Üvegember

Léptei halkan surrogtak a mócsingos éjszakai csendben. Nem nézett semerre, csak fejét leszegve haladt kitéríthetetlenül célja felé. Lépése magabiztos volt, belső kis hangjai mégis ijedt sikolyokkal próbálták visszatartani. De ő csak haladt előre az avítt járdák eszelős repedéseire koncentrálva. Szeme kapkodva követte a zaklatott kis vonalakat, melyekben – úgy képzelte – a félelem koszos magánya bújt el. Az ég felhőfodros sötét leple meg-meglengette felé óvó kezeit, de ő csak tántoríthatatlan erővel robogott tovább. Az éj lucskos szelei belekaptak borzas hajába, megpróbálva felriasztani őt ebből a féktelen menetből, de a lábaiban feszengő izmok csak hajtották előre, megállíthatatlanul. Keze zokogó görcsben fonódott ököllé, fogait a düh hajlíthatatlan ereje csikorgatta s ajkainak máskor oly gyöngéd ívei feszülő egyenessé formálódtak.
Aztán odaért. Ott volt. Ott volt kedvenc kis utcájában, a kis bolt fényesre simított kirakata előtt. Előbb csak lassuló lépteire koncentrált, majd dühödt akarattal megállt. Lassan fordult csak szembe az üveggel, fejét még mindig lefelé billentve figyelt a mozdulat lebegő áramlatára. Lehunyt szemmel állt s oly keservesen emelte fel fejét, mintha a halállal készülne szembenézni.
Szemeit halkuló mozdulattal nyitotta ki: előbb csak szemöldökének ásító vonalán futott végig egy halvány remegés, majd csilló pillái kezdtek fodrozódó táncba, s szemhéja lassulva siklott le szembogaráról.
S aztán csak nézett. Nézett. De nem látott. Nézte a kirakat fénylő üvegfelületét, amely visszatükrözte az éji utca halvány fényeiben fürdő házakat, a rapszodikus vonalú macskakövek lágy sóhajait, az öreg utcai lámpa bólogató kalapját, s a kapualjba épp beosonó macska felvillanó türkiz-szemeit. Csak ő nem volt sehol. Bárhogy is erőltette a szemeit, az üvegen megjelenő tükörképen ő nem volt ott. S ekkor vad ordításba kezdtek azok a belső kicsi hangok, mert ők már előre tudták, milyen magányos is ő. Ő, az üvegember.