Tündérfürt 8.

Másnap reggel Tamást a szülei vitték vissza a kórházba. Noémi bár egész nap sürgött – forgott a munkahelyén, egyre csak azon aggódott, hogy mi lesz majd este, ha bemegy a kórházba, meglátogatni Tamást.
Azonban feleslegesen aggódott. Mire oda ért, Tamás mélyen aludt. A nővérke elmondta, hogy nagyon fájlalta a vállát és fájdalomcsillapítót kért. A fájdalomcsillapító injekciótól mélyen elaludt. Reggelnél előbb nem valószínű, hogy felébred.
Noémi szeme tele szaladt könnyel. Úgy érezte előle menekült a fiú a mély álomba, mert nem akart vele találkozni. Leült az ágya mellé, és óvatosan megsimogatta a karját.
Könnyein át meglátta Tamás éjjeli szekrényén a szeme nincs kicsi macit és ettől megenyhült egy kicsit a szívét szorongató vas abroncs hasogatása.
Szerelmes bolond vagyok – gondolta.
Még sokáig ott ült a fiú ágya mellett, a kétség és a reménység küzdött a lelkében egymással. A kinti sötétség benézett az ablakon. Végül nehéz szívvel csókot lehelt az alvó fiú szájára és magára hagyta.
A következő napon hamarabb érkezett a kórházba, de hiába, Tamás újra mélyen aludt. Noémi üldögélt egy kicsit mellette, majd megkérdezte a nővért, hogy mikor tudna beszélni Tamás orvosával.
– Szerencséje van, épp a doktor úr az ügyeletes, mindjárt megkérdezem, hogy az esti vizit után ráér-e Önnel beszélni. – mosolygott a nővérke biztatóan Noémire, majd elsietett az orvost megkeresni.
– Minden rendben – dugta be a fejét a nővér kisvártatva az ajtón.
– A vizit után bejön Önért a doktor úr, kéri, hogy várjon addig, legyen szíves. – azzal a nővérke tovasietett a kórház folyosóján.
Noémi a kezébe vette a szeme nincs kicsi mackót, és gyengéden simogatta Tamás helyett. Amikor az orvos beszólt érte, a kis mackót a helyére tette, a fiú éjjeli szekrényére és kiment a folyosóra. Az orvos az ablaknál állt és kinézett a kinti sötétségbe.
– Nardai Noémi – nyújtotta a kezét az orvosnak. – Kalmár Tamás menyasszonya – nyelt egyet zavartan Noémi.
– Dr. Kálnoky – szorította meg Noémi kezét az orvos.
– A nővér mondta, hogy beszélni szeretne velem, kérem, tessék, hallgatom.
– Szeretném megkérdezni a doktor urat, hogy pontosan mi a helyzet Tamás szemével?
– Arra kíváncsi, hogy miért nem lát, és fog-e látni valaha? – nézett rá az orvos.
Noémi bólintott és olyan esdeklően nézett az orvosra, hogy az megsajnálta a fiatal lányt. Megköszörülte a torkát és a folyosón álló fehérre festett kórházi pad felé intett.
– Üljünk le talán. – javasolta.
Noémi leereszkedett a padra, az orvos mellé ült és szembe fordult vele.
– Mint Ön is tudja, a beteget súlyos baleseti trauma érte Varsóban. Szerencsére kiváló kezekbe került és elsőrangú orvosi ellátásban részesült. Ennek következtében maradandó károsodás nélkül fog felgyógyulni. A felgyógyulás folyamata hosszadalmas, de a rehabilitáció szépen halad. A balesetnél a szem csarnokát megtöltő és az üvegtestet elárasztó erős vérzés vakságot okozott, melynek a vér eltisztultával el kellett volna múlnia. A látóideg nem sérült, agykárosodás a vizsgálatok szerint nincsen a betegnél. Az őt ért pszichés trauma valószínűleg a felelős azért, hogy nem lát.
Noémi hitetlenkedve nézett az orvosra:
– Na de, ezt, ezt miért nem mondják el ezt Tamásnak? – szinte dadogott a rászakadt megkönnyebbüléstől és reménytől.
– Nézze, amit most elmondtam Önnek, annak köztünk kell maradnia! Ha elmondanánk neki, hogy nincsen semmi szervi oka a vakságának, csak a pszichés trauma miatt nem lát, úgy érezné, hogy rá hárítjuk a felelősséget a vakságáért! Pedig Ő nem tehet róla és nem is tud változtatni ezen! Nem szabad ekkora lelki terhet tenni rá! Ő szenved ettől a helyzettől legjobban, nem segítenénk neki, azzal, ha elmondanánk miért nem lát! Bíznia kell abban, hogy meggyógyítjuk. Jobb, ha az orvosokat hibáztatja a lassú gyógyulásáért, mintha saját magát hibáztatná azért, hogy nem lát. Ez a lelki állapot végzetes következményekkel járhatna!
Az orvos mélyen Noémi szemébe nézett és szinte ráparancsolt:
– Én őszintén feltártam a helyzetet Önnek, azonban meg kell ígérnie, hogy ezt a tájékoztatást a betegnek semmilyen körülmények között nem hozza a tudomására!
Noémi úgy érezte, mintha leforrázták volna.
– Nem, természetesen nem mondom el neki, ha a doktor úr úgy tartja jónak. – suttogta maga elé.
– Értsük meg egymást! – mondta keményen az orvos. – Nem kockáztathatjuk, hogy esetleg öngyilkos legyen!
Noémi összerázkódott az orvos szavait hallva. Pár percig szóhoz sem jutott a sokktól.
– És mikor? Mikor fog újra látni? – szinte lehelte a kérdést. Az orvos inkább csak a szája mozgásából értette meg.
– Sajnos ezt nem lehet tudni. A látása vissza térhet bármikor, vagy egyáltalán nem tér vissza soha élete során… Erre a kérdésre nincsen ember, aki válaszolni tudna. Esetleg egy újabb pszichikai trauma kell hozzá… vagy egy kiegyensúlyozott, biztonságos helyzet, amiben feloldódik ez a trauma…. Nem lehet tudni…
– Értem, köszönöm doktor úr, hogy őszintén elmondta mi a helyzet. – nézett az orvosra könnyben úszó szemekkel Noémi.
Az orvos megveregette Némi kezét:
– A reményt nem szabad feladni, fiatal, erős szervezete van, szerető családja, szép menyasszonya, minden oka megvan rá, hogy felépüljön.
– A szülei tudják? – kérdezte Noémi.
– Az édesapja igen, ő kérte, hogy az édesanyjának ne mondjuk el. Az anyai szeretet esetleg meggondolatlan lépésekre ragadhatja az édesanyját. A beteg édesapja hatalmazott fel arra is, hogy Önnek elmondjam.
Noémi nem is emlékezett rá másnap, hogy hogyan búcsúzott el az orvostól, az arca égett, a könnyei elapadtak. Gyalog ment haza. Hol nekilendült a boldogságtól, és szinte szaladt: bármikor visszatérhet a látása, gondolta olyankor. Hol meg lassan vánszorgott és magában motyogta: vagy soha nem tér vissza élete során…

Másnap reggel, a reggeli verőfényben erőt vett rajta a bizakodás. Úgy érezte, hogy felkészült rá, hogy bármeddig kell várnia arra a napra, amikor Tamás visszanyeri a látását, ő várni tud és várni fog rá.
Azonban arra még sem készült fel, ami aznap délután történt.
Ezúttal már ebéd után bement a fiúhoz a kórházba. Annyira szeretett volna beszélni vele, annyira vágyott rá, hogy ennél a látogatásnál ébren találja.
Örömében nagyot dobbant a szíve, ahogy benézett a kórteremben és a fiút ülve látta az ágyában, a fülében az MP3-as lejátszójának a hallgatójával, amint zenét hallgat, és a lábát tornáztatja a zenére. Kicsit álldogált az ajtóban és szeretettel nézte őt. Aztán jó hangosan ráköszönt, hogy a zenén keresztül is meghallja:
– Szia! Szia Tamás! – és odament a fiúhoz. Aki kivette az egyik füléből a hallgatót, és hitetlenkedve kérdezte:
– Noémi?
– Talált! – nevetett vidáman Noémi és évődve kérdezte:
– Talán mást vártál?
Tamás azonban szinte szemrehányóan kérdezett vissza:
– Mit keresel te itt ilyenkor?
– Hamar jöttem, hogy ébren találjalak, annyira szeretnék beszélgetni Veled! – válaszolta sóvárogva a lány.
– Nem akarok, nem akartam még beszélni veled! – Tamás arca megkeményedett, szinte ellenségessé vált.
– Időre van szükségem! – vette ki a füléből a hallgatót, és a szavai szinte koppantak.
– Időre? Mihez? – kérdezte bosszankodva Noémi.
– Hogy megmondjam, hogy megfogalmazzam: VÉGE!
– Minek van vége? – kérdezte értetlenül a lány.
– Közöttünk van vége mindennek! Elengedlek, élj boldogult! Nem kell egy szerencsétlen nyomorékot látogatnod, nem kell vele vesződnöd, öltöztetni, etetni, szórakoztatni! – Tamás egyre feljebb emelte a hangját, az utolsó szavakat szinte kiáltotta.
Noémi odalépett az ágyhoz, lehajolt hozzá és átölelte:
– Drágám! Édesem! – kezdte volna, de a fiú meglepő erővel, durván ellökte magától.
– Nem! Ne nyúlj hozzám! Hagyj békén! Menj el! Menj el, és ne gyere vissza! Szakítottunk, vége! Értsd meg VÉGE!
Noémi azonban oda cövekelte magát az ágy mellé.
– Szeretném tudni, hogy miért érzed egyszerre úgy, hogy nem szeretsz? Jogom van tudni, hogy miért vagy velem ilyen durva! Mivel bántottalak meg akaratomon kívül?
– Jaj miért nem hagysz békén? Nem látod mi lett belőlem? Egy szerencsétlen roncs, egy vak ember! Nem akarom, hogy sajnálj! Nem akarom, hogy lásd a nyomorúságomat! Én azt szeretném, ha békén hagynál! Ha elfelejtenél! Élj tovább nélkülem!
– Rendbe jössz, hidd el nekem, hogy teljesen rendbe jössz, csak idő kérdése az egész. – Noémi szinte könyörgött.
– Elegem van a mesékből, nincsenek csodák! A balesetem több mint fél éve történt. Ha eddig nem tudták rendbe hozni az orvosok a szemem, már ezután sem fogják tudni rendbe hozni. Értsd meg végre, megkérdeztem, nem műtik meg, nem lehet megműteni! Semmit, egyáltalán semmit nem tudnak csinálni vele! Egy szerencsétlen vak ember lettem! A fényképezőgép helyett fehér botot hordok ezután! Menj el! Menj innen!
Tamás egyre kétségbe esettebben kiáltozott. A kiabálásra előbb besietett a nővérke, majd pár perc múlva Kálnoky doktor. Intett Noéminek, hogy menjen most el.
Noémi szemével a szeme nincs kicsi mackót kereste Tamás éjjeli szekrényén, de nem látta sehol. El akarta vinni magával, el ettől az őrjöngő, vad és igazságtalan Tamástól. Leforrázva, vérig sértve, megbántva és megalázva kullogott ki a kórteremből.
Lassan vánszorgott végig a kórház végtelennek tűnő folyosóján. Egyszerre azonban szapora lépéseket hallott a háta mögött. Egy kéz megérintette a vállát. Dr. Kánoky keze. Noémi megfordult és kétségbe esetten suttogta:
– Doktor úr, nem lehetne esetleg mégis megmondani neki?
– Eszébe ne jusson! Emlékezzék rá mit ígért! Emlékezzék rá, hogy esetleg mivel járna! – intette az orvos.
– De hiszen így… de hiszen így is elveszítette a reményt a gyógyulásában… – Noémi maga volt a megtestesült bánat és csalódottság.
– Igen, ez most egy hullámvölgy a beteg hangulatában, de nem szabad azzal tetézni, hogy saját magát kezdje hibáztatni a helyzetéért! Maga okos kis nő, azt mondta Tamás édesapja, hogy meg lehet bízni magában és meg fogja érteni a helyzetet. Hát akkor fel a fejjel!
– Vége! Azt mondta vége közöttünk mindennek! – Noémi szürke arccal, kétségbe esetten nézett egy távoli pontra.
– Azt akarja, hogy ne jöjjek be hozzá! Azt akarja, hogy ne törődjek vele! Hogy ne szeressem!
– Jöjjön csak be hozzá, amikor csak akar! – mondta vigasztalóan az orvos. Azután amikor látta, hogy nem érti őt a lány, akkor hozzá tette:
– Annak is megvan az előnye, hogy nem látja magát.
– Becsapjam?
– Nem, nem fogja becsapni, tudni fogja, hogy itt van és bízzon bennem, higgye el nekem, hogy örülni fog ennek. Még ha úgy tesz is, mintha nem tudná, hogy itt van.
Noémi megrázta a fejét:
– Ezen még gondolkodnom kell! Ez nem lenne becsületes dolog…
– Nem bántana vele senkit, gondolja végig…- Az orvos a kezét nyújtotta búcsúzóul, Noémi pedig fásultan megszorította.
Otthon eltette az asztalról a kis kék bársony dobozt, a jegygyűrűkkel. Visszatette a könyvespolcra Babits Mihály „Erato” című verseskötete mögé.
Úgy érezte, hogy a szíve szakad meg, hogy nem tud többé felkelni, hogy nem tud többé dolgozni menni, hogy nincsen értelme az életének. Álmatlanul forgolódott, hol melege volt, hol fázott. Éjfél utánra járhatott, amikor felkelt, kivette a szekrényből Tamás egyik ingét és belebújt. Akkor végre elindultak a könnyei.
Tamás a kórházban mélyen aludt a belenyomott nyugtató injekciótól és álmában is a tenyerében szorongatta Noémi szeme nincs kicsi mackóját.

Ahogy teltek a napok Noémi mind jobban bezárkózott, a munkájába temetkezett, nem akart beszélni senkivel.
Nem osztotta meg a bánatát senkivel.
Ha anyukája, a barátnője, vagy Tamás szülei felhívták telefonon, sok és sürgős munkájára való hivatkozással lerázta őket. Esténként pedig elnémította a készüléket.
Csak a hónap végén tudta rászánni magát, hogy titkos látogatást tegyen Tamásnál a kórházban. Akkor is késő este ment be hozzá, amikor már várhatóan nincsen ébren.
Azonban Tamás ébren volt.
A fülében az MP3-as lejátszóval az ágya szélén ült. Az éjjeli szekrényén levő friss gyümölcs ásványvíz és csokoládé mutatta, hogy más látogatója is volt már aznap. Azonban Noémi csak a kis szeme nincs macit látta, ami ott trónolt egy narancs mellett.
Megállt a kórterem nyitott ajtajában és nem mozdult, nem szólt semmit. Kicsit félt, hogy Tamás rákérdez, hogy ki van ott, ha hallotta a lépteit közeledni. Azonban a fiú nem kérdezett semmit. Noémi azzal nyugtatta magát, hogy a zenétől nem hallotta a lépteket.
Tamás megerősödött amióta utoljára látta. Látszott rajta, hogy az anyukája bőven kipótolja a kórházi ételeket, és ő szorgalmasan tornázik, edzi magát. Már szinte visszanyerte a baleset előtti súlyát és alakját.
Noémi egy darabig álldogált az ajtóban, majd egy egészen aprót sóhajtva arra gondolt, hogy milyen megalázó ez neki is, és az sem tisztességes, hogy így becsapja Tamást. Éppen arra készült, hogy csendesen megfordul és elmegy, amikor Tamás a fejét az ajtó felé fordította. Noémi nem mozdult, nem akarta elárulni magát.
Tamás kinyújtotta a kezét az éjjeli szekrény felé és némi tapogatózás után megmarkolta a szeme nincs kis macit. Gyöngéden a kezébe fogta és hüvelyk ujjával simogatni kezdte a bumfordi mackó fejecskét.
Noémi szeme elhomályosult a könnyektől és a lába szinte magától megindult volna Tamás felé. Azonban egy kéz megmarkolta a karját és megállította. Noémi az ijedségtől szinte ugrott egyet, hiszen nem vette észre, hogy Kánoky doktor őt nézi ugyanolyan elmélyülten, ahogy ő maga Tamást figyelte.
Az orvos csendre intette a szájára tett ujjával, és határozottan megrázta a fejét.
Noéminek minden porcikája tiltakozott.
Oda akart rohanni Tamáshoz, aki szereti őt, és akinek hiányzik. Tudta jól, hogy a kis szeme nincs macit ő helyette dédelgeti a tenyerében.
Az orvos látta Noémi szemében a tiltakozást és egyre hevesebben rázta a fejét. Szabad kezével intett a folyosó felé. Noémi nem akart birokra kelni az orvossal, így megadóan hátra lépett és a doktor halkan becsukta a kórterem ajtaját.
– Kérem, jöjjön velem. – suttogta Dr. Kálnoky alig hallhatóan.
Noémi kiszabadította a karját az orvos markából és biccentett. Ezúttal nem a folyosón levő fehér kórházi padig mentek, hanem egyenesen az orvosi szobába. Az orvos gondosan becsukta mögöttük az ajtót és csak akkor szólalt meg hangosan.
– Kérem, ne haragudjon az előbbiekért! Egyetlen mentségem a viselkedésemre, hogy nem akartam azt, hogy megismétlődjön esetleg Önök között a múltkori jelenet.
– Hiszen tudom, láttam, hogy szeret engem, hogy hiányzom neki! Miért nem beszélhetek vele? – Noémi szinte remegett a felháborodástól.
– Igen, igen persze, hogy szereti magát, persze, hogy hiányzik neki. Egész nap a tündérfürtös meséjét hallgatja az MP3 lejátszóján.
Noémi hinni sem akart a fülének, a lába egészen elgyengült, és ő maga lerogyott az íróasztal mellett álló, kórházi lepedővel letakart, régi öblös fotelbe.
– Mit mondott doktor úr? – suttogta megrendülten Noémi.
– Mit hallgat Tamás?
– Nos ő mondta, hogy a karácsonyi ajándékba kapott MP3-asa felvételre volt állítva akkor, amikor együtt töltötték karácsony első napjának délutánját. Ön pedig, egy mesét mondott el neki akkor egy tündérfürtről, azt hallgatja azóta minden nap.
Noémi nagyokat nyelt és kicsit szégyenkezett, amikor megkérdezte:
– Ön is hallotta a felvételt?
– Természetesen nem! – nevette el magát az orvos, Noémi megkönnyebbülését látva.
– Nem értem akkor miért…? – kezdett bele tétován Noémi. Azután elhallgatott és csak várakozó tekintete és szomorú arca fejezte be helyette a kérdést.
– Tamás nem magát nem szereti, hanem a helyzetet nem szereti, amibe kényszerült a balesete miatt. Úgy érzi, hogy gondoskodásra szoruló nem látóként már nem egyenrangú társa Önnek. Ez bántja őt és megalázónak tartja. Nem tudja elfogadni ezt a helyzetet, és azt hiszi, hogy nem becsületes magával szemben, hogy egy megvakult emberről gondoskodjon. Egyenrangú, egészséges társként akart élni magával. Mivel ezt már nem teheti meg, úgy gondolja, hogy el kell engednie Önt. Még akkor is, ha forró szerelemmel szereti továbbra is.
– De igen, megteheti, hiszen újra látni fog! – ellenkezett az orvossal a lány.
– Talán igen, talán nem, emlékezzen csak rá, mit mondtam a múltkor erről.
– De hát nekem Ő jelenti az életet. Nélküle semminek sincsen értelme számomra! – hajtotta le a fejét Noémi.
Dr. Kálnoky ettől a vallomástól egészen zavarba jött. Megköszörülte a torkát és leült az íróasztalához.
– Amíg Tamás nem tudja elfogadni a saját helyzetét, ha újra beszélnek, újra csak megpróbálja elküldeni magát. Ezért akadályoztam meg, hogy oda menjen ma hozzá. – mentegetőzött újra az orvos.
– Attól tartok minél többször mondja ezt Önnek, annál nehezebb lesz az Önök helyzete, és végül valóban megtörténik, amit egyikőjük sem akar még most igazán. Elkeseredésükben az emberek sokszor olyasmit is mondanak egymásnak, ami igazságtalan és mélyen bántó. Vannak olyan jóvátehetetlen szavak, mondatok, amik ha elhangzanak, már nincsen visszaút. Nem lehet sem elfeledni, sem megbocsátani. Ezek széttépik a legerősebb köteléket is, gyűlöletbe fordítják a szeretetet. Ezért jobb, ha el sem hangzanak. Ezért nem akartam, hogy Tamás újra elküldje Magát.
– Nem biztos, hogy elküldött volna ma újra… – reménykedett Noémi.
– Nos igen, nem biztos. Azonban esetleg holnap, vagy holnap után, vagy a jövő héten biztosan újra megtörtént volna. – állította határozottan dr. Kálnoky és Noémi tiszta szívéből utálta őt ebben a pillanatban.
Úgy érezte, hogy egy percig sem tudja tovább elviselni a társaságát. Szinte felpattant a fotelból és feltépte az ajtót. Mielőtt az ajtó becsapódott a háta mögött, győzött a belé nevelt udvariasság és kipréselt azért magából egy köszönést.
A folyosón hirtelen nem is tudta eldönteni, hogy merre van a lépcsőház. Ahogy megpróbált tájékozódni és végig nézett mindkét irányban a folyósón, az egyik ablak előtt egy férfit látott álldogálni. Már elindult feléje, hogy útbaigazítást kérjen tőle, amikor egyszer csak a gyenge folyosói világítás ellenére is felismerte az ablaknál álló férfit. Tamás állt ott.
Tágra nyílt, semmit sem látó szemekkel meredt az ablakon túli sötétségbe, az ablakot hideg eső verte odakinn.
Noémi pedig ráébredt, hogy arra kellene mennie a lépcsőház felé, végig a folyosón, el Tamás háta mögött.
Jó darabig állt ott és várt, amire Tamás megmozdult. A fiú kitapogatta az ablak előtt álló fűtőtesthez támasztott botot, a kezébe fogta és ügyesen maga előtt tapogatva vele visszament a szobájába.
Noémi szíve olyan nehéz lett, mint a kő. Most látta először Tamást vakként közlekedni és egész lelke tiltakozott a látvány ellen.
Nem akarom, nem akarom, nem akarom, nem akarom … – hajtogatta magában amíg lement a kihalt, gyengén világított lépcsőházban majd az eső áztatta, sötét udvaron át a parkolóba és beszállt az autóba. Ezt mondogatta magában amíg haza nem ért, ezt mondogatta magában egész este, amíg gépiesen készült a lefekvéshez. Még éjszaka is arra riadt fel, hogy ez a mondat dübörög a fejében. Amikor újra elaludt, álmában is a fehér bot hangos koppanásait hallotta, ahogy visszhangzanak a kihalt folyosón.