Ünnepi fények és árnyak

Gyalog indult haza. A fenyőfával a hóna alatt nem akart villamosra szállni. Meg szerette is az ünnepek előtti várost fényeivel és az utcákat betöltő, megállíthatatlan emberfolyammal. A sok idegen test között nem érezte annyira egyedül magát. Szinte sodródott előre velük a járdán, csak néha ütközött bele egy-egy kirakat előtt álló bámészkodóba.
A hó nagy, lusta pelyhekben hullt. Meg-megcsiklandozta a homlokát, megült a szempilláján, majd megolvadva folyt le kétoldalt az arcán. A karácsony könnyei.
Ez az éppen csak érintés régi emlékeket idézett fel benne.
Akkor is karácsony volt. Fehér és hideg. Utolsó évesek voltak az egyetemen, amikor összeköltöztek Annával.
A kis, albérleti szobában alig fért el a holmijuk, fűteni sem lehetett rendesen, de boldog ünnepük volt.
A fenyőfán csak egy dísz csüngött és két szaloncukor. Egy gyertya világította meg a szobát. Forralt bort ittak a vacsora után, hogy felmelegedjenek. A fűszeres illatot még sokáig érezte a lány bőrén, amikor ölelték egymást.
Aztán Anna egy fabábut kezdett bebugyolálni valami ruhafélébe.
– Gyere kicsi szentem, kis Jézuskám, vedd fel szépen, hideg van itt – duruzsolta a merev szemű bábunak.
Ő csak nézte a kedvest, a gyertyafényben aranyló, puha kis pihéket a nyakán, és arra gondolt, hogy a nők együtt születnek az anyai érzéssel, nem kell tanulniuk, magukkal hozzák, ami aztán növekszik bennük, míg igazi anyává nem lesznek.
Anna megérezte ezt a becéző pillantást. A karácsonyfa alá tette a bábut, és az ágyon ülő fiúhoz lépett. Átölelte, a fejét a mellére vonta. Ahogy fölébe hajolt, szempillái a fiú homlokát csiklandozták, mint most a hópelyhek.
Anna halála óta most vett először fenyőt karácsonyra. Három éve. Hároméves lenne a kislányuk. De meghalt. Anna is. Belehalt a szülésbe.
A fenyő majdnem kicsúszott a hóna alól, bele-beleütköztek a mellette elsietők, megigazította a fát. Egy kis, keserű ránc mélyült a szája sarkába, mint valami torz mosoly. Ő persze túlélte. Mi mindent kibír az ember! Még csak bele sem őrült a fájdalomba. De karácsonyfát nem állított azóta. Emlékezetébe szinte beleégett annak a bebugyolált, kis betlehemi bábu-Jézusnak a képe. Mintha az nem tűrt volna meg semmiféle idegen karácsonyfát maga fölött.
És most mégis itt szorongat egyet a hóna alatt, és igyekszik vele haza az ünnepi fények kíséretében. Földíszíti majd, meggyújtja a gyertyát, és vacsora után a gyertyafény mellett fűszeres illatú, forralt bort iszik.
Miért? Mert élni kell.