytakarója alá, hogyha lefekszik, akkor nyomban megtalálja. Körülnézett a hideg és sötét lakásban és megcsörgette Noémi telefonszámát, végre el akarta éri őt, hallani akarta a hangját legalább. Noémi azonban a mamájánál kikapcsolta a telefonját. Nyugodtan akart beszélgetni az édesanyjával az őt kínzó kérdésekről.
Tamás mérgesen fel – alá rohangált a lakásban egy ideig, aztán belerogyott egy fotelbe. Csüggedten körbe hordozta a tekintetét a jól ismert tárgyakon. Egyszer csak rámeredt Noémi ágya melletti kis asztalra, ahol a közös fényképük állt. Szerelmük kezdetén készült a kép. A képen Noémi nevetett és a haját fújta a szél, fázósan bújt az őt átölelő Tamáshoz, aki óvón ölelte magához, szerelmes tekintettel. Noémi kedvence volt ez a kép, amióta csak elkészült, ott állt a kis asztalon. Most azonban nem volt sehol. Tamás körülnézett a szobában, hátha máshová tette a képet, de nem látta. Egyszerre olyan idegennek érezte magát a jól ismert szobában, ahol évek óta lakott, mintha most látná először. Felállt és mániákusan keresni kezdete a fényképet. Belenézett minden fiókba. A képet azonban nem találta. Az egyik fiókban viszont a tárgyak tetején egy levél feküdt. Tamás széthajtotta. Számítógépről nyomtatták ki, nem volt rajta sem aláírás, sem dátum.
„Kicsi kedvesem!”- ez állt a lap tetején. Tamásnak nem volt szokása más leveleit elolvasni, de most képtelen volt visszatenni a fiókba olvasatlanul. Zakatoló szívvel olvasta tovább.
„Úgy hiányzol, hogy csak tengek-lengek. Tegnap, amikor hazaértem nem volt kedvem semmit sem csinálni. Azóta sincs. Remélem, azért nem csuklottál sokat. Úgy sajnáltam, hogy olyan rossz idő volt tegnap. De mára varázsoltam szép időt, küldtem neked napsugarat, melegítsen, simogasson, öleljen körül. Szóltam a szélnek, borzolja a hajad helyettem. Közben dobálom a napokat a hátam mögé – szeretnék már szél lenni. Ez a hét úgy nyúlik, mint a rétes, holnapután reggel találkozunk és megfürdöm a mosolyodban. Még a tenyerem is rólad álmodik. Küldök neked egy akkora puszit, hogy a talpadtól a fejed búbjáig beborítson. Aztán alábújok és a többi pici aprót én adom – gondolatban.”
Tamás úgy érezte, hogy nem bírja el a lába. „Nem, az nem lehet. Nem az nem lehet.” Zakatolt a fejében. Lerogyott az ágyra a levéllel a kezében. Akkor látta meg a levél hátuljára írt verset. Ráismert Noémi írására. Amikor elolvasta könnybe lábadt a szeme. A versből áradó vágy és kétségbe esés, csak úgy perzselt. Egy darabig, összeroskadva ült a fotelben, aztán az összehajtogatott levelet a tárcájába téve, megfogta a hátizsákját, és csendesen behúzta maga mögött az ajtót. Leszaladt az utcára és hívott egy taxit. Már kigördült a taxi a ház elől, amikor megérkezett egy másik taxi, amiből még éppen látta kilépni Noémit: egy hatalmas virágcsokorral a kezében.

Ahogy Noémi belépett a lakásba egy halvány illat csapta meg az orrát.
– Szia Tamás! – kiabált be a szobába. Kivágta az ajtót és meglepetten torpant meg a küszöbön. A szoba üres volt. Ott azonban még jobban érezte a fiú arcvizének illatát. „Jézusom, már képzelődöm is!” – korholta magát gondolatban. Vízbe tette a virágot, aztán megfürdött. Jó késő van, állapította meg, amikor az ágyba bújt. Azonban valami nem volt rendben. A takaró alatt az oldalához valami kemény és kényelmetlen dolog nyomódott. Odanyúlt és ámulva húzott elő egy égszínkék szalaggal átkötött ezüstszínű díszdobozt. Kíváncsian bontotta ki és felkiáltott a meglepetéstől, amikor a gyönyörű ezüstfehér kendő előkerült a dobozból. Azonnal a vállára terítette és a tükör elé állt. „Hű ez aztán csodás”- gondolta. Kiforgatta a dobozt, nem talált benne cédulát. A csomagolást is átvizsgálta centinként, semmi üzenet nem volt ráírva. Noémi nem értette a dolgot. Hová lett Tamás? Miért hagyta itt az ajándékot és tűnt el? Fogta a telefonját és megpróbálta elérni. Nem sikerült. Végül egy SMS-t írt neki: „Köszönöm az ajándékot! Csodálatos. Miért játszol Mikulást?” A kendőt a fotelra terítette, amiben nemrég a fiú ült és a megtalált levelet olvasta.
Aztán visszabújt az ágyba. Tamás felén is visszahajtotta a takarót és a fiú párnáján heverő közös fényképükön, megsimogatta Tamás arcát. „Szia, bárhol is vagy, jó éjt, szeretlek” suttogta és eloltotta a villanyt.

Tamás anyukája úgy érezte, hogy már jól benne járnak az éjszakában, már több órát aludt, amikor arra riadt, hogy valaki járkál a lakásban. Óvatosan átnyúlt a férjéhez és megrázta az alvó férfi vállát.
– Mi az? Mi van? – riadt fel a férje.
– Ssss, hallgasd, valaki járkál a lakásban.- suttogta rémülten Tamás mamája.
Akkor már a férfi is hallotta a zajokat. A biztonsági ajtóra gondolt, amit nemrég szereltettek fel. Az ötödik emeleten laknak. Nem valószínű, hogy az ablakon mászott be valaki. Amíg felült az ágyban, egymást kergették a gondolatai. Azért, amikor felhangzott a hálószobájuk ajtaján egy diszkrét kopogás, nagyon megkönnyebbült. A betörők nem kopognak.
– Szabad, gyere csak be, már úgy is felébredtünk! – szólt ki, hiszen már tudta, hogy ki lehet az éjjeli látogató. A felgyulladó villanyfénynél mindketten hunyorogva néztek az ajtóban álló Tamásra.
– A frászt hozod anyádra fiam! – mondta, nem túl kedvesen.
– Bocs, csak szólni akartam, hogy itthon vagyok – ezt úgy mondta a fia, mintha nem költözött volna el tőlük évekkel ezelőtt. Aztán a szülei elképedt arcát látva kicsit türelmetlenül hozzátette:
– Itthon alhatok ma éjjel?
– Persze fiam! – Tért vissza az élet a feleségébe.
– Nem vagy éhes? – kelt ki az ágyból azon nyomban.
– Nem, ettem a repülőgépen. – intett elhárítóan a fia. Aludjatok csak tovább. – húzta be az ajtót maga után.
– Még hogy aludjunk tovább! Mi lelte ezt a gyereket? Éjnek idején haza toppan, és nem mond semmit. – feküdt vissza az ágyba a felesége.
– Mit mondhatna? Biztosan összevesztek Noémivel, az meg haza paterolta. – fordult el Tamás papája a másik oldalára.
Tamás édesanyja azonban még sokáig nem tudott elaludni. Ő már esküvőről, kis unokáról ábrándozott évek óta. Most meg Tamás megjelenik, mint egy éjféli kísértet.
Reggel aztán alig bírta kivárni, amíg Tamás felkel. Az édesapjának munkába kellett mennie, de ő betelefonált a munkahelyére, hogy kér egy nap szabadságot. Mindenképpen beszélni akart a fiával.
Már jól benne jártak a délelőttben, amikor Tamás végre előbújt. Nem látszott túl kipihentnek, s a szeme gyanúsan fénylett, mintha titokban sírt volna.
– Jé te itthon vagy? – csodálkozott a mamájára.
– Igen kisfiam, itthon maradtam, mert beszélnünk kell! Mi történt? Miért jöttél haza az éjjel?- kérdezte. Közben a konyhában sürgött, forgott. Tamásnak megterítette az asztalt, tükörtojást sütött, sokát és kenyeret szelt, tejet öntött egy pohárba, oda tette főni a kávét. Tamás szeretettel nézte az ő sürgő-forgó anyukáját. Lezöttyent a székre, aztán előbb csak ímmel-ámmal, pár falat után aztán jó étvággyal enni kezdett.
Az édesanyja türelmesen megvárta, amíg jól lakik. Tapasztalatból tudta, hogy az éhes férfiakkal nem lehet szót érteni.
Tamás miközben a kávéját iszogatta azon gondolkodott, hogy mit is mondjon a mamájának. Végül kelletlenül azt mondta:
– Haza kell költöznöm egy kis időre, mert Noéminek van valakije. Majd keresek albérletet. Már megszoktátok, hogy ketten vagytok a papával, nem akarok végleg visszaköltözni.
A mamája hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Neked teljesen elment az eszed kisfiam! Noémi fülig szerelmes beléd, dehogy van neki valakije! Miből gondolod?
Tamásnak nem volt más választása, mint mindent elmesélni. Édesanyja úgy sem hagyja annyiban a dolgot.
Mesélt Noémi sürgetéséről, hogy házasodjanak össze. A saját ellenkezéséről. Arról a bizonyos mondatról, amit ő legutóbb mondott, hogy „sohanapján, semmikor” lesz az esküvőjük dátuma. Arról, hogy azóta Noémi elérhetetlen a számára. Az eltűnt közös fényképükről. A fiókban talált szerelmes levélről. A nagy csokor virággal megérkező Noémiről. Egy valamiről, a versről, amit a levél hátuljára írva talált, képtelen volt beszélni.
Anyukája gépiesen leszedte az asztalt, kávét töltött magának és leült vele szemben. Ráemelte a tekintetét és szomorúan mondta:
– Ha ez így van, az csak rajtad múlott. Noémi évek óta vár arra, hogy tovább fejlődjön a kapcsolatotok. Évek óta vár, hogy megkérd a kezét, és feleségül vedd, gyermeketek legyen. A második diplomáját azért szerezte, mert ez nem történt meg és nem akarta elvesztegetni az idejét. Mint sok fiatal nő, akinek nem adatott meg, hogy családja legyen, ő is a karrierjét építi. Mivel egyre többet fektet a karrierjébe, egyre nehezebb visszafordítani a dolgot. Tulajdonképpen miért is nem akartad elvenni feleségül őt?
Tamás csodálkozva vizsgálgatta édesanyja jól ismert arcát. Miért mondja most mindezt? Miért Noémi pártját fogja? Nem az ő édesanyja? Mellette kellene kiállnia!
– Ma már senki nem házasodik, az olyan ósdi dolog. A szerelem jön és megy, ma már nem kötik le magukat az emberek.
– Hát ha így gondold, akkor tényleg elmegy a szerelem tőled fiam. A szerelem ritka, becses kincs. Nem mindenkinek adatik meg az életben. Ha olyan szerencsés vagy, hogy megtalálod azt aki hozzád illik, de nem vállalod fel a kapcsolatot, előbb-utóbb magadra maradsz.
– Majd jön valaki más! – Vetette fel dacosan a fejét Tamás.
– Lehet, még az is lehet, hogy megismétlődik a csoda, és új szerelemet találsz. De ennek kicsi az esélye. Ez az elrontott kapcsolat örökké a lelked mélyén sajog majd, amikor nehézségek elé állít majd az élet, mindig megfogalmazódik majd benned: „ mi lett volna ha….”
– Bocs, de valamit félre értettél, NEM én rontottam el a kapcsolatunkat, ne akard rám kenni! Noémi kezdett új kapcsolatba, mert nem rohantam vele a templomba.
– Tudod kisfiam manapság új fogalmak tucatjai kerülnek forgalomba és használják nap, mint nap. Egy ilyen új fogalom a biológiai óra is. Húsz évvel ezelőtt nem használta a fogalmat senki, mert nem volt rá szükség, de ma már az egyedül álló fiatal nők réme ez a fogalom. Meg azoké is, akiknek olyan partnerük van, mint te.
– Miért mondod ezt? Én soha nem tiltottam meg Noéminek, hogy gyereket szüljön. Ha neki gyerek kell, szülhetett volna.
– Na látod, ez az, most sem azt mondod, hogy Ti ketten szeretnétek gyereket, hanem azt, hogy Noéminak kellene a gyerek! – Tamás édesanyja lemondóan sóhajtott.
– Azért csak üljetek le egy tisztázó beszélgetésre, az sohasem árt. Előbb azonban gondold végig mit jelent neked Noémi. Ha szereted őt és fontos neked, fordítsuk meg azt a dolgot, amit te mondasz a házasságról: nem olyan nagy dolog aláírni egy papírt….- azzal felállt az asztaltól és otthagyta a sértődött fiát.
Tamás kávés csészéje hangosan koppant az asztalon. Na tessék, még ez is…. Megy is és néz magának valami albérletet az Interneten, a szemre hányó pillantásokból már elege van.
A gyerekkori szobájában otthonosan ült le a régi számítógépe elé. A lassú, régi gépen jó ideig eltartott, amíg fel kapcsolódott az Internetre. Addig megnézte a mobilján az üzeneteket. Amikor meglátta, hogy üzenete van Noémitől, rögtön kinyitotta. „Köszönöm az ajándékot! Csodálatos. Miért játszol Mikulást?” – olvasta.
Te jó ég, az ajándék! Egészen ki is ment a fejéből az ágyban hagyott díszdoboz… Zavartan megcsóválta a fejét. Nem szerette a bonyolult helyzeteket, nem szerette a „lelkizést”, de iszonyúan hiányzott neki Noémi. Elképzelte a ragyogó mosolyát, ahogy megtalálja és kibontja a kendőt, kiugrik az ágyból, és magára teríti…. A gondolattól Tamás nagyot nyelt, Noémi mindig mezítelenül aludt… Az éjszakai haragot és megbántottságot kezdte benne felváltani a szomorúság és a sóvárgás.
A számítógépe végre rákapcsolódott az Internetre. Neki állt hirdetéseket olvasni, kiadó lakásokat nézni. Most van két üres napja, elintézi a költözést.
Amikor már elegendő címet összeírt, kíváncsian kinyitotta a gépen a régi levelező programját. Fogadott levelek nem voltak benne, hiszen azokat átirányította az új gépére. Kinyitotta és elkezdte olvasgatni a régi elküldött leveleit, azokat is, amiket Noéminek írt. Sorra nyitotta ki a leveleket és egyszer csak nem akart hinni a szemének: „Kicsi kedvesem!” – olvasta. „Úgy hiányzol, hogy csak tengek – lengek. Tegnap, amikor hazaértem….” Ott volt a levél az Ő gépében, amit az éjszaka elolvasott és világgá szaladt tőle. Ő írta réges – régen Noéminek, csak már elfelejtette….
Egyszerre öntötte el a megkönnyebbülés, a hála, a szégyen, a szerelem. A vers, a levél hátulján: azt is neki írta Noémi! Neki szólt a vágy és a kétségbe esés!
Gyorsan kikapcsolta a gépet, felemelte a sarokba dobott hátizsákját. A konyhában átölelte az édesanyját és egy puszit nyomott az arcára.
– Szia megyek, ne várjatok! Nem jövök haza, csak félre értés volt az egész! – mondta a megdöbbent mamájának, aki egy rakás szerencsétlenségként hagyta őt a konyhában nem olyan régen. Nem hallotta, hogy Tamás beszélt volna Noémivel, nem is értette az egészet. A technika áldásairól és az emberi feledékenységről, pedig nem világosította fel őt a fia.