Utazásaim története 1.rész

Életem elején nem tudtam, hogy a világon ennyi csodálatos hely létezik. És azt sem gondoltam volna, hogy én is eljuthatok ezekre. Gyerekkoromban örültem, ha a városközpontba eljutok, arra legmerészebb álmomban sem gondoltam, hogy még Rómát is láthatom.
De jó az Isten és szeret engem. Megengedte, hogy Európa országainak nevezetességeit megcsodálhassam. Nagyon messziről indultam és nagyon messzire jutottam el, ellentétben családom többi tagjával.

Legelőször a vágyaim repítettek első utamra. Szerettem volna kiszabadulni a gyermekkor bezártságából, de minél előbb. 11 éves koromban már 20 éves akartam lenni és mindjárt férjes asszony is. Csigalassúsággal peregtek a napok, az évek. Nagyon sok idő múlva aztán mégiscsak húsz éves lettem. Jó lett az életem és nagyon rózsaszín. Tíz év múlva pedig nagyon szürke, ma már szénfeketének érzem majd minden percét.

A közeli Magas-Tátrát kétszer volt szerencsém látni, de első alkalommal nem igazán tudtam megcsodálni szépségeit. Szívem alatt hordoztam első gyermekemet, aki nem kívánta az utazás viszontagságait. Egyáltalán az utazást sem bírta. Hiába volt nyár, a kétezer méteres magasságban sátorban nagyon fáztam. Vékony volt a matrac és a hálózsák is. Reggel már vacogtam és éktelen hányinger is gyötört. Hosszas könyörgésemre megkönyörült rajtam a férjem és hazafelé vettük az irányt. Ám lehet, hogy talán maradni kellett volna még egy éjszakát. Délután indultunk útnak, nemsokára hatalmas égszakadás, földindulás ért utol bennünket. S mindez a hegyvonulat fenyves, szakadékos erdejében. Életemben ritkán volt halálfélelmem, de ekkor bizony óriási. Dörgés, villámlás, szakadó eső, jég, orkánerejű szél kísért bennünket. De mi nem álltunk meg, á dehogy. Szerpentinen lefelé, semmit sem látva – mivel az ablaktörlő nem bírta törölni a sok vizet – robogtunk a végtelen sötétségben. Én kiabáltam, hogy, óvatosan, mert kanyarulat következik, ő pedig mondta, hogy ő is látja, ne féljek már, nemsokára kiérünk a sötét erdőből. Csupán másfél óra kellett hozzá. Reszkettünk mindketten, mint a nyárfalevél. Izgalmas egy utazás volt.

Ezek után soha többé, nem akartam látni a Magas-Tátrát. Nem így lett, tudniillik a párom kedvenc kirándulóhelyei közé tartozott. Legénykorában is többször megfordult itt a barátaival együtt, kellemes emlékek fűzték ide. Amikor kamaszok lettek a lányaink természetesen nekik is meg akarta mutatni, hogy milyen szép gyöngyszem a Tátra. Apelláta nem lehetett, nekem is mennem kellett velük. Ez a kirándulás kicsivel azért jobb volt számomra, de még mindig nem kedveltem meg Szlovákia eme nevezetességét. Szintén sátor, szintén hideg, és még a kis gázpalackos főzőn is főznöm kellett. Sokat gyalogoltunk, hegyet másztunk, a lanovkán pedig nagyon féltem, mert olyan érzés lett rajtam úrrá, mintha egyenesen neki mennék a hegység sziklafalainak. Kárpótolt viszont a lengyel határon lévő tengerszem látványa. Amikor megláttam négy órás kimerítő hegyre felfelé gyaloglás után így szólaltam meg: Ilyen lehet a mennyország is talán, annyira gyönyörű. Csodálatosnak, festőinek és különlegesnek találtam, mint még eddig soha semmilyen helyet.

Levezetésképp pedig elmentünk Auschwitzbe, amit viszont minden embernek látnia kellene. Megrázó élmény volt, szitáló esőben, szomorkás időben értünk oda. Én még éreztem a krematóriumok szagát is. Temérdek cipő, bőrönd, szemüvegek halomban. Borzalmas látvány, iszonyú haláltábor lehetett ott. Kötelezővé tenném meglátogatását mindenkinek. Ez után három nap Krakkóban igazi felüdülés volt. Bár egy kis galiba itt is történt. Két kamasz lányom megismerkedett a szállóban hasonlókorú gyorsasági motoros angol fiúkkal és kéredzkedés nélkül elmentek velük a belvárosba sétafikálni éjfél körül, amikor már mi a férjemmel aludtunk. Hajnalban ráébredtem visszajövetelükre. Hát, amit kaptak tőlem, azt nem tették zsebre. Az apjuk természetesen ez alatt is az igazak álmát aludta.
Folyt. köv.