A két fiatal kezet rázott a nagy tölgyfa árnyékában.
– Ég veled, barátom! – mondta az egyik – Biztos nem erre jössz?
– Biztos – felelte a másik.
Az előbbi megcsóválta a fejét, majd kelet felé intett.
– Ne számíts semmi jóra!
Társa is hátranézett.
– Talán igazad van! De a Föld gömbölyű, és egyszer talán kiderül, hogy a te utad, az én utam. Talán egyszer még keresztezzük egymáséit.
– Túl sok a „talán”, barátom – mosolygott az első. – De egy dolog biztos. Mindkettőnk útja véget ér valahol.
Búcsút intettek egymásnak, majd egyikük a lenyugvó napot vette célba, a másik pedig a keleten villódzó csillagokat.
Sok évvel később egy fiú sétált el ugyanazon tölgy mellett. Az árnyékban két öregembert látott ülni, akik unottan meredtek maguk elé.
– Jó napot! Mondják csak, merre jutok, ha erre megyek tovább?
– Hát, ha elég sokáig megy, akkor pont ide ér vissza. – válaszolt az egyikük.
A fiú egy pillanatra meghökkent, majd megrándította a vállát és továbbment. Az öreg, aki válaszolt neki, hosszan nézett utána.
– Mire gondolsz? – kérdezte a társa.
– Talán szólni kellett volna neki, hogy nincs arra semmi érdekes.
– Neki kell rájönnie.
– Mire is?
– Hát a lényegre. Hogy az útban nem a hova, hanem a hogyan a fontos.
Hallgattak egy ideig.
– Te mikor jöttél erre rá?
– Akkor, mikor keletre indultam és ide nyugatról érkeztem vissza. Bizonyos értelemben mintha el se mozdultam volna.
– Pedig…
– Pedig indulás és érkezés között ott húzódik a tér és az idő szakadéka, egy egész élet. Igen. Az út maga az élet. Nem a halál számít, hanem ahogy elérjük azt. Minden egyes lépés erdőkön és hegyeken át. Minden egyes kavics, ami feltöri a sarkunkat. Minden vándor, akivel találkozunk.
Sóhajtott.
– Tudod, barátom, útközben az adott erőt, hogy egyszer majd elérek valahova. Egy helyre, ahol fáradtan azt suttoghatom: „ez az, ez itt!”. Visszajöttem ide, mert ez az a hely. És most, mikor itt vagyok, visszakívánkozom az útra. Kívánom a szenvedést és a nélkülözést, ami olyan értékessé tette ezt a tölgyet nekem. Félek az élettel is így van ez. Csak a végén jövünk rá, milyen szép is volt valójában.
Nem beszéltek többet. Az órák lassan teltek, és már alkonyodott, amikor felálltak.
– Te jobbra, én balra?
– Mint régen…
Kezet ráztak.
– Nem találkozunk többet, igaz?
– Nem az számít, barátom. Hanem hogy ismertük egymást.
4 hozzászólás
Bölcs tanítások, kicsit ismerősek, kicsit elcsépeltek.
Alapigazságokról írsz, amit a filozófikus hajlamú emberek már ismernek, mégis mindig jó újra és újra meghallgatni ezeket. Főként akkor, ha új módon közelíti meg valaki a témát. Nekem nagyon tetszik, ahogy te interpretálod. Jó volt olvasni, azok számára is tartalmaz üzenetet, akik inkább a gyakorlatias gondolkodás emberei.
nekem is csak annyi a bajom, hogy picit elcsépelt, de maga a megfogalmazás meg tökjó, igényes, és hát végülis manapság ennek már nagyon kell örülni. szóval jó, jó, csak nekem most nem az az újdonság íz van a számban, amit tőled megszoktam.
sziasztok!
ha már hárman mondják, akkor igaz kell legyen!
felolvasóestre készült, az utolsó pillanatokban, így hát olyan, amilyen… :/
amilyen keveset írok mostanában ennek is örültem, de korai volt… 🙂
üdv
Balázs