Utazás

– Ó, jó napot, kisasszony! – mondta zavartan Miklós, mikor visszatért a mosdóból kabinjába. Zavartsága meglepettségének következménye volt, hiszen mikor néhány perce kiment, még magányos utazásra számított, egyedül ült a kabinban; s most egy pillanatig át is suhant a fején, megbújva testesebb gondolatai háta mögött, hogy vajon honnan kerülhetett ide ez a lány. Miklós harmincöt éves, sovány fiatalember volt, szemei alatt korán jelentkező sötét karikák nyújtóztak, arca beesett, mégis valahogy szimpátiát váltott ki az emberből, ha ránézett. A lány felnézett vaskos könyvéből, szemében halvány érdeklődés csillant, legalábbis Miklós úgy látta. Nem szólalt meg, csak alig észrevehetően bólintott, és a mozdulat velejárójaként előrecsúszott frufrujából egy tincs, ami végtelenül bájossá varázsolta arcát. Fekete, hullámos hajú, csinos lány volt, nem feltűnően csinos, de Miklós kifejezetten szemrevalónak találta. Visszatelepedett korábban elfoglalt helyére, szemben a titokzatos lánnyal. Táskájában kezdett kotorászni, nem értette miért, de zavarban volt. Nem is tudta igazán, hogy mit keres. Végül kezébe akadt az újság, amit aznap reggel vásárolt, majdnem lekéste miatta a vonatot, még kicsit futnia is kellett, hogy elcsípje. Pedig Miklós kifejezetten precíz ember volt, nem szeretett elkésni sehonnan. Erről is Éva tehetett, és ahogy eszébe jutott a lány reggeli erőszakossága, ahogy mohón követelte, hogy újra és újra hozzáérjen, visszarántotta a fojtó párnarengetegbe és nem akarta elengedni, ragaszkodott hozzá, és azt hajtogatta, hogy rossz előérzete van, halvány mosoly suhant át az arcán. Szerette Évát. Évek óta éltek már együtt, és annyira összecsiszolódtak, amennyire csak nő és férfi között ez lehetséges. Mindig valamiféle jóízű nosztalgiával a szívében gondolt Évára, barnán csillogó hajára, hatalmas fekete szemeire, arra, ahogy ránevet. A kis gödröcskékre az arcán, amiket néha olyan nagy gyönyörűséggel volt képes csodálni. Szerette Évát. Szerette minden mozdulatát, minden gondolatát, a tekintetét, még olyankor is, mikor épp bírálta őt. Szerette fiatalságát, könnyedségét.
– Milyen meleg van – mondta ki félig öntudatlanul a közhelyes mondatot, s egy pillanattal később már ő maga sem értette, miért mondta. A lány nem reagált. Bár Miklós mintha felfedezett volna egy mosolyt a szája szegletében, és egy halk sóhaj tagadhatatlanul elhagyta az ajkait. Miklós úgy gondolta, megértette a célzást. A lány nem akar beszélgetni vele. Így ő is az imént előkotort újságba mélyedt. A gazdasági hírek azonban nem kötötték le, és azon vette észre magát, hogy fel-felpillant az újságból, és lopva figyeli a lányt. Tekintete végigkígyózott a testén, fehér ruhája szegletén kicsit megpihent, megcsodálta karcsú derekát, formás mellét, és apró lábfejét, amelynek csinos ívét egy kecses szandál emelte ki még jobban. A lány vagy nem vette észre a fürkésző tekintetet, vagy csak nem akarta észrevenni, legalábbis Miklós így ítélte meg.
A karcagi állomásra érkeztek. A vonat mély szusszanással állt meg, tagjai recsegtek-ropogtak, az utasoknak úgy tűnt, mintha jólesne neki a pihenő. Az állomáson már sok ember várakozott, s Miklós beletörődve vette tudomásul, hogy biztosan nem marad egyedül a lánnyal ezután. Sejtése igen hamar beigazolódott, ugyanis egy idősebb úr állt meg hamarosan az ajtóban és engedélyt kért, hogy leülhessen. A lány felnézett, s meg sem várva Miklós válaszát, kedvesen invitálta be az öregurat. Az öreg letelepedett Miklós mellé, de még csak nem is köszönt neki, amit Miklós meglehetősen furcsállott, de nem tette szóvá, csak sértődötten fordult ismét újságja felé. Hamarosan meglepő dolog történt. A lány beszélgetést kezdeményezett, méghozzá nyilvánvalóan nem vele, hanem az új útitárssal.
– Milyen meleg van – szólalt meg, s ennek hatására Miklós ingerülten kapta fel a fejét. Ez már felhívás volt, vagy legalábbis valami nagyon furcsa, és Miklós számára érthetetlen megnyilvánulás, hiszen az imént ő mondta ki ugyanezeket a szavakat, és akkor a lány nem reagált rá. A bácsi látszólag eléggé örült, hogy beszélgethet, és vidáman válaszolt.
– Valóban, ahhoz képest, hogy még csak május van, teljesen olyan, mintha nyár közepe lenne. Bolond ez az időjárás.
– Igen, én is levettem már a kardigánomat – mondta a lány, és mintha valamiért alá akarná támasztani állítását, az ülésen heverő ruhadarabra mutatott.
– Honnan jön a kisasszony?
– Debrecenből.
– És meddig utazik?
– Pestre megyek. És a bácsi?
– Én csak Ceglédig.
Miklós, talán, hogy kimutassa neheztelését, félreérthetetlenül rosszalló hangsúllyal sóhajtott egyet, aztán néhány másodperc múlva felpillantott, hogy lássa a hatást. Ám a hatás elmaradt. A buta csevegés folytatódott, a lány kacarászott, a bácsi szellemeskedett, a semmiről beszéltek már hosszú percek óta, és Miklós úgy érezte, szétrobban a feje. Ki kellett mennie a kabinból, hogy a folyosón lehúzza az ablakot és élvezze, ahogy a friss és hűvös levegő az arcába csap. Lehunyta a szemét. Néhány percig ácsorgott a lehúzott ablak előtt, majd úgy döntött, visszamegy, és nem törődik vele, hogy így semmibe veszik. Legnagyobb meglepetésére, mire visszaért, a kabinban már hárman ültek. A bácsi elfoglalta Miklós helyét az ablaknál, így szembe került a lánnyal. Elmélyülten csevegtek. A lány mellett pedig egy másik lány ült. Barna hajú, kicsit hasonlított Évára, de csak első ránézésre. Vonásai sokkal kuszábbak voltak, hiányzott belőle az a nemes szépség, amit Évában az első pillanattól kezdve látott. Leült a lánnyal szemben.
– Szia – szólította meg szinte azonnal, és kendőzetlen lelkesedéssel a lány.
– Szia – viszonozta a köszönést Miklós.
– Ne törődj velük – intett fejével a még mindig hevesen beszélgető másik párosra. Miklós kicsit meghökkent, hogy a lány ennyire szemérmetlenül kimondta, amit gondol, de tetszett is neki. Az előbb ezt ő nem merte megtenni, pedig szerette volna. Azok viszont észre se vették a megjegyzést, csak fecsegtek, fecsegtek…
– Nem hallanak minket – mondta, és mosolyában cinkosság csillant. Nem hagyta, hogy Miklós szóhoz jusson, máris folytatta.
– Te mikor?
– Mit mikor?
– Hát tudod, mikor?
– Nem értem.
– Na, ne csináld már ezt! Miért nem akarod elmondani? Utána én is elmesélem az egész történetemet!
– Tényleg nem értem, miről beszélsz – mondta Miklós, és kezdte magát furcsán érezni. Nem értette, mi bajuk van az embereknek, először azoknak, akik nem akarnak tudomást venni róla, most meg ennek a lánynak, aki érthetetlen dolgokról faggatja.
– Legalább azt áruld el, hogy történt! – nézett rá igazi vágyakozással a szemében. Miklós tétován forgatta a szemeit. Mit akar tőle ez a lány?
– Nézd, én nem akarok durva lenni, de vagy mondd el, miről beszélsz, vagy hagyj engem békén. Egyszerűen nem értem, itt mindenki megbolondult? – és indulatosan keresztbe fonta a karját. A lány szemei tágra nyíltak. Mintha most értett volna meg valamit. Hirtelen eltűnt a mosoly az arcáról, és a földre szegezte a tekintetét. Kicsit oldalra billentette a fejét, és lassan nézett újra Miklósra. Szép ívű szája megrezdült. Mintha mondani akart volna valamit. Miklós először azt hitte, megbántotta, és már éppen készült, hogy bocsánatot kérjen, mikor a lány, lényegesen halkabban, és színtelenebb hangon, mint az előbb, megszólalt.
– Ezek szerint te még nem tudod… – nem is kérdés volt ez, inkább csak maga elé mormolta a szavakat – tényleg nem tudod? – szegezte neki mégis a kérdést néhány pillanatnyi szünet után.
– Mi az, amit nem tudok?!
– Hát hogy…
– Mit, mit?
– Hát azt, hogy…
– Igen?
– Mi már nem vagyunk itt – mondta ki végül a lány, és szomorúan bámult ki az ablakon. Miklós még mindig nem értette, miről beszél, és ez dühítette. Nem akart túlzottan ingerülten válaszolni, mert félt, hogy a lány végül nem lebbenti fel a fátylat erről a rejtélyről. Nyelt egyet, ádámcsutkája zaklatott mozdulattal csúszott fel majd le, orrcimpái megfeszültek, és ő is halkan szólalt meg.
– Elmagyaráznád pontosan, hogy ezt hogy kell értenem?
A lány nem válaszolt azonnal, a percek csigalassúsággal másztak előre, és Miklós egyre türelmetlenebb lett.
– Nem tehetem. Neked kell megértened. Egyedül. – azzal felállt, és még mielőtt Miklós észbe kapott volna, kiment a kabinból. Mire Miklós feleszmélt, és a folyosón termett, hogy ne hagyja elmenni a lányt, az már nem volt sehol. Csüggedten huppant vissza a bőrülésre, és meglepve konstatálta, hogy a bácsi és a másik lány még mindig élénk beszélgetésben vannak. Mintha az egész jelenet meg se történt volna. Miklós össze volt zavarodva, és gyomrában valami feszítő érzés rakott fészket. Érezte, hogy halálosan fáradt, és lassan elnyomta valami szirupos álom.
Hangokat hallott, ez szöktette meg álmát, kinyújtotta a lábát, és hunyorogva kinyitotta a szemét. Zavaró pimaszsággal szaladt pillája alá a fény; egyelőre csak homályos alakokat látott. Három alakot. Aránylag hamar eljutott a tudatáig, hogy a harmadik személy a kalauz, és éppen a jegyeiket kezeli. Már nyúlt is zsebébe, és előkotorta a sok haszontalan papír fecni közül a jegyét. Debrecen-Budapest. Figyelmetlenül nyújtotta a cetlit a kalauz felé, azonban az, mintha ugyanúgy észre se vette volna, hogy ott van, mint útitársai, miután kezelte a lány és a bácsi jegyét, kicammogott a kabinból, és szuszogva behúzta maga mögött az ajtót. Miklós arcára kiült a döbbenet. Mintha egy rossz sci-fi-be keveredett volna, úgy érezte magát. Izzadtságcseppek jelentek meg a homlokán, és az a bizonyos rossz előérzet, amire Éva figyelmeztette reggel, kezdett értelmet nyerni. A vonat érezhetően lassított. Szajol állomáshoz közeledtek éppen. Ahogy a vonat begördült az állomásra, Miklós tekintete mohón ugrált falról falra, ablakról ablakra, emberről emberre. Majd hirtelen felfedezte a lányt, akivel az imént beszélgetett. Fel se merült benne, hogy lehetséges, hogy itt látja, mikor egy vonaton utaztak, csak azt tudta, hogy beszélnie kell vele. A lány ott állt a peronon, hajába belekapott a szél, és az arcába fújta. Miklós a másodperc töredékéig gyönyörködött a mozdulatban, mellyel a lány kisimította szeméből az útban lévő hajszálakat, aztán gondolkodás nélkül nekiiramodott, és egy perc múlva leugrott a vonatról. Ott állt ő is a peronon, tanácstalanul, és már nem látta a lányt. A vasútállomás épülete úgy tornyosult fölé, mint valami vészjósló monstrum. Régi, komoly épület volt, s valahogy olyan elvarázsoltnak tetszett a szokatlanul intenzív májusi napsütésben. Miklós körülnézett. Megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába, mintha mindig ide készült volna, és annyira egyértelmű volt, hogy meg kell találnia a lányt, hogy az szinte magától értetődött. Már nem is látta olyan ijesztőnek az épületet. Felfedezte a muskátlikat az ablakban, a zöld növényt, ami az épület oldalán futott felfelé, és valamilyen megmagyarázhatatlan melegség járta át testét. Úgy érezte, mintha már járt volna itt. Ekkor meglátta a lányt. A vágányokon igyekezett átugrálni, fekete szoknyája úszott utána, karjával egyensúlyozott, mint egy kislány. Miklós a nyomába eredt. Hamar utolérte, hiszen léptei kétszer akkorák voltak, és tulajdonképpen a lány se vette túl komolyan ezt az elszökést. Vonatuk eközben csendesen indult kifelé az állomásról, hogy folytassa útját Budapest felé. Egyikük sem vett róla tudomást. Nem számított. Már nem. Csak az számított, hogy beszélhessen a lánnyal. A várakozóhelyen érte el, és gyengéden megragadta a karját. A lány engedett, felé fordult, és belenézett a szemébe. Egy gondolatnyi ideig Miklós úgy érezte, mintha egy másik világba pillanthatna be a szemén keresztül, karján gyengült szorítása. A lány letelepedett az egyik régi padra a borostyánnal futtatott, romantikusan boltíves várakozóhely alá, Miklós pedig melléült.
– El kell mondanod.
– Nem lehet.
– De egyedül nem fogom megérteni soha!
– Dehogynem. Csak emlékezned kell.
– Emlékezni? Mire? Segíts…
– Emlékezz, és megérted, mit jelent ez az egész.
Némán ültek egymás mellett. Miklós fejében egymást hajszolták a gondolatok, lihegve értek össze, hogy aztán újra vad versenybe kezdjenek. Tökéletesen össze volt zavarodva. Aztán hirtelen, úgy hasított belé egy kép, hogy belefájdult a feje. Először csak homályos kép volt, de fokozatosan, lépésről lépésre kitisztult. A debreceni állomást látta, rengeteg embert, mindenki rohant, a füst szállt, a vonatok nyögtek. Az egyik vágány körül hatalmas tömeg lökdösődött, jajszavak szakítottak bele e levegőbe, s kétségbeesett felkiáltások keresztezték őket. Volt, aki sírva is fakadt, fiúk öleltek lányokat szorosan magukhoz, és eltakarták az arcukat, azok nem tiltakoztak, elborzadva fúrták fejüket a fiúk mellkasába. És akkor meglátta Évát. A peronon térdelt, és üvöltött. Összefüggéstelenül buktak ki a szavak a száján, zokogott, arca eltorzult. A kép hirtelen közelebb jött. Lenézett a sínekre, és ott látta feküdni – saját magát. Teste összetörve hevert, élettelenül, szeme nyitva meredt az égre. Ekkor eltűnt a kép. Miklós összerázkódott. Nem nézett a lányra.
– Akkor én most…
– Igen.
– És te is?
– Igen. Halottak vagyunk.