Rideg, merev arccal, gépiesen ment hazafelé. Az első világháború kitörését vették.
Gavrilo Princip – gondolta magában – lelőtte a trónörököst. De ez még nem ok. Hány trónörököst öltek meg már addig, és azóta is, gyakorlatilag következmények nélkül? De itt több millió ember halt meg.
"Minthogy a szerb királyi kormány arra a jegyzékre, …" – pontosan ismerte a szövegét, mindig, minden álmában megjelent – A háború egy hónap múlva tört ki. És több millió ember szörnyű kínok közt halt meg.
"…, melyet részére Ausztria és Magyarország belgrádi követe 1914. évi július hó 23-án adott át, …" – hideg verítékcseppek folytak homlokáról, gondolatai cikkáztak – Akkor tört ki, amikor azt az üzenetet átadták. És millióan vesztették el lábukat, kezüket, szemük világát, szeretteiket, hitüket.
"…, kielégítő választ nem adott; …" – üveges tekintettel bámult maga elé – Ezért valaki megírta ezt az üzenetet. Megjött rá a válasz. Széttépett testek, oszladozó, bűzlő hullák, a fájdalomtól görcsbe rándult, okádó emberek. Sárban, gödrökben, árkokban.
"…; a cs. és kir. kormány kénytelen maga gondoskodni jogainak és érdekeinek védelméről és ebből a célból a fegyverek erejéhez fordulni. …" – megállt, de gondolatai tovább zakatoltak – Az a valaki a felelős, aki az üzenetet megírta. Nem a külügyminiszter, hanem egy titkár, egy senki. És lerombolt városok, füst, korom, éhezők, hullák jelezték a munkája eredményét.
"… Ausztria és Magyarország ennélfogva jelen pillanattól kezdve Szerbiával szemben hadiállapotban levőnek tekinti magát." – érezte a kifordult belek, az oszló tetemek orrfacsaró bűzét, hallotta az ágyúdörgéseket, üvöltéseket, hörgéseket, sikolyokat – A bűnös az aki ezt megírta. Ő bűnmödjön, ő szenvedjen, ő forgolódjon rémálmoktól gyötörve! Az ő nagyapja.
Irdatlan erővel szakadt ki a torkán:
– És minden leszármazottja!