Ujjmese

Az ujj felettébb elégedett volt az életével. Ő volt a sorban az első, a többiektől különálló, s bár sokszor álmodta, hogy a legmagasabb is, de reggelre mindig csak a kis, köpcös Hüvelyk maradt. Ezen nem segített a büszkén hátravetett fej, sem a pökhendin feltartott orr, de még a férfitekintélynek kikiáltott hatalmas pocak sem. Egyébként emiatt nem szívelte a Középsőt, a kissé kajla hórihorgast. Ha akarta, ha nem, arra mindig fel kellett néznie. Ezért inkább szóba sem állt vele. A tudós Mutatóujj is mindig csak bajt okozott. Ellenkezett, hogy így meg úgy, a körmét aggatta, ahol csak tudta, és folyton előre mutogatott. Hüvelyknek többször volt eszében, hogy be kéne csukni. A Gyűrűst, mióta egyszer titkosan elgyűrűzte magát vele, kedvelte. Nagyra tartotta páratlan szépérzékét, és arca finom, nemes vonásai mindig felderítették. A Kisujjról nem sokat tudott. Messze lakott tőle, a tenyér túloldalán. S bár ereikben majdnem ugyanaz a vér csordogált, nem sokra tartotta. Kisujj sovány, nyeszlett maradt, nem vitte semmire. Hallgatott, és hálásan pislogott a tenyér védőbástyájára. Egyébként árkot gereblyézett, meg fejte otthon a szegények tehenét. Az is csak néha mekegett. És így éldegéltek volna, míg világ a világ, vagy míg meg nem halnak. De egy nap történt valami.
A reggel békés volt, a reggeli – sonka, kolbász, -bőséges. A jóbarát, a fegyvertárs sem zavarta hivatalos ügyekkel, épp vadászott. A család is odavolt valahol lámpással sem lehetett volna megtalálni őket. Épp szunyókálni készült, mikor a tenyér megmozdult. A kéz szép lassan ökölbe szorult. Hatalmas, kemény ökölbe. Ütése meg olyan volt, mint a pörölycsapás.