Tyr kardja 12

Az új szövetség

Mikor Ritva és Vidar visszatértek a faluba, megbízójuk már várt rájuk. Anja épp a kisebb testvéreivel játszadozott, az anyjuk meg vacsorát készített, mikor a harcosok beléptek az ajtón. Mindenki feléjük fordult. Mikor az asszony látta, hogy Leif hiányzik, csak ennyit kérdezett.
– Elkapták?
– El, Eira asszony.
– Sejtettem.
Ezek után visszafordult a fortyogó vacsora felé, s nem kérdezett semmit. Anja viszont kíváncsi volt.
– Hogyan kapták el a társatok?
– Megsebesítették a nyilaikkal, s harc közben kapták el.
Ismét csend borult a házra, s ekkor a harcosok háta mögött kinyílt az ajtó. A gyerekek hátra fordultak, de közben kivonták a fegyvereiket. Egy vállas, tömzsi, alacsony, talán a negyvenes évei közepén járó férfi állt az ajtóban.
– Nana! Így kell a vendéget fogadni, fiatalok? – kérdezte, miközben elvigyorodott.
A gyerekek erre leengedték a fegyvereiket.
– Elnézést!- morogták
Ekkor Eira asszony is a vendég felé fordult.
– Megjöttél, Sverker? Hamarosan kész a vacsora.
– Nem mutatnál be a fiatalságnak?
– Talán nem ismered az Idegenvadászokat?- kérdezett vissza könnyedén a nő.
– Csak hírüket. Miért?
– Mert itt állnak előtted személyesen. Ritva, Vidar, ő a férjem, Sverker. A falunk kovácsa. Nála jobbat keresve sem találtok, ha ló patkolásról van szó.
Sverkernek csak a szemöldöke szaladt fel erre a kijelentésre. Végig mérte a feleségét, majd a harcosokat, de nem tett rájuk megjegyzést.
– Hol van a harmadik társatok?- kérdezte végül
– Elkapták az Idegenek.
– Valóban? Azok, akik az erdőben rejtőzködnek?
– Azok.
Ekkor Eira leemelte a vacsorát rejtő fazekat a tűzről, s ez eldöntötte a beszélgetés további menetét. A vacsora remek volt, s a vacsora végeztével komorabb témáról esett szó.
– Hogy akarjátok kihozni onnan?
– Sajnos nem tudjuk, hisz az épületet nem is láttuk. Fogalmunk sincs, hogy néz ki. De ma éjjel visszamegyünk, és felderítjük a terepet alaposabban.
– De óvatosan, rendben?- intett Eira.
– Természetesen!- bólintottak keményen a vadászok.
Eközben Leif egy sötét, dohos, nyirkos helyen nyerte vissza az eszméletét. Nehezen nyitotta ki a szemét, s nem értette, mit keres itt. Aztán lassan kezdett emlékezni a délutáni harc az erdőben. Lassan felült, s a fejébe azonnal fájdalom nyilallt. Igen, homályosan emlékszik, hogy valaki alaposan fejbe vágta, mikor nem számolt rá. Épp le akart szúrni egy harcost, amikor…
A kard! Hol van a kardja? Lehet, hogy valamelyik Idegen… Rémülten kezdett tapogatózni a félhomályban, de nem találta meg. Elvették tőle Tyr kardját! Nem ez nem lehet! Képtelenség! De akárhogy is kutatott a homályban az ismerős, hosszú tárgy után, nem látott még hozzá hasonlót sem, csak a falakt és az általuk határolt üres teret. Te jó ég, most mi lesz vele! Ha a hadisten megtudja, hogy nem vigyázott rá, a fejét veszi érte! Megrémült a gondolattól, s kétségbeesetten, ösztöneitől hajtva talpra ugrott. De milyent felállt, megszédült, s hátra esett. Azaz, hogy csak esett volna, mert esés közben valaki elkapta. Leif felsikoltott egy velőtrázó sikollyal, mivel meggyötört idegeivel azt hitte, hogy Tyr kapta el. Nem merte azonnal megnézi, vajon igaza van-e vagy sem. Sikolya hosszan visszhangzott a helységben. De mikor meghallotta a kellemesen mély hangot a háta mögött, megállt a szívverése, s biztos volt benne, hogy ez az utolsó perc, amit ezen a világon tölthet.
– Ejnye, fiam, azért nem kéne megsüketítened.
Érezte, ahogy óvatosan a megmentője felsegíti. Leif még mindig rettegett a találkozástól, s félénken pislogva fordította hátra a fejét, s nem csalódott. Valóban Tyr állt mögötte. A hadisten, miután elengedte a fiút, nekidőlt a közeli falnak, s keresztbe fonta a karját.
– Azért jöttél, hogy megölj?- kiáltott fel rettegve a fiú, miközben lassan fordult a férfi felé.
– Talán tettél valamit, ami miatt meg kéne?- kérdezett vissza könnyedén a hadisten.
A fiú mély lélegzetet vett, de mielőtt megszólalhatott volna Tyr közbe vágott.
– Hogy a nyavalyába kerülhettél ekkora bajba? Egy percig nem ügyelek rád, s te máris nyakig vagy a trágyalében. Halljam, hogy történt, hogy ide jutottál?
Leif elmondta a történeket. A hadisten türelmesen hallgatott, s néha bólogatott, de szigorú, vesébe látó pillantását nem vette le kiválasztottjáról.
– A kardom hová lett?- kérdezte végül.
– Nem tudom, uram. De már használni sem tudom. Sajnálom!- vallotta meg töredelmesen a fiú.
– Hogy értsem, azt, hogy nem tudod használni?
– A kard hatalmát nem tudom használni, magam se értem miért.
– Mióta?
– Amióta megöltem Sveát – suttogta maga elé szomorúan.
Tyr most előre dőlt kissé. Szeme vészjóslóan villant, s pupillája mélyén elmélyült a sötétség, s az arca egyetlen megfagyott jégtömbre emlékeztetett.
– Hogyan? Mi csináltál?
A fiú rettegve ismételte el az utolsó mondatot. Szeme rémülten kutatta ura arcát, amelyen nem voltak érzelmek, s a fagyos tekintetet. Végül azonban a hadisten felengedett. Beletúrt a hajába, s nagyot fújt. Emlékezett rá, hogy a gyerek egyszer nagyot hibázott, s ennek Svea itta meg a levét. Épp egy hideg, szeles napon történt a tél közepén. Leif és Svea már három hónapja éltek fenn a hegyekben, mivel még elszakadtak Vidartól és Ritvától. Egy gazdag Idegent üldöztek, aki abból gazdagodott meg, hogy gyakran intézett támadásokat a környéken lévő falvak ellen. Kifosztotta a tehetősebb lakosokat és a templomokat. Ötvenfős bandája élén haladva legyőzhetetlennek tűnt, s utánuk csak üszkös romok, s halott emberek maradtak. Akik valamilyen csoda folytán túlélték a vérengzést, azok rabszolgák lettek messze az otthonuktól. A falvak melyek a rablók területén voltak, de még nem estek áldozatul a mészárlásnak, rettegve kérték a vadászok segítségét. Az egyik faluban találtak egymásra újra. A három barát, akik már egy ideje nem bővelkedtek munkában, örömmel elvállalták a küldetést. Hamar szembe kerültek a portyázókkal, akik azonban ismerték a hírüket, s elégedettek voltak, hogy értékesebb zsákmányra is szert tehetnek, mint néhány földműves. Csakhogy ebbe a vadászoknak is volt egy kis beleszólásuk. Mondanivalójukat, pedig isteni hatalommal felruházott fegyvereikkel tolmácsolták az ellenségnek. Leif, aki ekkorra már jó néhány titkát megfejtette a kard mágiájának, épp aktiválta a kard egyik nem rég felfedezett varázslatát, mikor elvesztette az uralmat a fegyver felett, mivel nem koncentrált eléggé. A kard átvette a gyerek elméje felett az uralmat, s csak egy parancs volt: ölni válogatás nélkül. Először a banda megmaradt tagjainak ugrott, s mire azok feleszmélhettek volna, már halottak is voltak. A baj akkor következett be, mikor a falusiak ellen támadt. Ritva, Svea és Vidar megpróbáltak közbe avatkozni, de csak annyit értek el, hogy Ritva és Vidar beszereztek néhány elég komoly sérülést, Svea viszont, aki az őrjöngő Leif útjába állt, nem volt ilyen szerencsés. A fiú egyenesen a lány szívébe mártotta a kardját. Leifet Svea sikolya térítette magához. A fiú elborzadva húzta ki a lányból a kardját, s rettegve fogta fel az erőtlenedő testet. Svea remegett, s nehezen szólalt meg.
– Mit tettél, Leif?
– Bocsáss meg, Svea! Esküszöm, nem ezt akartam! Én…- kezdte volna, ám a papnő az egyik ujját a fiú szájára tette.
– Nem kell semmit mondanod. Tudom, hogy nem te akartad.
– Svea, tarts ki, meggyógyítalak, csak ne halj meg nekem, kérlek!
Ám a lány sorsáról ekkor már döntöttek a Nornák, a Sors kegyetlen istennői. A három barát legnagyobb rémületére a papnő feje Leif vállára bukott, a szájából vér kezdett szivárogni. De mielőtt meghalt volna még súgott valamit Leifnek, de ez úgy tűnt, mintha maga elé beszélne a semmibe.
– Leif, sose feledd el, Bízz magadban, és sose kételkedj az istenek döntésében!
– Úgy lesz, Svea, megígérem!- súgta a fiú.
Leif a következő percben arra riadt, hogy a barátnője teste kezd kicsúszni a karjai közül. Ijedten nézett rá, s a szemek, melyekbe belenézett, egy halott üres, üvegesedő tekintete volt. Rettegve, és hitetlenkedve nézett rá, majd magához szorította a halottat, s Ritva és Vidar csak nagy nehézségek árán tudták rávenni, hogy engedje el. Papnői hivatásához méltó temetést rendeztek neki a falu lakói, s néhány nap múlva a harcosok is útnak indultak, mondván itt nincs tovább keresnivalójuk. Azóta képtelen volt bármilyen mágiát kicsikarni a kardból. Leifet Tyr megszólalása riasztotta fel az emlékezésből.
– Ostoba kölyke! Hogy tehetted ezt? – suttogta maga elé elborzadva.
– Nem az én hibám volt, uram! Én nem akartam megölni a barátomat! – kiáltott fel a gyerek, akinek ez már túl sok volt.
Remegett a félelemtől, s a szemében könnyek jelentek meg, amik lassan elkezdtek legördülni az arcán.
Tyr tekintette erre a reakcióra megváltozott. Hirtelen ugyanazt a tizenkét éves gyereket látta maga előtt, akinek megismerte. Tele volt félelmekkel, bűntudattal, haraggal és tétovasággal. A hadisten ellökte magát a faltól, kinyújtotta a balját, s magához vonta a fiút. Leif az istenség mellkasába fúrta a fejét, s a válla rázkódni kezdett. A hadisten nem szólt, csak ölelte a fiút, s nézte a börtön falait. Tíz perc elteltével azonban megkeményítette a szívét, s felemelte a még mindig könnyező védence arcát.
– A sírással nem megyünk semmire! Inkább ki kell találnunk, hogyan lépjünk túl ezen a kis… kellemetlenségen. Azt hiszem, újra meg szövetséget kell kötnöm.
– Kivel?- ijedt meg a fiú.
– Veled. Miért, mire gondoltál? Hogy e miatt a kis kudarc miatt megszabadulok tőled?- szólt egy megnyugtató, ám hamar olvadó mosoly kíséretében a férfi.
Látta a másik arcán a megkönnyebbülést, amit a kijelentése okozott. Gyengéden eltolta magától a fiút, majd ismét nekidőlt a falnak.
– Elmondom, mit teszünk, hogy a szövetség létre jöjjön. Egyszerű a dolog: Innod kell a véremből.
– Mire jó, ha iszom a véredből?
– Megkapod egy kis részét a hatalmamnak, s ez által a kardot is könnyebben fogod tudni irányítani. Ám a véremet nagyon nehéz lesz a befogadás után birtokolnod. Iszonyatos kínokat fogsz átélni, de ha sikerül legyőznöd, sok lehetőség fog megnyílni előtted, hogy a kard minden képességét kihasználd, és urald! Készen állsz rá?
– Igen – bólintott keményen Leif.
A hadisten erre nem szólt, nem is bólintott, csak elővette a kését, s felvágta vele csonka jobb alkarjának erét. A vére azonnal kibuggyant, s elkezdett szétfolyni a férfi karján. Tyr a feje fölé emelte a karját, s hagyta, hogy a vére a szájába folyjék. Mikor a vérének folyása elapadt, két lépést tett Leif felé, megragadta a fiú száját, s a száját a fiúéra tapasztva átengedte a vért. Leif megfeszült, mikor a szájuk összeért, s megérezte a vért a szájában. Undorodott a vér ízétől, és csak nagy nehezen tudta rávenni magát, hogy lenyelje. Mikor a hadisten érezte, hogy az utolsó cseppet lenyelte a fiú, elszakította a száját a másikétól. Leif levegő után kapkodott, de Tyr légzése hamarosan visszaállt a szabályosra, mikor kissé rendbe jött. Néhány perc múlva léptek hallatszottak a folyosóról, mire az isten köddé vált, s Leif is behúzódott a cella egyik sötétebb sarkába. Szeme riadtan figyelt a vele szemben lévő ajtót, mely hamarosan kinyílt. Egy magas, vállas alak jelent meg az ajtóban. Leif szorongva figyelte, ahogy a fejét forgatva nézelődött, majd elindult felé. Hamar meglátta a fiút, aki előtte térdelt. Szó nélkül elkapta, s vonszolni kezdte.
– Mi csinálsz? Hová viszel? Azonnal eressz el!- kiabálta Leif, ám az alak erre visszafordult, s jól fejbe vágta.
A fiú elvesztette az eszméletét, és elrablója a vállára vette, s vitte magával az ismeretlenbe, ahol ki tudja, mi várhat rá.