Először Omar bácsival jöttem ki a tengerpartra. Ott ismertem meg őt a menekülők konvojában, amikor magamra maradva, egyedül hagytam el szülővárosomat. Most Törökországban vagyunk, egy menekülttáborban. Neki itt van az egész családja, gyerekei, unokái. Omar bácsi mégis törődik velem, pedig igen nagy a család, sokan vannak, mégis jut nekem is egy csepp a szeretetéből.
Itt ültünk a parton akkor is, amikor először hozott ide. Csapkodtak a hullámok, és csak hallgattam, hogy zúg a tenger, mintha haragos lenne, habzó szájjal mormolt egyfolytában. Nagyon ellenségesnek látszott, félelmetes volt, de most más, most csendesebb, suttog kedvesen, mintha mesélne. Talán folytatja azt a mesét, amit Omar bácsi kezdett el, amikor ide vezetett.
Vigasztalt engem az Öreg, hogy ez a morgó tenger hozza el majd a szabadságot. Nem értettem, és féltem a háborgó, hatalmas erővel bíró víztől. Egyáltalán nem látszott barátságosnak, hogyan hozhatná ő el a szabadságot?
Most azonban békés, nyugodt, jó hallgatni csendes locsogását. Talán a túlsó partokat is látnám, ha nem lenne sötét, de éjszaka van, csak a csillagrengeteg látszik az égen, és a víz kedves locsogása hallik, itt a parton. Most el tudom hinni, hogy ott túl egy békés világ van, ott túl van a remény, ahol talán új életet kezdhetek, és esetleg meg tudok szabadulni a rettenetes emlékek béklyóitól.
Persze, idő kell hozzá, ezt magam is tudom, alig tíz éves fejjel.
*
Pillanatok alatt rohanták meg az emlékek. Hallotta a bombák robbanását, hallotta a géppuskák ropogását, látta a rettegést anyja és húgai szemében. Öcsi ordított az őrült zajban. Anya felkapta őt, őket meg utasította, hogy fussanak a pincébe. A házzal szemben, a hegyoldalban volt egy pincéjük, oda szoktak menekülni bombázáskor.
A húgai futásnak eredtek, ő még várt, hogy anyjuk is elinduljon öcsivel, de csak kapkodott még ilyen-olyan tárgyak után, amit meg akart menteni. Végül elindult, ő meg utána. Mert ő volt akkor a családfő. Neki kellett vigyáznia a többiekre, apja valahol a harcmezőn teljesített szolgálatot, ha életben volt még egyáltalán.
Akkor találat érte a szomszéd házat. Iszonyú volt a detonáció, rengett a föld is alattuk. Az ő házuk is romba dőlt. A ház eleje pillanatok alatt omlott össze, a húgait maga alá temetve. Majd újabb detonáció következett, s a házból már csak egy sarok maradt. Ő ki tudott mászni a romok alól, alig érzett fájdalmat, és nem is vérzett sehol. Anyját kereste. Meglelte gyorsan, mert a felső teste kilátszott a törmelék alól. Öcsit betemették a romok, a sírása is megszűnt. Puszta kézzel kezdte anyját kiszabadítani a romhalmaz alól. Azt sem tudta él-e, vagy már ő is halott, de rendületlenül dolgozott, és kaparta az omladékot, hogy kiszabadítsa. Egyszer csak a suttogására figyelt fel.
– Tarek, kisfiam! Hagyjál engem, vedd le a nyakamról a láncot, aztán fuss… menekülj!
– Nem hagylak, Anya! Nem hagylak, ne félj… – mondta, és gőzerővel dolgozott tovább.
– Tarek, fuss, menekülj!… – mondta még, egyre gyengülő hangon anya, majd meghalt. Oda ugrott hozzá, megfogta a kezét… a szeme láttára halt meg…
Hosszan ült ott mellette, folyt a könnye, azt sem tudta mit tegyen, hogyan tovább. Aztán ráébredt arra, hogy nem maradhat, el kell mennie innen, mert különben megőrül. Érezte, nem tud megbirkózni a hirtelen rá szakadt veszteséggel. Levette anyja nyakáról az ezüstláncot, kipattintotta a kis kerek medált, s benne volt anyja arcképe. A szívére szorította, majd a nyakába akasztotta, s tudta, hogy ezután ez a lánc a kis kerek medállal, ez lesz az édesanyja, ennyi maradt neki belőle. Futásnak eredt. Nem volt célja, nem tudta, hová, mindegy is volt, csak futott, mert futnia kellett. Futnia kellett az emlékeitől, a családjától, akik mind holtak voltak mögötte, futnnia kellett az életéért, pedig fogalma sem volt, hogy mit kezdjen vele.
Már túl volt a városon, amikor utolért egy menekülő konvojt. Sok ember gyalogolt, puttonnyal a hátán, vagy kisgyerekkel a nyakában. Ott találkozott Omar bácsival, és az a szárnyai alá vette, amikor megtudta, hogy minden családtagja halott.
*
Hirtelen ropogni kezdett a kavics a hátam mögött. Összerezzentem, azt sem tudtam hány óra van, és a menekülttáborban 10-kor kapuzárás.
Omar bácsi volt.
– Tudtam, hogy itt talállak! Látod, most milyen békés a tenger…
– Igen, olyan jó hallgatni a hullámok locsogását…
– Mindjárt kapuzárás, – mondta, miközben leült mellém – mindjárt mennünk kell, csak el akarom mondani neked, hogy holnap tovább maradhatsz itt, holnap neki vágunk a tengernek. Nem akarlak téged itt hagyni, hiszen nincs senkid, gyere velünk, fiam.
– De azt mondtad, Omar bácsi, hogy azért fizetni kell. Tudod, hogy nekem semmim sincs, senkim… és semmim…
– Éppen azért mondom, fiam. Gyere velünk, én kifizetem érted is az utat, nem hagylak itt!
Hirtelen tört rám az izgalom, utazunk, át a tengeren, Európába. Omar bácsi azt mondta, ott az élet maga a Paradicsom. Átöleltem az öreg nyakát, mérhetetlenül boldog voltam, hogy ennyire ragaszkodik hozzám, törődik velem. Olyan volt, mintha a nagyapám lenne.
Dög meleg volt a sátorban éjjel. Sokan voltunk, meg a meleg is beszorult, és nem nagyon volt lehetőség a szellőztetésre. Tizenketten aludtunk a sátorban. Körülöttem mindenki horkolt, vagy egyenletesen szuszogott, csak nekem nem jött álom a szememre.
Gondolatban már Európában jártam. Fogalmam sem volt, milyen? Még csak képeket sem láttam róla, pedig amióta Omar bácsi beszélt róla, oly sokszor néztem a városi újságosbódék kirakatában a képeslapokat, kerestem, kutattam, milyen Európa, de inkább csak a tengerpartról készült fotókkal volt teli a kirakat, én meg nem is álmodhattam róla, hogy veszek valamit, ha csak egy újságot is, amiből megtudhatnék többet Európáról, mert nekem nem volt pénzem semmire.
A táborban enni is egyre kevesebbet kaptunk. Előfordult, hogy csak naponta egyszer adtak enni, de általában kétszer, de csak keveset. Akiknek pénzük volt, tudtak vásárolni maguknak élelmet, akinek nem volt, az meg éhezett. Alig vártam már a másnapot, hogy elinduljunk.
Megtapogattam a láncot a nyakamban, majd a medált is. Fogtam, szorítottam a kezemben, és imádkoztam. Aztán bekukkantott a Hold a sátor nyitott ajtaján. Gyorsan kipattintottam a medált és a fény felé fordítottam. Néztem, sokáig néztem édesanyám arcát… könnyek tolultak a szemembe, olyan távoli volt, alig tudtam vissza idézni az arcát, a hangját… már öt hónapja vagyok itt, öt hónapja nem várok semmit az élettől, mert nincs senkim, és semmim, és minden nap attól rettegtem, hogy Omar bácsi egy napon elmegy, a családjával együtt és én nem tudom mi lesz velem azután.
És most felcsillant a remény. Omar bácsi magával visz Európába, engem is… kinyílik egy új kapu előttem, amiről ugyan nem tudom, hogy milyen, de az Öreg szerint ott paradicsomi állapotok vannak. Talán járhatok újra iskolába, tanulhatok, és ha felnövök dolgozhatok, otthont teremthetek magamnak, és éheznem sem kell többé.
Anya, csak te leszel velem, csak te kísérsz utamon, itt a szívem fölött. Vigyázol rám, ahogyan kicsi koromban tetted? Vigyázol rám, hogy megtaláljam a helyem, hogy találjak új hazát? Vigyázz rám, édesanyám!…
Folytatása következik…
12 hozzászólás
Drága Ida!
Ez "bejött", amott erre az írásra tippeltem, hogy a tiéd. Ott is nehezen olvastam végig, most is, mert nem lehet megrendülés és homályos látás nélkül…
Szeretettel ölellek:
Ylen
Drága Ylen!
Nahát! Tudod, hogy ott senkinek sem sikerült.


A homályos látást a ragálynak tudom be (nekem is volt, miközben írtam) és amint látom, a következő olvasómra is átragadt.
Köszönlek és ölellek
Ida
Drága Ida!
Nem lehet meghatódás nélkül olvasni szomorú novelládat. Nagyon várom a folytatást különösen azért, milyen sorsot szántál ennek az árván maradt fiúnak? Gratulálok!
Sok szeretettel: Matild
Kedves Matild!
Köszönöm, de még ne gratulálj, a java még hátra van. Már be is küldtem, a többi már nem rajtam múlik. Amúgy, azt hiszem, homályos-látásragály van kibontakozóban, lásd. az előbbi

hozzászólásban is.
Köszönlek és ölellek
Ida
Nem lehet könnyek nélkül drága Idám olvasni a történetedet.
Sajnos hány és hány hozzá hasonló történet van.
Hogyan lehet gyűlöletet szítani ellenük…hogyan?
Köszönöm, hogy megírtad a valóság egy fájdalmas szeletét.
Ölellek szeretettel: Ica
Drága Ica!
Jól látod, ahány ember, annyi tragédia, egyikük sem tehet arról, ami vele történik. Az emberiség soha sem tanul a saját hibáiból? Végtelenül elszomorít.
Magam is hullajtottam könnyeket írás közben, köszönöm, hogy Te is velem voltál.
Ölellek szeretettel
Ida
Drága Ica!
Valami nagyon érdekes lesz, ahogy látom a történeted. Én gondolataimban is gyakran gondolok a menekülő emberekre. Nem könnyű dolog otthagyni az otthont, az ismerős helyeket, embereket.
Csak azt tudhatja ezeket, aki már kipróbálta. Nagyon szép gondolatokkal a írással szerkesztetted meg az eddigi történetet. Szeretem olvasni az írásaidat. Majd a következőt is olvasom, ma már nagyon fártadt a szemem, be kell fejeznem.
Igaz szeretettel olvastam: Kata
Köszönöm, drága Kata!
Igen, pihentesd a szemedet, ne hagyd nagyon elfáradni, majd legközelebb folytatod.
Kívánok neked szép, jó éjszakát.
Ölellek szeretettel
Ida
Kedves Ida!
A politikai érdekellentétek legnagyobb vesztesei mindig, mindenhol a gyerekek, akik tehetetlenül nézik, hogyan mészárolják le szüleiket, ismerőseiket, barátaikat az ellenséges erők.
Nagyon jó, hogy ilyen hitelesen írtad meg ennek a kisfiúnak a történetét, mert már riasztóan magas a háborúk és a terrortámadások gyermekáldozatainak a száma.
Nem számítok jó befejezésre…
Judit
Kedves Judit!
Nekem érthetetlen, hogy az emberiség nem tanul a hibáiból. A háborúzásnak csak vesztesei vannak, soha sincs győztes, csak népirtás van, de olyan nincs, aki felelősséget vállal mindezért. Én csak azért imádkozom, hogy legyen már vége, legyen már béke végre ezen a Földön.
Ida
Drága Ida!
Jó, hogy föltetted ezt a regényrészt, amit már én is olvastam, sőt, a végére azt írtad, hogy "folytatása következeik." – De hol a folytatás, hiába lapozgatom az anyagodat, sehol sem találom. Tényleg: van-e
folytatása? Szeretném olvasni.
Szeretettel: Kata
Drága Kata!
Igen, van folytatása. Mindkét rész 2017. 10.-ik hónapjában lett feltöltve. Az adatlapomon megtalálod, bár én úgy tudom, hogy annak idején olvastad mindkettőt. Régen volt, bizonyára elfelejtetted, de az adatlapomon megtalálhatod, ha szeretnéd.
Köszönöm, hogy itt jártál.
Szeretettel,
Ida