Tyr kardja 11

Terepszemle meglepetésekkel

Leif és társai négy nap múlva megérkeztek a megbízó otthonába, ahol az emberek gyanakodva fogadták őket. Ritva azonnal megérezte az emberek bizalmatlanságát, s megkérdezte az asszonyt, miért van ez.
– Tudod, ez azért van így, mert félnek.
– Az Idegenektől?
– Azoktól is, meg minden más vándortól is, hiszen nem tudják, kit szolgálnak.
– Sajnos már a mieink közül is sok azoknak a nyamvadt Jövevényeknek szolgálnak, és érthető, hogy senkiben sem bíznak – morogta szomorúan maga elé Leif.
– Érthető, és szomorú – bólintott Vidar is.
Az asszony a falu közepén lévő házába meghívta a társaságot. A harcosok mikor beléptek, három gyermeket láttak, akik, mikor az anyjuk belépett a házba, azonnal a nyakába ugrottak.
– Anya! Anya! De jó, hogy itthon vagy!
A vendégek meglepődve nézték a gyerekeket. A legkisebb öt éves lehetett, míg a legnagyobb talán tizenkét éves lehetett. Két kislány és egy fiú. Aztán a legidősebb, egy vörösesszőke hajú, kék szemű lány, észrevette a vendégeket, s szégyellősen ellépett az anyjától. Szeme összeszűkült a gyanakvástól.
– Kik ezek, anya?- kérdezte. Hangja vádlón és megrovóan csendült.
Az asszony erre elengedte a kisebb gyerekeit, s a lányára nézett, aki nem vette le a szemét az idegen harcosokról.
– Az Idegenvadászok, Anja.
A lány kék szemei tágra nyíltak, s azonnal engedett fagyos modorából. Leplezetlen kíváncsisággal bámult a még mindig az ajtóban álló fiatalok felé.
– Ti… ti vagytok az Idegenvadászok?- kérdezte akadozva.
– Igen – bólintottak a kérdezettek.
– És miért jöttetek?
– Hogy megszabadítsuk a faludat az Idegenek lidércnyomásától.
Másnap a harcosok útbaigazítást kaptak, hogy merre menjenek az Idegenek vára felé. Vendéglátójuk elmagyarázta, hogy észak felé kell menniük egy erdőn keresztül, a hegy lábához, ahol az Ellenség tanyázik.
– Legyetek óvatosak, az erdőben tele van a katonáikkal, akiknek rendkívül gyilkos fegyvereik vannak! Sem is beszéltem még nektek az erődjükben várható szörnyűségekről.
– Miféle szörnyűségek?
– Ha visszatértek a felfedezőútról, elmondom. Addig is maradjatok, életben!
A fiatalok megköszönték az útba igazítást, a tanácsot, s elindultak az erdő felé.
– Szerintetek mit akart ezzel mondani?
– A hegy tetején lévő tákolmányban található szörnyűségekről? Ki tudja – vont vállat Leif.
Elhagyták a falut, s beértek az erdőbe, ahol kivonták a fegyvereiket, hiszen ki tudja melyik bokor vagy fa mögül leselkedik rájuk a halál. Feltűnt nekik, hogy az erdő túl csendes. Mióta a fák között jártak nem hallottak madarakat énekelni, se a vadállatok elsurranásának jellegzetes hangját. Óvatosan haladtak, s mindenfelé figyeltek.
– Túl csendes ez az erdő. Nem tetszik ez nekem, srácok – morogta maga elé Ritva.
– Ne aggódj, nekünk se. Valamiért ezen a helyen csak a halál és a vér szagát érzem – suttogta Vidar.
Mikor egy tisztást akartak megkerülni, suhogó hangot hallottak, majd Leif felkiáltott. Két társa rémülten fordult meg a kiáltására, s látták, hogy egy nyílvessző áll ki a fél térdre bukott fiú jobb vállából, mely teljesen átszúrta azt.
– Ez meg honnan a pokolból jött?- nézett körbe ijedten Vidar.
– Honnan kéne azt tudnom szerinted?- kérdezett vissza a sebesült.
Vidar és Ritva körbefordulva pásztázták a környező fákat, de nem láttak semmit. Leif eközben megpróbálta kihúzni magából a nyilat, de nem sikerült. Égette a bőrét, s úgy érezte, mintha horgokkal akaszkodott volna a húsába a nyílhegy. Sikerült egy szép darabot letörnie a nyílvessző végéből, s ez enyhített a fájdalmán.
„Hogy a fene! Miért nem tudom kihúzni?”
– Minden rendben, Leif?- kérdezte Ritva, aki hallotta társa bosszús mordulását.
– Nem, semmi sincs rendben.
Ekkor hirtelen húsz harcos lépett elő a fák közül. A három harcos legnagyobb meglepetésére mindegyiknél íj és nyíl volt.
– A fenébe! Ezek elkaptak minket.- morogta Vidar
– Csak ne ess pánikba! Amíg mozogni tudunk, addig nem kaptak el.
– És mi van Leiffel?
– Neki csak a vállát találták el, így ő is tud harcolni. Amíg nem vagyunk halottak, van esélyünk a kitörésre.
– Nem kell aggódnotok, tudok harcolni. Ritvának igaza van, csak a vállam sérült meg, és nem a szívem – nyögte a fiú, majd felállt, s a baljával kihúzta a kardját.
A három gyereknek összevillant a tekintete, majd egyszerre lendültek a levegőbe. Az első nyílvessző Ritva felé repült, amit a lány ugrása után öt másodperccel lőttek ki. Ez az egy nyílvesszőt egy egész zápor követett. A két ép harcosnak sikerült kikerülnie a nyilakat, s levágnia összesen vagy öt harcost, ám a sérült Leif csak további sérüléseket szerzett, de így is sikerült három íjászt a másvilágra küldenie. Ám az utolsó, végső nyílvessző mindent eldöntött. Az egyik íjász sikeresen eltalálta a combjait, s ez megállította. Vidar és Ritva ennél szerencsésebben úszták meg, őket csak súrolták a nyílvesszők. Vidar vette észre, hogy Leif elesik a fájdalomtól.
– Minden rendben?
– Eltalálta a combomat valamelyik szemét! Tűnjünk el minél előbb! Ezek meg fognak ölni minket!
– Nyugalom! Már dolgozunk azon, hogy kijussunk innen, ha nem látnád.
Az íjászok ekkor eldobták az íjaikat, s lándzsákat és kardokat vontak elő, s a három barát felé indultak. Heves összecsapás keletkezett köztük, melynek során sokan meghaltak az ellenség közül. Ám sajnos a harcból csak Ritva és Vidar került ki. Leifet az egyik harcos a csata hevében elrabolta. Ez csak akkor derült ki, mikor a harcnak hirtelen vége szakadt, ugyanis az ellenfelek hirtelen köddé váltak.
– Mi?- lepődött meg Vidar, mikor egy halálos csapása a levegőbe csapódott.
– Hova lettek?- hitetlenkedett Ritva is.
– És hol van Leif? Hová tűnt?
– Elvitték magukkal! Nyílván a hegy tetején lévő erődbe! Menjünk!
– Állj meg! Először is kell egy terv, ezért most szépen hazamegyünk és összedugjuk a fejünket!
– Arra most nincs idő! Ki tudja, mi történik addig Leiffel!
– De ha terv nélkül megyünk oda, meghalunk. Ez a kis kaland is majdnem az életünkbe került!
Ritva belátta a társa igazát, s bár nem szívesen, de engedelmeskedett. Mikor kiértek az erdőből visszafordult, felnézett a hegyre, s halkan ennyit mondott.
– Tarts ki Leif, nemsokára érted megyünk!