Tyr kardja 7

Árulás

Leif elképedve bámult a hadistenre, s hitetlenkedve csóválta meg a fejét, s rémülten figyelte a férfit, aki felemelte a kardot.
– Nos? Döntöttél?- kérdezte, miközben mellmagasságba emelte a fegyvert.
– Igen, és vállalom a sorsom.
– Azért mert nem akarod, hogy megöljelek?
– Nem. Azért mert rájöttem, hogy, ha már rám testáltad ezt a feladatot, bármennyire nem is tetszik, meg kell tennem. Ez a sorsom.
– Nocsak, milyen hirtelen törődtél bele. Hogyan jutottál erre a döntésre?- mosolyodott el a hadisten.
– Nincs más választásom. A kardot én találtam meg, és abban igazad van, hogy nem menekülhetek állandóan a sors elől. Meg abban is, hogy mivel engem választott a kard a vele járó felelősség is az enyém.
– Végre, hogy rájöttél. Igazán dicséretes az elhatározásod, és nekem pedig tiszteletben kell tartanom ezt. Nos, rendben. Itt a kard, mától meghatározatlan időre a tiéd.
A hadisten Leif elé lépett, és a kard markolatát a fiú felé nyújtotta. A fiúnak remegett a keze, mikor átvette a kardot. Kezük egy pillanatra összeért, s a tekintetük is összekapcsolódott. Leif szemében még ott volt a szorongás és a kétely, de már egy új ígéret is, a hadisten viszont szigorúan és keményen nézett a fiatal harcos szemébe.
– Köszönöm.
– Nem akarok még egyszer csalódni benned, megértettél?
– Igen, és ígérem, nem fogsz.
– Remélem is -bólintott hidegen a hadisten. – Különben nem lesz más választásom, mint hogy ezzel a karddal öljelek meg.
Leif tekintete erre a mondatra elborult egy pillanatra, és egy fél perce lehajtotta a fejét. Mikor felemelte nyoma sem volt benne szorongásnak vagy kételynek, csak valami újfajta keménység látszott benne.
– Helyes. Nagyon helyes- bólogatott Tyr is. – Most pedig térj vissza a templomba.
– Igenis.
– Még egy dolog, mi előtt elválnánk egymástól. Légy nagyon óvatos a papokkal, főként a főpappal.
– Miért?- hökkent meg Leif.
– Mert terveik vannak veled és Sveával. Mivel látták, hogy mire vagy képes, megpróbálnak majd a szolgálatukba kényszeríteni. És Sveát is.
– Ezt hogy érted?
– Majd meglátod. Ég veled!
Azzal köddé vált, s Leif magára maradt. Megfogadta a tanácsot, és visszatért a templomba. A szobájába tartott, mikor meglátta Sveát. A lány is meghallotta a lépteit, s felé fordult, majd intett neki.
– Hol voltál? –kérdezte, mikor a fiú odaért hozzá.
– Sétáltam egyet. Talán valami baj van?
– Nem, csak nem tudtam, hová lettél, és aggódtam. Hallottam mit műveltél ma a piacon.
– És? – kérdezett vissza türelmetlenül a fiú.
Svea fejében ekkor megszólalt a vészcsengő. Leif máskor általában szégyenkezve hajtotta le a fejét, és a bűntudat homályosította el a tekintetét. De most… Mi történt ezzel a kölyökkel? Mi változott meg körülötte?
– Mi az, hogy és?
– Megsértettek, hát megtoroltam – vont vállat higgadta a gyerek.
– Hogyhogy nincs bűntudatod emiatt?
– Mert beszéltem valakivel, aki azt mondta, hogy nem kell emiatt szégyenkeznem.
– Te beszéltél Tyrrel? Mikor?- kérdezte rémülten Svea
– Igen, tőle jövök. Igazság szerint meg akartam szabadulni a kardtól.
– Micsoda? Te…
– Igen, de aztán megjelent és elbeszélgettünk kicsit.
– Meséld el mi történt.
Leif elmondta a találkozást. Mikor végzett a lány csak ennyit mondott.
– Értem. Szóval tényleg te vagy a kiválasztott. De mit akart azzal, hogy legyünk óvatosak a papokkal?
– Én se tudom, de figyelünk, és meglátjuk, mi történik.
Két nappal később Sveát magához kérette a főpap. Mikor a lány a főpap szobájához ért és belépett, a pap így fogadta.
– Csukja be az ajtót, kedvesem. Magánbeszélgetésre kérettem.
Svea engedelmeskedett. A pap hellyel kínálta, s mikor a lány leült megkérdezte:
– Miről kíván beszélni velem, Torsten?
– Eddig nagyon ügyesen végezte a munkáját, és szeretném tudni, hogy nem lenne kedve hozzánk csatlakozni?
– Sajnálom, de én Tyr papnője vagyok, neki tettem esküt. Ha megszegném, bosszút állna rajtam.
– Ne utasítson el, kérem. Attól, hogy hozzánk csatlakozik, nem kell megtagadnia a régi urát. Van a közelben egy Tyr templom, ahol nyugodtan szolgálhatná őt, Igaz a templom hozzánk tartozik, de mi meghagytuk eredeti funkcióját. Nem kell nekünk semmilyen esküt tennie, csak annyit kérek, hogy maradjon.
– Értem. Talán meggondolom. De gondolom, van itt még más is.
– Igen. Az ifjú Leifről is szeretnék beszélni.
– Talán valami gond van vele?
– Nem mondanám. Remek harcos lesz, de még kéne neki egy félév. Kérem, győzze meg, hogy ha vége lesz a kiképzésnek, maradjon itt, és védjen meg bennünket az Idegenektől.
– Hálából?- kérdezte gúnyosan Svea.
– Igen. Mivel az egyik papunk a mestere úgy gondolom, van benne annyi tisztesség, hogy ezt megtegye.
– Ezt inkább vele beszélje meg, ám kétlem, hogy igent fog mondani az ajánlatára. Leif tisztában van, azzal…
– Csak győzze meg, kérem! – szakította félbe a pap kissé ingerülten, megnyomva az utolsó szót.
Svea felugrott, és fagyosan ennyit kérdezett:
– És ha nem teszem, akkor mi lesz? Kidob innen?
– Ha nem teszi, ígérem, hogy a papnőségének vége. Legyen ez elég.
– Ellehetetleníti a további működésemet, igen? Ez lenne a bosszúja azért, mert nem megyek szembe Tyr akaratával, függetlenül attól, hogy a papnője vagyok-e vagy sem? Eléggé kicsinyes, nem gondolja?
– Vigyázzon, Svea!-szólalt meg a pap csendesen. – Ne bőszítsen, mert azt maga bánja!
– Igazán? Hát tudja meg, hogy Leif nem áll a szolgálatukba! Ő csak az isteneket szolgálja, senki mást!
– Távozzon!- kiáltott rá a pap, s az arca bíborszínűvé vált a dühtől.
Svea méltóságteljesen emelte fel a fejét, s távozott. Ő is dühös volt, ám eszébe jutottak Tyr szavai, Leif tolmácsolásában. Ekkor eszébe jutott a fiú. Dél felé járt az idő, és ilyenkor szokta befejezni a délelőtti edzést. Keresni kezdte. A kertben akard rá, ahol épp végzett. Egyedül volt.
– Leif, beszélhetnénk?
– Igen. Mondjad, hallgatlak.
– Inkább a szobámban, mert nem kéne másoknak hallani.
– Rendben.
Bementek Svea szobájába, ahol a lány elmondta a főpappal folytatott beszélgetését. Leifnek is eltorzult az arca, mikor meghallotta a fejleményeket.
– Szóval csak ezért kellünk nekik?
– Igen. Erre figyelmeztetett Tyr is. Mivel látták, hogy mire vagy képes, nyílván való, hogy ki akarják használni.
– Valóban. Nos, azt hiszem jobb, ha ezt megelőzzük. Én nem akarok a papok kutyája lenni.
– Tudom. De mit tegyünk?
– Ma éjjel elmegyünk innen a lehető legnagyobb csendben. Új otthont keresünk magunknak.
– Jó. Menjünk.
– Éjfélkor találkozunk a templomban. Gyere addig, együnk.
A nap hátralévő része gond nélkül telt el. Egyikőjük sem mutatta, hogy izgul az éjszak miatt. Éjfélkor mindketten ellopóztak a templomba. Svea érkezett utolsónak.
– Leif, itt vagy?- szólongatta halkan a fiút, aki egy sötét oszlop mögül lépett elő.
– Ide, Svea! – súgta.
A lány odasietett a gyerekhez.
– Régóta vársz?
– Nem, én is most érkeztem. Induljunk!