utószó

Abban a pillanatban, amikor elmentél tőlünk, mintha megállt volna az idő. Mintha kitörölték volna azokat a másodperceket, perceket. Mintha abban a pillanatban megszűntem volna létezni én is. Egy szemvillanásnyi időre veled haltam. A testem egy része voltál, az életem egy darabja.
Azt mondják, az élet nem áll meg történjen bármi is. Azt mondják, mindent ki lehet heverni, túl lehet élni, el lehet fogadni. Azt mondják a fájdalom, a veszteség, a tehetetlenség érzése, a bűntudat egy idő múlva elhalványul, elkopik. Azt mondják egyszer könnyebb lesz.
Azt mondják, a halállal nem ér véget semmi. Hogy nem történik más, csak átkerülünk egy másik helyre. Hogy nem változik semmi sem. Hogy minden marad, csak egy kicsit kisebb lesz, egy kicsit kevesebb. Csendesebb. Lassabb.
Én továbbra is én maradok és te pedig te maradsz. Jelenthettünk egymásnak bármit is ezen a világon, az soha sem változik meg. A szeretet, az öröm, a bánat, az aggódás, féltés, nevetés, az emlékek, nem megkopnak, elfelejtődnek, hanem életben tartanak, tovább visznek.
Tudom, hogy eljön az idő, amikor neved ugyanolyan hétköznapi szó lesz, mint amilyen mindig is volt. Eljön az idő, hogy kimondva nem a veszteség és fájdalom árnyéka fátyolozza hangunkat, nem akadnak el a kimondott szavak, nem zavarodik össze a gondolat.
Eljön az idő, amikor az emléked mosolyt és örömöt hoz, éppen úgy, mint amikor itt éltél velünk, közöttünk.
Az élet mindazt fogja jelenteni, amit eddig is. Küzdelmeinkben, harcainkban erősebbek leszünk általad. A te akaraterőd és kitartásod példát mutatott és erőt adott nekünk is. Azért mert nem leszel látható, hallható, még nem feledkezünk el rólad. Oly könnyedén, természetesen szólunk majd hozzád, rólad, mind tettük azt életed 18 hónapján keresztül. Szavainkat nem járja át erőtlen ünnepélyesség és bánat, arcunkat nem áztatják könnyek. Játszunk, mosolygunk, nevetünk. Élünk tovább, ahogy te is, az emlékeinkben, a tetteinkben, a szavainkban. Az örökkévalóságig.
Azt mondják, az élet nem áll meg, történjen bármi is…