Pompázatos palota előtt, ábrándosan nézelődik a lány. Mindannyiszor leste, sóvárogta magában a délceg ifjút, aki gyakorta haladt el a birtokon, ha épp vadászatra indult. Elkényeztetett csitri, Ki ily tehetős módban lakik, rég megszokta, hogy a szeszélyes kívánságainak minden megadatik. Íme, teste-lelke mostan vágyaktól feltüzelve, neki kérnie többé nem kell már, megkapni akarja vágyódó óhajának célpontját!
Kedvez a sors, szerencsés a nap. Zöldellő réten sétálva, emelt fővel tűnik fel az ifjú, kinek a büszke álla felszegve, és nyílegyenes a gerince. Gyorsabb ütemben dobban a lánynak szíve, sietve igazgatja kibontott haját, ékesen cicomás ruházatát.
Nem habozik, kifinomult, lágy kacsójával az ifjú felé int:
– Egy szóra állj meg, vadász! Te csábos ifjonc, régóta szemet vetettem reád! Tartásod férfias, járásod határozott, s a pozsgás orcád is oly angyalian bűbájos. Szívesen vendégül látnálak. Vadászatod végeztével térj be hozzám!
– Nem tehetem! – vágja rá magabiztosan a jóvágású legény.
– Miért nem?
– Mert van már szerető hölgyem!
– Meleg vacsorával, forró ággyal, még tüzesebben szerető ölemmel várlak!
– Nem tehetem! Szívem egyetlen szerelme vár engem napszálltára.
– Csak egyetlen csókot adj!
– Nem tehetem! Szebb az a leányzó bárkinél, s én őt szeretem! Azonban a baráti ölelésed elfogadom, úgy tán majd nagyobb szerencse kísér vadász utamon.
Röpke pillanatban bomlik a lány elméje, s már ádáz, azonnali elégtétel utáni vágy lovalja sértett önérzetét. A dacos bakfis higgadtan mégis az ifjúhoz lép, mímelten öleli a legényt. Szagolja haját, bőrének illatát, aztán hirtelenjében rántja ki a fiú oldalára csatolt, bőrből varrott tokjából a kést. Pacsirta eközben az ágon – mint jövőbe látó halálmadár -, fájón csiviteli baljós énekét, melynek dallamait gyötrelmesen kíséri a gyászosan felzúgó szél.
Visszautasításán fakadott, kevély hiúsága táplálja a lánynak a csalódottságából feltörő dühét, majd annak minden erejével döfi az ifjúnak torkába a hegyes kést. És szúr, újra szúr… Kínok közt, gyötrelmesen nyög fel a nyári szél.
Vérben úszva, élettelenül terül a szerelmesen hű siheder, míg eközben gyilkosának tenyeréből lassan hullik ki az átkos fegyver. Az elvetemült fruska egy pillanatig sem bánja szörnyű tettét, bosszúszomjas szempárában a zavarodottsággal vegyült gyűlölség. Áll a halott felett, arcán lassanként szembetűnik a torz mosollyal társult elégedettség.
Csettintésére szolgák sietnek tüstént, kiket hűvös szóval utasít:
– A pedáns ifjúnak tetemét a kiszáradt kútba vessék!
Némák a cselédek, lehajtott fejjel engedelmeskednek a lány kegyetlen szeszélyének. Kezénél, lábinál fogva ragadják meg a holtat, s véle a mezőn át, legott megindulnak.
Aláhull a test, száll rá a többire, miket elrejt örökre a titkosan sötétlő kútnak feneketlenül cinkos mélysége.
Gúnyos a lány kacaja, Gonosztól való, mindvégig, míg gyalázatos átkát a fiatalon halálba taszítottnak porhüvelyére ontja:
– Maradj csak ott, romantikus vadász! Legyen ez az örök nyughelyed! S míg csontjaidról a húsod bűzölögve lefoszlik, életed szíve hölgye, kit oly elvakultan imádsz, várhat reád ítéletnapig!