Vágyak

Anna kétségbeesetten tekintett ki az ablakon, amely egy tágas, tarka-barka virágokkal teli birtokra nézett. Ablaka alatt egy toprongy alak álldogált, s meredten bámult fel rá sötét, mélábús szemeivel, amit a lány viszolyogva fogadott.

Már egy ideje feltűnt neki a férfi, aki minden adandó alkalmat kihasznált annak érdekében, hogy a közelébe férkőzhessen. Eleinte csak figyelte őt messziről, majd egyre merészebb lett, melynek fényében a férfi végül odament hozzá, s beszélni kezdett neki mindenféle sületlenséget. Egyfolytában azt hajtogatta, hallgassa meg őt, mivel ő tudja, valójában mi is van vele, vagyis Annával, s hogy tartson vele. Anna nem értette, mit akarhat tőle ez a szakadt ruhákban járó, koszos, hajléktalannak tűnő ember, egy ilyen úri hölgytől, mint ő.

Próbált nem foglalkozni ezzel a fiatalemberrel, de ez lehetetlennek tűnt, ugyanis ez a fura szerzet folyton követte őt, s akárhányszor egyedül találta a lányt, elhalmozta azt a badarságaival; nem számított, hogy nappal van vagy éjjel, vagy hogy más emberek is látják őket (ami eléggé megalázó volt Anna számára, révén, hogy egy ilyen fiatal, elit rétegből származó lány egy társaságban van egy aljanépbeli suttyóval). Úgy érezte, sohasem fog megszabadulni ettől a jövevénytől.

Negatív gondolatai és érzései ellenére a lány mégis valamiféle vonzódást érzett zaklatója iránt. Nem testi, inkább valamiféle lelki-érzelembeli kötődést, mintha már ismerné őt valahonnan, s ezt nem tudta hova tenni. Azért is furcsállotta, mivel ő már megtalálta a szerelmet vőlegénye személyében, aki egy szintén felső körökben mozgó orvos fia volt, s akit Anna tökéletesnek tartott a srác helyes, már-már jóképűnek mondható arcával, mélykék szemeivel, s megnyerő modorával. Minden nap vizitet tartott a házukban, s sokat beszélgetett szüleivel, valamint bátyjával, s egy kis ideig vele is csevegett. A fiatal nő tudta, hogy megtalálta a számára tökéletes férfit, ezért is nem értette, miért és miként kapcsolódik ehhez a kis nyüzügéhez.

Elfordította tekintetét az ablaktól, s inkább el kezdett készülődni élete párjának érkezésére. Miközben szép, hosszú, sötétbarna haját fésülte, meredten bámulta saját szívalakú arcát, világoskék szemét, formás ívű orrát, nyakát és füleit. Mindig is szépnek találta magát, ám mostanában egyre inkább elfogta őt a kétség, hogy valóban szép-e, hogy tényleg ő-e az, aki a tükörből visszabámul rá.

Elhessegette inkább ezeket a nyomasztó gondolatokat, s behívta az egyik szobalányt, hogy segítsen neki feltenni a fűzőt. A ruhadarab szinte már kiszorította belőle a levegőt, de nem tehetett mást; kötelessége volt ilyet hordani, annak érdekében, hogy megfelelhessen az akkori ideálnak, s hogy jó benyomást keltsen. Ezután a szolgáló felsegítette rá a ruhát, megigazította a haját, s odatartotta neki az ékszeres dobozt, melyből Anna kiválogatott néhány arany kiegészítőt.

Szórakozottan aggatta magára a szépítő eszközöket, majd lement, hogy üdvözölhesse kedvesét, majdani férjét. Szülei és testvére már a fogadóban üldögéltek. Ő is leült hát, s várt türelemmel. Nem sokkal később a komornyik bejelentette a fiatalember megérkezését, majd ő maga is megjelent, teljes pompájában, délcegen.

Vőlegénye mindenkit üdvözölt: apját és bátyját egy-egy erőteljes kézfogással, míg anyját és őt gyengéd kézcsókkal. Ezután letelepedtek, elkezdtek társalogni. A vizit vége felé szülei és vőlegénye unszolására elzongorázott egy szép művet. Ezt követően szerelme elbúcsúzott a családtól.

Anna egész idő alatt közömbösséget érzett, illetve egyfolytában kételyek között vergődött. Azon törte szép és nemes fejét, hogy vajon ez a férfi, akit valójában a szülei néztek ki neki, tényleg az ő életre szóló párja-e vagy sem. Egész idő alatt idegennek, nem idevalónak érezte a férfit, mintha túlságosan mű lenne. Ahogy ezen elgondolkodott, rádöbbent, hogy családjáról is ugyanolyan véleménnyel van, sőt, az egész város, az egész világ, amelyben él, nem tűnt valósnak számára. Sőt, még saját magát is idegennek érezte. Nem érezte jól magát a bőrében.

Mindent megtett eme furcsa képzetek eltűntetésért, ám amikor felment a szobájába és kinézett az ablakon, egy csokor virágot vett észre a fűben. Felemelte a fejét, hogy jobban körülnézhessen, de a hajléktalant sehol sem lelte. Kissé meglepte ez a gesztus, de egyben jóleső érzéssel töltötte el. Ez a kinyilvánítás még inkább összezavarta lelkét, s már végképp nem tudta, mit gondoljon. Kusza képzetekkel fejében feküdt le, amitől képtelen volt nyugovóra térni.

Nem tudta, mi tévő legyen. Fogalma sem volt róla, hogy megbízhat-e ebben az emberben. Azt mondta neki, ő tudja, mi folyik valójában körülötte. Mindenképp szerette volna megtudni, miért vannak ilyen érzései saját maga, illetve a világ irányában, ám irtózott is egy kicsit a pasastól. Viszont valamilyen oknál fogva vonzódott ehhez a kétes alakhoz, amit az ablaka alá rakott virágok csak még erősebbé tettek.

Miután végig gondolta, mit is akar valójában, fogta magát, és lesunnyogott az előszobába, vigyázva, nehogy felébressze családját. Besompolygott a konyhába, ahol a szakácsnő és a 2 szobalány aludt hordozható ágyaikon és pamlagaikon. Csendben kinyitotta a hátsó ajtót, majd kisietett a szélesen elterülő kertbe. Odasétált az ablaka alá, felvette azt a pár szál virágot, amit a fura fiú hagyott neki ott. Megállapította, hogy egy csokor rózsaszínű rózsát tart a kezében. A kedvenc virágát.

Ekkor egy erős kéz ragadta meg a vállát. A lány ijedtében sikkantott egyet, majd megfordult, s szembenézett a fiatalemberrel. Meredten nézték egymást, végül a suhanc megszólalt:
– Hát eljöttél… Végre meghallgatsz…
Anna hallgatott, de társa folytatta:
– Tudni akarod, valójában mi van veled, ugye?
– Igen… – válaszolta Anna rekedten.
– Nos… Arra gondolom már rájöttél, hogy mi ismerjük egymást.
– Igen… Vagyis, van egy olyan érzésem, igen…
– Mit gondolsz, honnan ismerhetjük egymást?
– Nem tudom. – felelte Anna egy kis gondolkodás után.
– Hát, ezt csakis te tudhatod. Neked kell emlékezned.
– Könnyű ezt mondani…
A fiú végigpásztázta a lány arcát megnyugtató tekintetével, majd folytatta:
– Na jó, akkor segítek egy kicsit. Nem voltak olyan gondolataid, hogy esetleg te nem is tartozol ide, ebbe a világba?
– De…
– És hogy a körülötted lévő emberek, állatok, növények, és minden más idegennek és távolinak tűnik?
– De, de, pontosan ezekre gondoltam.
– És ebből mire következtetsz?
Anna hallgatott.
– Egy ember, aki idegennek érzi magát azon a helyen, ahol éppen van, szerinted miért érez így?
– Mert nem odavaló… Valójában máshol van a hazája…
– Így van. Vagyis…?
– Én nem idetartozok? Ez nem az én városom?
– Nem csak a városról van szó…
– Úgy érted…? Ez nem az én világom?
A fiú bólintott.
– De akkor hova tartozom? Segíts nekem! – könyörgött neki Anna kezét összetéve, nem törődve a virágok tönkretételével.
– Annyit mondhatok, én kapcsolatban állok veled. Én vagyok a kulcs.
A nő elnémult, s mereven nézte az idegent, aki azt állítja, hogy ő a kulcsfigura, a gyökere, a forrása problémájának. Nem bírt megszólalni a meglepettségtől, s a felismeréstől. Ezt kihasználva a srác megfordult, és elindult az ellenkező irányba.
– Várj! Hova mész…? – kérdezte Anna, miután felébredt töprengéséből.
– Már nem segíthetek neked többet. A többire magadnak kell rájönnöd. – mondta a fiatal férfi, hátra sem fordulva.
– De hát… Akkor legalább azt mondd meg, hogy ki vagy!
A fiú megállt, de nem nézett hátra.
– Mi a neved…?
Társa végül megfordult, s mosolyogva mondta:
– Bálint. Bálintnak hívnak.
Ezzel ismét elfordult tőle, s a szó teljes értelmében köddé vált.

A lány megbabonázva figyelte a jelenséget. Pár perc után felocsúdott, s elmélázott a „Bálint” néven. Olyan ismerős volt neki, de nem tudta hova tenni emlékezetében. Ránézett a kezében összenyomorgatott rózsákra, s felötlött benne egy emlék.
– Mindig ezt kaptam tőle. Tudta, hogy ez a kedvencem, a rózsaszín rózsa.
Ezután elengedte markából az összenyomorgatott csokrot, s hagyta, hogy az szépen aláhulljon.

Ekkor megvilágosodott. Hatalmas erővel érte őt a felismerés.

Elkezdett rohanni. Kivágta a konyha ajtaját, nem törődve a cselédekkel – akik mintha meg sem hallották volna csapkodását és siető lépteit – és felrohant a lépcsőn, bement a szobájába, s teljes erőből becsapta az ajtót, végül megállt a tükör előtt. Nézte csinos, zilált külsejét. Tudta, hogy az arc, ami visszanéz rá, valójában nem az övé, s hogy ő nem ide tartozik. Ez nem az ő világa.

Kinyújtotta a kezét a tükör felé. Ekkor hirtelen bőre repedezni kezdett, olyanná vált, mint egy összetöredezett cserép. A bőre törmelékké vált, amely levált róla, s alatta egy húsos kar jelent meg. Felnézett, s látta, hogy arcával ugyanez történik, s hogy a törmelék alól egy sárbarna szem tekint vissza rá. A folyamat az egész testén végbement, így végül egy kissé telt, szépnek nem teljesen mondható nő bámult vissza rá, akin erősen feszült a kisebb méretű hálóing.

Tudta, hogy ez az átlagos, már-már kissé csúnyácska alak a valódi önmaga. Ez már a valóság volt. Nem örült neki, de most már legalább tisztában volt vele, ki is ő. Ekkor ráeszmélt, hogy mindig is ilyen álomvilágban szeretett volna élni, ahol őt és a párját, valamint a családját tökéletesség jellemzi, ahol nincsenek problémák, s ahol úgy érzi, senki és semmi sem bánthatja.

Emlékei visszatértek, s már tudta, miért menekült ebbe az álomvilágba. Nem rendelkezett boldog családi háttérrel. Az apja folyton verte, az anyja pedig mindenféle jelzővel illette, ami végül kiölt belőle minden önbizalmat. Az iskolában, illetve az élet többi részén is fájdalmat okoztak neki visszafogott, hallgatag természete és teltebb alakja miatt. Ám egyetlen személy mégis volt az életében, aki végig mellette volt, aki mindig segítette őt, bármilyen baj is volt az. Tudta, hogy az az ember nem lehet más, csakis
– Bálint…
Amint kimondta a nevet, egy óriási fénycsóva jelent meg a tükör helyén. Tudta, hogy be kell lépnie, és így is tett.

♦♦♦

Kinyitotta a szemét. Egy ágyban feküdt, majd mikor jobban körülnézett, rájött, kórházban van. Ebből, illetve abból, hogy jócskán lefogyott, arra következtetett, kómában volt, ráadásul elég hosszú ideig.

Érezte, hogy valaki figyeli őt. Oldalra nézett, s látta, hogy Bálint bámul rá, mintha nem akarná elhinni, amit lát. A srác szép lassan elvigyorodott, s hevesen megölelte, magához szorította szerelmét.

Anna pár pillanattal később viszonozta ölelését, s könnyek gyűltek a szemébe. Nem akarta elengedni Bálintot, az egyetlen személyt, akit ténylegesen is szeretett, aki minden probléma során mellette állt, s sosem hagyta el.

Mindketten sírtak és folyamatosan ölelték egymást. Megnyugtatóan hatott rá a fiú erős szorítása, illata, közelsége, s már tisztában volt vele, hogy valójában mire is vágyott egész életében. Tudta, hogy ezúttal otthon van. Hazatért…