Utazás, a szeretet és együttműködési effektus XI. rész – unalmas rész

Van úgy, hogy lassan elkopnak a történetek, miképp a poros régi lemezek, meg elfárad a mesélő maga is. Mert, miképp az efféle makro barázdás ósdi lemezeken is meg-megakad a tű, a mesélő maga is megöregedett, szenilissé vált, ismételgeti csak magát, válik unalmassá, mint ahogy megkopott tű megakad divatjamúlt ósdi lemezeken… A társaság meg ásítozik.

***

„Mit jelentenek ezeknek a tisztátalanoknak ezek a furcsa vad oroszlánok és szörnyek? Milyen szándékkal vannak elhelyezve ezek a teremtmények, a félig szörnyek, a félig emberek vagy ezek a foltos tigrisek? Látok különféle testeket egyforma fejjel és különféle fejeket egyforma testtel. Itt egy négylábú teste egy kígyófejével, ott egy hal teste egy négylábú fejével, aztán megint egy állat félig ló, félig kecske… Ha nem szégyelljük magunkat érte, akkor legalább bánjuk meg, amit rájuk költöttünk.” (Részlet szent Bernát a vízköpők ellen mindott beszédéből: St Bernard of Clairvaux (1090-1153). Apologia ad Guillelmum abbatem, Tractatus et Opuscula, S. Bernardi Opera. Rome, Editiones cistercienses)

***

Arra gondolt, tán szembe kéne már fordulnia az ismeretlennel. Mert látni szerette volna végre már, erőt vett rajta a kíváncsiság, milyen is lehet „az” valójában. De ott volt az asszony is, akit védelmeznie kellett volna, és érezte, nem fogja tudni megvédeni. Aztán, különös módon megérezte, hogy „az” az alagutat utánuk módszeresen átkutató valami, valójában maga a test nélküli iszonyat– képzelheti el magában akármilyen szörnynek. Meg gondolt még arra is, kár volt felgyújtania azt az istállót, kár volt szélnek ereszteni táltosait, kedves táltos-gondolatait, meg gondolt arra is, tán mégse maradt magára ott, azon a farmon, lehet, nem hagyták ott, nem hűlt ki az az ágy, lehet csak álmodta az egészet? No meg hallotta a gyerek sírását is. Kezdett megbolondulni ettől.

***

– Nyűg vagyok? Hagyj itt! Tudom, erre gondolsz éppen! Nélkülem rég elintézted volna!
– Nélküled nem megy!!
– Akkor várjuk meg! Félsz vele szembe nézni?
– Kérlek, nagyon kérlek, ne hisztizz!
– Arra gondolsz, már sose kerülünk ki innét, sohase hoznak fel minket! Érzem, tudom! Meg arra gondoltál, nem tudsz majd megvédeni. Válaszolnál?

Ő hallgatott.

***
(A pofon nyomán kisarjadt a vér,
maga se értette, hogy megütötte magát
volt oka, miér’.)

***

Igazából vannak olyan mesék, melyek – megunván a mesélő restségét, tehetetlenségét, megöregedését – önállósítják maguk, kelnek életre. A mesélő meg szaladhat utánuk, mindhiába. Befejezik aztán magukat, önmaguk. Dolguk végezetével, mint éjszakai, utolsó villamosok, betérnek a remízbe, nyugovóra térnek, elégedettek magukkal, utasokat vittek helyekre, azok szándékai szerint. És elégedetten alszanak el. De az ilyen mesék világér’ se aludnának el, betolakodnak akármilyen divatos könyvespolcra, illegetik-billegetik ott magukat, extra műbőr-kötésbe, a kötetek színe mesés, harmonizál a bútorokhoz, no meg a tapétához – ez nagyon fontos – vágyva megannyi olvasóra. Csak hát senki se veszi le őket arról a polcról, senki, senki se lapozza fel újra őket, keresve a könyvjelzőt, vagy azt a lap csücskén azt a behajtott kicsi fület izgatottan, arra gondolva, vajon hol hagyta abba azt a történetet, legfeljebb kicsi aranyos masamód szobalány törölgeti le azokat a könyveket sietve, tollseprővel, hessegetve el a gazda (undorító, ostoba, kéjenc, vén kandúr) szánalmas, bántó „kísérletezéseit”. A mesélőnek, magának nem szándéka az, hogy meséi divatos könyvespolcokon unatkozzanak.

***

A mesélőnek magának elejét kell vennie ennek, amit elkezdett – ha már elkezdte – be is kell fejeznie a mesét. Kevés mesét fejezett be élete során, és sajnálja ezt, de a befejezetteket most biztonságba kell helyeznie mindenképp. Keres majd öreg könyvtárat a vékonyka könyvnek, lehetőleg olyan igazi leszedáltat, ahol mesekönyvét helyezheti biztonságba, de ott is az alagsorban, magyarul „szuterén” lehetőleg közel a rácsos, kicsi ablakhoz, hogy meséi láthassanak kicsi életet azért. És a szuterláthassák munkába siető hivatalnokok gondosan kifényezett cipőit, asszonyok karcsú bokáit, divatos, magas sarkú szandálban, mert szeretne gyönyörködni kedvére. A mesélő már csak ilyen. Meg, tavaszi eső után, felnevet majd, látva, ahogy a pici szandálok beletoppannak a pocsolyába, mit se törődve felnőttek ostoba, tiltó szavaival. És akkor a mesélő felnevet, mosolyog akkor majd…

***
„Na ja” – gondolta a hadnagy, miközben nézte a lekötözött utazók haldoklását. És arra gondolt, hibás volt ez a projekt, suta, ostoba, gonosz volt az egész elképzelés, tán időbe abba kellett volna hagyni, Időben sutba kellett volna dobni az egészet („odafönn”, azoknak a „magas hatáskörű” szerveknek, be kellett volna látniuk a hibát), de a elképzelés az üzlet, sok-sok pénz, sok-sok piszkos, undorító vágy, és nem haragudott már az ezredesre sem, gondolta, minden projekt megtalálja a maga piócáit ki fenn, ki lenn, találja mindenki csak meg a saját helyét), meg arra gondolt, jó lett volna vele megöregedni, hazavárni, házsártos vénemberként, nyűgösködve elviselni a szeretetet, a gondoskodást, meg gondolt arra is, no mindegy, úgyis mindegy már. Az után meg gondolt arra is, hogy a világ halad a rendezetlenség felé. Meg ez visszafordíthatatlan. Idő diktálja sorsainkat. És gondolt arra, mindenki megéli ezt, van aki megérti, van aki nem tudja felfogni. Meg arra gondolt, amikor valaki épít várat homokból, és másnapra szél szedi szét! Épít szél azokból homokdűnét, fúj, terelget sok-sok új homokszemeket, és száz ezerszám! De a valószínűsége annak, hogy szélfútta homokszemek mindegyike célba ér, és a vár felépül, vajmi csekély. Mert az Idő annyira! – no mindegy.

Patakok, folyók
folynak csak visszafelé.
Óriás gleccserek
húzzák magukat össze.
És mindörökre
megbolondult már
az összes Időm,
gondolok visszafelé,
csak lehetetlen
bízom abban, hogy jól vagy,
Meg ti mindannyian,
mert szeretlek.