Utolsó napjainak emlékére

Szerettem őt. Hisz a nagymamám volt. És ki ne szeretné a nagymamáját. Hát még egy ilyen nagymamát. Emlékszem, amikor minden nyári szünetben féltőn nézte ostoba játszadozásomat a játszótéren. Emlékszem, ahogy a szombat délutánokat a konyhában töltötte, s mikorra kijött onnan, a legfinomabb sütemény illata terjengett az egész lakásban. Emlékszem még nagyapámmal folytatott mosolyognivaló vitáira. Emlékszem, mikor hajnalban felkelt betakarni egy kis óvodás kölyköt. Az unokáját. Engem. És emlékszem, amikor (bár botra támaszkodva) elindult a kórházba.
Nem gondoltam rosszra. Öreg volt, néha beteg volt. De hát ő mégis a nagymamám. Ő nem halhat meg soha. Hisz még ott kell lennie a ballagásomon, az esküvőmön, még játszadoznia kell a kis dédunokájával. Néha beteg. De mindig meggyógyul, hogy minden olyan legyen majd, mint volt.

Apám nem szólt semmit. Csak ült egész nap. Anyámtól kérdeztem mi baja. „Mama rosszul van.” És ezek a szavak. Ahogy anyám mondta. És látni apámat, ahogy az ablakon bámul kifelé. És látni, ahogy megpróbálja könnyeit titokban letörölni. Ő, akit soha sírni nem láttam.
Másnap mentem be hozzá. Bár ne mentem volna. Az a kis összekuporodott valami ott a lepedők között… Az lenne az én nagymamám? És csak ültem vele szemben, néztem, ahogy nagyapám eteti.
Nagyapám nem sírt. De látszódott rajta, hogy össze van törve. Az elmúlt 56 év emléke véste ráncait még mélyebbre ezen a délutánon. Az együtt töltött 56 év színezte haját még fehérebbre. De ő nem sírt. Eljön majd az idő, mikor újra együtt lesznek, és akkor nem szakítja el őket olyan nevetnivaló dolog, mint a halál. Tudta ezt, és nem sírt, csak segített annak, akivel egy fél évszázadon keresztül együtt volt jóban, rosszban. Segített neki megkönnyíteni utolsó napjait. És megpróbált felkészülni rá, hogy 56 év után, egyedül hajtja majd álomra fejét esténként.
Apám állt és próbált segíteni, amiben tudott. Már nem titkolta könnyeit. Ő, akit sohase láttam sírni. Én meg csak ültem, és bőgtem.
Aztán teltek a napok. Jobban lett. Majd megint rosszabbra fordult az állapota. Így ment ez tovább, és a „rosszabb állapot” mindig egyre rosszabb lett.
Még kétszer láttam őt. Egyszer mikor egy kicsit jobban volt. Mikor beléptem a terembe az ágy szélén ült. Kicsi, aszott alak, nyomokban sem emlékeztetve az én nagymamámra. Ebédel, de etetni kell. Felül, de segíteni kell. Járkál… nem. Már nem járkál. És az ebéd után megszólalt. Az a hang. Az a régi volt. Ott éreztem benne minden sütemény illatát, minden halk neszezést, amint a takarót a nyakamig húzza. És éreztem benne a lemondást. Elég volt neki. „Meg akarok halni.” – mondta. És ezt a három szót sose felejtem el. Ő nem halhat meg! Még annyi mindent kell látnia! Még szükségem van rá! De ő nem törődött már velem. Én ahhoz a világhoz kapcsoltam, amitől ő megválni készült. Ekkor halt meg az én nagymamám..
Mikor legközelebb láttam, már nem ismert meg. A bal oldalát lebénító agyvérzés után, csak a tea helyes elkészítésének módját motyogta. „Tegyél bele még cukrot, Öcsi.” – fogta meg apám kezét. „Rendben, anyukám, teszek bele.”

Szép nap volt. Az iskolában némileg jobb hangulatom volt. De egyszer haza kellett érnem. És anyám ezzel várt: „Tegnap este mama meghalt.”. Megtörtént hát. Elkészült a tea. Elment. És én örültem. Sírtam, de örültem. Talán szégyen. De csak azért örültem, mert nagyon szerettem.
Egy hónapig volt kórházban. A legszörnyűbb helyen. Magától szinte semmire se volt képes. És meg akart halni. Én pedig szerettem a mamámat. Annyira szerettem, hogy nem kívánhattam, hogy itt szenvedjen tovább. Inkább szenvedek én a gyásztól, semhogy úgy kelljen élnie. Hittem és hiszem, hogy jobb helyen van most, mint volt a kórházban.
Sokszor sírtam még érte. Sírtam, mikor apámmal elmentünk a sírkőért. Sírtam, mikor a temetésen nagypapám odalépett az urnához, és – mintha csak nagymamám arca lenne – megsimogatta. És sírok most is, mikor e sorokat írom. Kínoz a rengeteg emlék, hiányzik nagyon. De megtanultam elengedni őt. Meghalunk. Meghal egyszer anyám, meghal apám is. És meghalok egyszer én is. De amíg élek, emlékezni fogok rád, mama! És akire emlékeznek, az sose hal meg igazán. Hiányzol!