Új fejezet

Ha beszélek hozzád, te nem érted, amit mondok. El kell, hogy fordulj, meg kell, hogy szűnjek. Ha a számat kinyitom, téged összezavar a hang; az már biztos, én nem erre születtem. Inkább a szívemet kell kinyitnom, mint egy ablakot, s merészen kihajolni rajta. Olyankor beárad a fény, a meleg s a friss levegő, vele beszippantalak, magamba iszlak téged is, érezlek a bőrömön, s ahogyan szerteáradsz a bőröm alatt, utat találva dohos lelkemhez, hogy kiszellőztess ott minden zugot, és akkor már képes vagyok megértetni magam, elfordított füled úgy már a távolból is rám talál.

Írnom kell – beszélnem nem szabad. A nyelvem nem barátom és nem az neked sem. Neked pedig nem szabad hallgatnod engem, csakis az írásjeleknek hihetsz; a beszélők szűk világában én hajléktalan vagyok, tágas otthonom a papír, engem csak ott találsz. Ha beszélek hozzád, te csak nézed ijesztő tátogásom és nem lelsz meg soha. Az én nyelvem a toll, lelkem a tinta már, csak leírni tudom azt, amit te hallani szeretnél. Ha így is jó neked, hát olvassuk egymást. Olyan ez, mint idegen nyelvet tanulni. De inkább vagyok néma kifelé, mintsem befelé vak legyek. S ha figyelsz, te egy pillantásoddal lefordíthatsz.

Rájöttem, egy avítt könyv vagyok. Bennem egyetlen, ami friss: a könyvjelzőm te vagy. Úgy lettél belém tűzve, mint egy felkiáltójel, de én örülök neked. Lapjaim most nem sérülnek, és egy felkiáltójel, úgy hiszem, sokkal impozánsabb a szamárfüleknél. Nézd! Most egy oldallal megint előbbre teszlek. Innen már együtt haladunk. Látod, negyvenig csupa szamárfül vagyok, de negyvenegytől talán már nem csorbulnak sarkaim. Máris vigyázol rám, pedig még nem is értesz. Én pedig megígérem, néma leszek, hogy lefordíthass. Valami újba kezdtünk most mi ketten, egy avítt könyv és egy beletűzött könyvjelző. Ez most egy jó fejezet.