Utazás mosolytündér módra 01: Merre?

[IG_KITOLT]Szóval, a kis csapat puhán landolt a veszélyes zuhanás után a madár hátán. Ha még emlékeznek, tisztelt olvasók, a következő párbeszéd zajlott le ez alkalommal a madár és Zana között:
– Hű, ezt nem sok tartotta! — fújt egyet Zana. — Köszönjük, hogy megmentettél minket.
– Semmiség. Láttam, hogy Rozi néni macskája van veletek. Sok szerencsét ezután, engem várnak a gyerekeim.
Ezzel meglengette a szárnyát, és elrepült. A kis csapat csodálkozva nézett utána, a cicó pedig jó darabig szinte elviselhetetlenül gőgösen járt-kelt közöttük. Később aztán visszanyerte kezdeti csekélyke szerénységét, de ezt majd később láthatjuk.
Először mindenki azzal volt elfoglalva, hogy újra vagy először örüljön a földi létnek. Amíg ők nézelődnek, engedjék meg, hogy néhány szót mondjak a szereplőkről. Van itt, a réten egy összement kislány, Kati, aki az egész eseményfolyamot a kopogtatásával indította el, amikor meg akarta ismerni Rozi nénit. Rozi néni egy kicsi öregasszony, és minden kicsisége ellenére is hatalmas hatalma van a tündérek felett. Ha akar, olyan engedélyeket szerez, amit soha nem adnak ki senkinek, vagy ráveszi a szerető szülőket, hogy jobb érzésük ellenére is zokszó nélkül engedjék el az egyetlen lányukat a világ körül repülni. Ez csak két példa volt. Szóval, Kati indított el mindent, amikor először kopogtatott Rozi néni ajtaján. Vagyis, amikor másodszor is elment hozzá. Vagyis, amikor az osztálytársáról kezdett beszélni. Illetve, ez az egész történet végül is sokkal régebben történt, mint ahogy Kati kopogott. Ezt Kati is csak később tudta meg, de ő sem értette. Lehet, hogy Rozi néni nem is akarta, hogy megértse. Hiszen, ha nem kopog az ajtón, soha nem jut el a Nagy Felhőutazásra, ami addigra, mire az ajtón kopogtatott, már rég véget ért…
De most már a krónikás is belezavarodott, úgyhogy folytassuk inkább a két tündérrel itt a réten. Az egyik, akinek világoszöld a haja, Zana, a mosolytündér, aki esőtündér akart lenni, de már nem. A másik, akinek a haja piros, Csöppfi, az esőtündér, aki mosolytündér akart lenni, és még mindig. Ezenkívül a réten (nem, a bozótosban) van egy macskacicó, aki a gyomrában viseli a feketedobozt, és nem szeret repülni, de néha bátrabb, mint amilyennek érzi magát, és néha meg gyávább.
Nos, úgy látjuk, a csapat újra összeállt, mert a macskacicó visszatért sürgős szaglászó körútjáról. Zanát és Katit a fűtengeren találta, amint Csöppfinek magyarázták, hogy mi micsoda, és együtt örültek mindennek. A cicó még mindig nagyon nagy és kövér volt, éppen csak egy kicsivel kevésbé, mint amikor elment, mert a bozótosban egy patkány nagyon tiszteletlenül bánt vele, és nemigen érdekelte, hogy ő Rozi néni macskája. Hiába, az ember, bocsánat, a macskacicó ne várjon sokat holmi patkányoktól.
– Na, készen álltok az útra, pupákok? — lépett oda méltóságteljesen a lányokhoz. Azok vidoran nézték, mert a viselkedése Hófehérkét, egy másik macskát juttatta az eszükbe, és azt, hogy ráfázott szegény Hófehérke a méltóságára.
– Persze, cicó őméltósága — hunyorgattak rá a lányok.
– Csak ne gúnyolódjatok rajtam! Nélkülem már sehol se lennétek!
– Jó, jó, mehetünk. Lesz még szöcske máshol is.
A csapat felkerekedett. Először Zana azt mondta, repüljenek, de aztán a repülőtudománya még Katiéval együtt sem volt ahhoz elég, hogy a cicón kívül Csöppfit is tudják szállítani. Így aztán maradtak a földön. Na jó, de merre menjenek? Hol lehet a Macskaköröm utca? Zana azt mondta, balra, Kati azt, hogy jobbra, a macskacicó azt, hogy ahonnan a sülthússzag jön, Csöppfi pedig erősen állította, hogy fogalma sincs, és ebből semmit sem engedett. Jóízűen elvitatkozgattak ezen egy ideig, aztán arra jutottak, ha még ebben az évszázadban legalább két métert meg akarnak tenni a Macskaköröm utca felé, akkor a legjobb, ha megkérdeznek valakit.
Elindultak hát keresni egy tájékozott személyt. Mivel senkinek nem volt jobb ötlete, követték a cicó útvonaltervét a sült hús felé. Az út az erdőbe vezetett. Az erdő tövében szembetalálkoztak azzal a bizonyos patkánnyal, aki olyan tiszteletlen volt a cicóval. Amikor a cicó meglátta, odasúgta a többieknek, hogy tegyenek úgy, mintha nem vennék észre, mert modortalan egy fickó, Csöppfi szerint azonban még a modortalan fickók is tudhatják, merre van a Macskaköröm utca, hát próbálják meg. A patkány úgy tűnt, még nem teljesítette a napi modortalanság-adagját, mert velük is rendkívül lekezelően bánt, és foghegyről közölte, hogy mit tudja ő, meg hogy mit érdekli őt, meg ha nem hagyják békén, akkor lehet, hogy szét fogja tépni őket. A fenyegetést volt okuk komolyan venni, mivel a patkány majdnem akkora volt, mint ők, és jóval nagyobb, mint a macskacicó.
Megtépázott önbizalommal hagyták hát ott a patkányt, és sokáig nem szóltak rá a cicóra, aki jó darabon lamentált, hogy miért is nem hallgatnak rá, amikor ő lett kijelölve a védelmükre, és nélküle már nem élnének, és különben is.
Találkoztak még egy mókussal, egy cickánnyal, egy rigóval és egy csigával, azonban mindegyik rendkívül tartózkodóan viselkedett velük. A mókus és a cickány elszaladt, a rigó elrepült, a csiga pedig elbújt a házába, és a kopogtatásukra se dugta ki egy árva szemét se.
Látták már, hogy a feladat nehezebb, mint gondolták, és egyre búsabban mentek a sülthússzag felé. A szag egy házból érkezett, amely magányosan állt az erdő közepén egy kis tisztáson. A ház kertjében — nem kis riadalmukra — egy hatalmas dán dog feküdt. A csapat megtorpant, és tanakodni kezdtek, hogy most akkor hogyan nézzenek körül. Éppen arra jutottak, hogy Zana és Kati bemegy körülnézni, Csöppfi és a macskacicó pedig földhözragadt mivoltukban a kertben fognak várakozni, amikor a kutya felemelte a fejét, meglátta őket, és odament a kerítéshez.
– Szevasztok, kicsikék — zengte pincehangon —, na mi van, miért nem jöttök be?
– Hogy széttépj minket, mi? — reszkette a cicó.
– Ugyan már, nem kell félni. Ha még egy rendes macska lennél, akkor nem mondom, tovább élnél, ha nem jönnél be, de te Rozi néni macskája vagy, ezért nem bánthatlak. Különben is, teljesen sportszerűtlen lenne ilyen kis bikficet széttépni.
– Tényleg bemehetünk? — bátorodott fel Csöppfi.
– Persze, ha mondom.
– Ne higgy neki! — a cicó pánikba esett, ahogy látta, hogy Csöppfi elindul. — Ez egy kutya! Csak azért ilyen kedves, hogy ne gyanakodj! Ne menj! Ez egy kutya! Egy KUTYA! Állj meg!
– Hallgass el, te Rozi néni macskája! — a kutya megsértődött, hogy a macskacicó nem hisz neki — Mi, kutyák nem hazudunk! Ilyet csak a piszkos, álnok kis macskák tesznek! MI, KUTYÁK, tartjuk a szavunkat! Gyertek be, ha mondom! Nem lesz semmi bajotok! Bár téged, te nyávogó vakarcs, nagy kedvem lenne megkóstolni.
Katiék úgy döntöttek, hogy megkockáztatják a kutyába vetni a bizalmukat. Arra gondoltak, hogy ha egyszer tudja ez a kutya, hogy ki az a Rozi néni, akkor biztos tiszteli is annyira, hogy nem bántja őket. Lassan, fél szemmel fölfelé pislogva bearaszoltak. A cicó azonban megkötötte magát. Nem akart menni, akárhogy könyörögtek is neki.
A kutya udvariasan bekísérte őket a teraszra.
– Oh, bocsánat. Még be sem mutatkoztam. Augustus a nevem.
– Én Kati vagyok.
– Én meg Zana.
– Én meg Csöppfi.
– És mi járatban vagytok itt? Úgy látom, nem ugyanahhoz a fajtához tartoztok.
– Igen, én egy mosolytündér vagyok, Csöppfi esőtündér, Kati pedig egy ember.
– Nem kéne nagyobbnak lennie?
– Összement, hogy együtt tudjunk utazni.
– Merre jártatok?
– Mindenfelé. A felhőkön szálltunk át a világon.
– Szép út lehetett. De nem szédültetek?
– Nem, mi nem. Csak a macskacicó félt.
– Gyáva egy vakarcs, de ezt az egyet meg tudom érteni. És miért is jöttetek ide? Nem mintha a terhemre lennétek…
– Tudod, szeretnénk hazajutni, Rozi nénihez, de sajnos nem tudjuk, merre van a Macskaköröm utca. Nem tudnál véletlenül segíteni nekünk?
– A Macskaköröm utca? Fájdalom, de fogalmam sincs.
– És azt se tudod véletlenül, hogy merre induljunk?
Augustus tűnődve nézett maga elé egy ideig, aztán kissé felderülve mondta:
– Azt nem tudom, merre kéne indulnotok. De azt hiszem, tudok valakit, aki segíthet nektek. Ő az összekötő Rozi néni és a mi környékünk között.
– Nagyszerű! És merre van ez az összekötő?
– Hát, nem egyszerű megtalálni. Kajtató a neve, és azért, mert mindig másfelé kajtat, amerre csak a kedve tartja. Néha itt van, néha meg amott.
– Hát, ez nem túl konkrét hely — sóhajtott Csöppfi. — Elég nehéz lesz megtalálni.
– Hát, igen, nehéz. De ennél többet nem tudok segíteni. Ez is több a semminél, nem?
– Több… Hát, akkor köszönjük a segítséget — Zana meghajtotta a fejét, mosolytündér módra. Augustus viszonozta a főhajtást, bár neki nem sikerült olyan kecsesre. Kati és Csöppfi is bólintott, aztán odamentek a cicóhoz.
Elmondták neki, hogy mit mondott a kutya, és hogy kit kéne megkeresniük. A cicó elégedetlenül rázta a fejét.
– Gondoltam, hogy ezzel a gyagyással nem megyünk semmire. Végül is, ez csak egy kutya. — Aztán hirtelen eszébe jutott valami: — De ki az a Kajtató? Állat? Ember? Tündér?
– Tényleg, ezt meg se kérdeztük.
– Mi lenne veletek nélkülem? És sült húst se hoztatok?
A lányok összenéztek, és ráébredtek, hogy mindketten rémesen éhesek.
– Tényleg jó lenne. De nem kínáltak meg!
– És?
– Te is tudod, hogy az lopás lenne!
– És?
– De cicó! Tudod, hogy nem szabad lopni!
– És éhen halni szabad?
– Azt szabad… Csak nem jó…
– Bolondok! Menjetek vissza, és hozzatok!
Kati és Zana kezdte úgy érezni, hogy a cicónak talán igaza van. Mégse bírtak elindulni, visszatartotta őket a lelkiismeretük. A cicó látta, hogy nem lesz velük könnyű dolga, ezért taktikát váltott.
– Lehet, hogy meg is kínálnának, ha látnának. Akkor meg nem is lopás. Kérdezzétek meg azt a kutyát, hogy milyenek a gazdái. Meg azt is, hogy ki az a Kajtató.
Ez hatott. A lányok visszarepültek a kutyához.
– Bocsánat, kedves Augustus, de lenne két kérdésünk. Az egyik az, hogy ki az a Kajtató. Milyen fajta lény?
– Egy csiga.
– Egy csiga?! — Zana eltűnődött, hogy vajon ennyire ostobának tűnnek-e. — Azért, kedves Augustus, nem jöttünk olyan messziről, hogy ne tudnánk a csigák haladási sebességéről. Egy csigát kicsit erős dolog Kajtatónak hívni. Ha az egyik nap itt van, a másik nap se lesz még ott.
– Pedig az egy csiga. Biztos nem normális csiga, mert tényleg össze-vissza mászkál. Nem vicceltem veletek. Nem is tudok.
Kati és Zana tanácstalanul nézett össze.
– Jó, elhisszük — mondta végül Kati, mert érezte, hogy a hitetlenkedéssel se mennek többre. — A másik kérdésünk pedig az, hogy vajon adnának-e nekünk a gazdáid egy kis sültet. Nagyon éhesek vagyunk, és hosszú út vár még ránk.
– Persze, hogy adnának. Jó emberek, minden vendéget megkínálnak. És most sokat sütöttek, mert vendégeket várnak. Egy szeletet nyugodtan vigyetek magatokkal.
– Köszönjük.
A lányok berepültek a konyhaablakon. A ház úrnője éppen a sülő húsokat forgatta a tűzhelyen, és nem figyelt a kész darabokra az asztalon. Kati és Zana kiválasztott egy közepes húst, és kétoldalról megfogva lassan kirepültek vele. Kicsit szégyellték magukat, de Augustus tényleg nem hazudott: rengeteg hús várt még sütésre, és a tál is jócskán meg volt már rakva. Ahogy szálltak kifelé, Zana odadörmögte Katinak:
– Hány vendéget várnak ezek? Egy egész hadsereget?
Intettek a fejükkel Augustusnak, és odavitték a húst Csöppfihez és a cicóhoz. Jóízűen belakmároztak, közben elmesélték, mit hallottak Kajtatóról. A cicó éppolyan hitetlenül fogadta az információt, mint a lányok. Csöppfi nem szólt hozzá, mert tele volt a szája, meg nem is tudta, mi az a csiga.
– Érdekes — szólalt meg, amikor elfogyott a hús. — Esőtündérként sosem voltam éhes, és nem is kellett soha enni. Most meg olyan jólesett ez a kis hús, hogy csak na.
Amikor mindannyian jóllaktak, körülnéztek, merre is menjenek tovább. Azon az úton kívül, amin idejöttek, csak egy vékonyka kis ösvény vezetett az erdő belsejébe. Mivel visszafele nem akartak menni, elindultak ezen az ösvényen. Hosszú utat tettek már meg, és még mindig nem találkoztak senkivel, leszámítva néhány madarat, akik nem törődtek velük, meg egy nagy bolynyi hangyát, akik szintén nem.
Aztán egyszer csak véget ért az ösvény is, meg az erdő is. Egy nagy, gondozott szántóföld terült el előttük. Balra kukorica nőtt, jobbra valami gabonaféle, talán búza, a lábuk előtt közvetlenül pedig zöldségek: saláta, káposztakezdemények, répa, paradicsom, paprika, szóval egész mindennapi növények. A búzaföld fölött a nap éppen a körútja végén járt.
– Mindjárt beesteledik. Kéne keresni valami födelet éjszakára. Ma már úgysem találjuk meg azt a trükkös csigát — mondta Zana.
– Nagyszerű ötlet. Hol látsz itt házat vagy ilyesmit? — méltatlankodott a cicó.
– Hát… sehol. De lehet, hogy a közelben még lesz. — Ezzel felrepült, olyan magasra, amilyen magasra csak tudott, és körülnézett. — Igen, arra vannak házak! Ha a kukoricáson átvágunk arra, nemsokára odaérünk!
Elindultak a kukoricaszárak között. Itt már sajnos nem volt ösvény, és a szárakat kerülgetve hamarosan fogalmuk sem volt, hogy merre mennek. Így aztán Zana folyamatosan a kukorica felett repült, és mutatta nekik az utat. Alaposan kimerültek, mire átjutottak, és erősen esteledett is. Szerencsére a ház tényleg nem volt már messze, pont addigra értek oda, mire már nemigen lehetett látni semmit. Annyit azért kivettek, hogy egy istállóféle előtt állnak. Bementek, bevackolták magukat a szalma közé, és mire megszólaltak volna, már aludtak is.