Tűzsikló

A parancsnok vérmes, megszállott pofával rikácsolt kellemetlen csontdaráló-hangján. A Namíbiai sivatag földje felrepedezett.

– Tűzsikló! Tűzsikló! Itt Hiénasikoly. Hol vannak már?! Azonnal jelentkezzen, katona!

Szavait dühbe font idegességgel keményen köpködte az olajszagú, vérfoltos adóvevőbe. Feketéllő betonhomloka gyöngyözött a verejtéktől. Szemöldöke, mely mindig biztosította embertelen, gyűlölködő arckifejezését, vastagon, erősen fonódott egyetlen sötét árnyékká mélyen ülő, sakál-szemei fölé, melybe még soha senki sem mert igazán belenézni.

– Katona! – sziszegte maga elé, miközben kikémlelt betonszarkofágján. Arcvonásai élessé feszültek. Kegyetlenné, könyörtelenné tették a megviselt, egy pillanatra szánakozó arcot. Riadt hirtelenséggel gyúlt ki rajta a megfeszítés akaratfénye, nehogy észrevehetővé váljon az aggódó enyhülés törtmásodpercnyi tévedése. Érzéseit önmaga előtt titkolta, hiszen a kietlen, füstölgő, kénszagú tájon, melyet nem csúfolhatunk tájnak sem, emberi létezés nyoma nem volt felfedezhető.

– Hol vannak már? Hol a fenében lehetnek?

Feszülten fülelt. Semmi. Halántékán lüktetett az ér. Köpött. A nyöszörgő adóvevőt forrongó haragjában a betonhoz vágta, mire az felnyögve elnémult. Tehetetlensége kegyetlenül dühítette. Aztán hirtelen felkapta fejét, és beleszagolt a sivatag levegőjébe. Érezte az ellenség gyűlölt szagát. Érezte. Minden porcikáját átjárta az elvakult, állati pusztítás ösztöne. Nem tudott tovább uralkodni magán. Arca eltorzult a láthatatlan ellenséget nézve, és remegő indulattal lenyomta a kioldót.

A kiélezett, felkészületlen csendet szilánkokra hasította a robbanás. Apró szemei, melyek szürkén acsarogtak, azonnal késpengévé szűkültek a gyilkosan vakító sugárzásra. Az ég helyére sandított. Neonfénylő idegtépésben olvadt minden sötétlő fényességgé. Zöldes máglyán sikongattak a fák.

A gépraj, élén a Tűzsiklóval, fémhulladékként forgácsolódott le az égről. Későn érkeztek és korán. Egyetlen pillanat alatt felvillant, majd elsötétült az élet. Néhány pillanat múlva becsapódtak az egykori földbe. Gyenge robajjal morajlott fel a lángcsóva, mely helyzetjelentést adott a fedezékben hasaló, vérző parancsnoknak embereiről.

Háromszáz évvel később diákok arról vitáztak egy történelemórán, hogy vajon érdemes volt-e. A parancsnokon is átfutott egyszer halvány gerjedelemként a gondolat, de nem akart tudomást venni róla. A helyszínen minden megsemmisült, bár semmi sem bizonyítja, hogy volt-e egyáltalán ellenség.