Vaksors II fejezet (12/4)

Regina, attól kezdve, hogy visszajött a hegyről, teljesen megváltozott. Már nem kesergett a terhessége felett, inkább boldogan várta gyermekét, kivirult, még a szeme is ragyogott, a kisugárzása is boldog légkört teremtett körülötte. Nagyon hálás volt a fenyvescinegéktől kapott útravalóért.
Egy hétvégén hazautazott. Szerette volna megörvendeztetni szüleit, hogy nagyszülők lesznek. Boldogságában szinte nem is gondolt arra, hogy ez rosszul sülhet el.
Amikor bejelentette, hogy várandós, apja krákogni kezdett, majd, nagyokat köhécselve menekült ki a kertbe, aztán kapálgatni kezdett. Anyja viszont rátámadt.
– Megmontam, ugye megmontam, hogy világ csúfja lesző te lány. Nekem ide ne gyere a faluba nagy hassa', vagy én mögyök világgá szégyönömbe… – csak mondta, mondta a magáét megállíthatatlanul. Öcsi próbálta csillapítani, de rá sem hederített, csak pocskondiázta tovább a tulajdon lányát, és megtiltotta neki, hogy a faluban mutatkozzon.
Persze, Regina újra elkeseredett, még így is, hogy Öcsi a védelmébe vette. A szülei nyilvánvalóan kitagadták, haza sem jöhet többé. Ebből arra a következtetésre jutott, hogy Hermina néniéknek is el kell mondania, mert ha ők is elkergetnék a háztól, akkor más otthont kell keresnie, ahol nyugodtan a világra hozhatja gyermekét.
Öcsi vigasztalta – ne keseredj el, én melletted állok és segítek, amiben tudok, csak szólj mindig, miben segíthetek.
A családja kihátrált az életéből, csak Öcsi maradt mellette. Csupán ez nyújtott neki egy parányi vigaszt. Hazafelé a buszon, jól kisírta magát. Aztán a könnyein át újra meglátta Ivánt. Az volt az érzése, hogy itt ül mellette, fogja a kezét. Félrebillentette a fejét az ülés háttámláján, és olyan érzés kerítette hatalmába, mintha Iván vállán nyugodna. Kimondhatatlanul jó érzés volt… majd újra felzokogott, mert annyira, de annyira hiányzott, úgy vágyott arra, hogy itt legyen mellette… még soha ennyire… fájt, iszonyúan fájt a hiánya… rettenetesen egyedül érezte magát nélküle.

Mire hazaért kissé megnyugodott, de úgy döntött, hogy most akar túl lenni minden fájdalmon, most ezen az estén. Bekopogott Hermina néniékhez.
– Szeretnék maguknak elmondani valamit, – aztán itt megrekedt, megijedt a saját hangjától, meg a következményektől. Úgy érezte, hogy nem bírja el, ezt már nem bírná el ma este. Felsóhajtott, majd váratlanul jó éjszakát kívánt, és gyorsan megragadta a kilincset.
– Várj bogaram – szót rá Hermina néni – gyere kincsem, ülj le, hiszen el akartál mondani valamit. Csak bátran gyermekem, csak bátran – biztatta mosolyogva és ez a mosoly megnyugtatta Reginát. Leült a fotelbe szembe Hermina nénivel és Gáspár bácsival és elmondta azt, ami a szívét nyomta.
– Papa, hallod papa, unokánk lesz! Jaj, hogy ezt is megadja nekünk a Jóisten… sosem hittem volna. Papa, hallod? Köszönöm kislányom, hiszen olyan vagy, mintha a gyermekünk lennél, én annyira örülök.
– Nahát, a fiunk helyett, kapunk egy unokát… – pityeredett el Gáspár bácsi.
– Maguknak van fiuk? Sohasem beszéltek róla, nem tudhattam – mentegetőzött Regina.
– Csak volt, kislányom… régi történet ez már, nagyon régi… Tizenhét éves volt, itt hagyott bennünket. Osztálykiránduláson voltak a Gyilkos-tónál, megmászták a Békás-szoros szirtjeit, tudod milyenek a kamasz kölykök, hülyéskedtek, lökdösődtek, aztán még meg is csúszott és lezuhant a szikláról. Nagyon régen volt, már elsírtuk minden könnyünket… néha szégyellem magam, de már nem is emlékszem rá… – pityeredett el Hermina néni is, de mindjárt észbe kapott, mert érezte, hogy most Reginának van szüksége vigaszra. – Jó helyen vagy itt gyermekem, és a kicsi is jó helyre érkezik, örülök, nagyon örülök nektek. No, hallod? Mosolyogj már!
Regina megölelte a két öreget, és megnyugodva, boldogan tért nyugovóra aznap este.

Hermina néniék úgy szerették Reginát, mintha a saját gyerekük lett volna, és izgatottan boldogan várták a kis unokát is. Regina is új szülőkre lelt bennük. Mindent meg tudtak beszélni egymással, kisegítették egymást kölcsönösen, már az albérleti díjat sem fogadták el tőle. A lány ezt úgy próbálta viszonozni, hogy hétvégére bevásárolt és szombaton és vasárnap ő vállalta az ebédfőzést is. Olyankor Hermina néni pihenhetett. A kertben is sokat segített Hermina néninek, mert Gáspár bácsi igen-igen sokat betegeskedett az utóbbi időben, így az ő munkája is kettejükre hárult.
Öcsi is gyakran beugrott hozzá órák után és segített, a legnehezebb fizikai munkát ezúttal ő végezte a háznál, az öregek is megszerették a szorgalmas kamaszfiút.
Regina az iskolában is startra készen állt, azon igyekezett, hogy minden tudását átadja az asszisztensének, mert tisztában volt vele, hogy még tanév vége előtt el kell búcsúznia a tanítványaitól, hiszen márciusban már szülni fog.
Nem sok ideje maradt tépelődni a múlt felett. Tele volt feladattal, helyt kellett állnia az iskolában és odahaza, új családja körében is, akik együtt örömködtek, és várták vele együtt a kis jövevényt.
Csak esténként, amikor fáradtan ágyba zuhant, akkor jöttek elő a régi kedves, bár fájó emlékek, amiket ilyenkor próbált gondolatban újra élni, amíg erőt nem vett felettük az álom.

A következő év márciusában Regina egy kisfiúnak adott életet. Amikor először megkapta és a karjába vehette, meghökkent, majdnem felkiáltott, de még időben suttogóra vette a hangját: – Iván! – Annyira égbekiáltó volt a baba hasonlósága az apjához, hogy majdnem megijedt tőle.
– Talán Iván lesz a gyermek neve? – kérdezte a mellette álló szülésznő.
– Neeem, Tamás lesz… Tomi! – válaszolta zavartan Regina.
Szíve szerint Ivánnak kereszteltette volna, de az esze ellenállt, pedig elég kézenfekvőnek tűnt, hogy nap mint nap emlékeztetni fogja Ivánra. El sem hitte, hogy ilyen aprócska újszülött ennyire kifejezően képes hasonlítani az apjára.

Öcsi jött érte, és taxival mentek haza a kórházból. Befektette Regina Tomit a kiságyba, amit előzőleg Öcsivel együtt vettek meg, majd ő össze is szerelte az ágyacskát és a kanapé helyére került. Azt viszont áthelyezték a konyhába. Elég nagy volt a konyha, még a kanapénak is jutott hely, amin oly gyakran üldögélt Hermina néni és Gáspár bácsi olyankor, amikor Regina ebédet főzött, közben jókat beszélgettek egymással és Hermina néni a baba minden nyikkanására felugrott, hogy megnézze mi baja.
Ilyenkor Regina is boldog volt, mert azt érezte, hogy számíthat rájuk, nem hagyják magára, mégis felparázslott benne olykor a fájdalom, hogy Iván nincs mellette, Iván nem is tudja, hogy van egy fia. Pedig a gyerek egyre jobban hasonlított az apjára, ahogy nőtt, nőtt vele a sűrű érett búzakalász színű haja. Még Öcsi is megjegyezte egyszer, hogy mennyire hasonlít Ivánra.
Akkor ő csendre intette, s azóta az öccse többé nem említette Iván nevét.
Ám ő egyre többet gondolt rá. Rá gondolt akkor, amikor boldog volt és jókat játszadozott a babával, rá gondolt akkor is, amikor először mondta azt, hogy mama, akkor is rá gondolt, amikor Gáspár bácsi elpityeredett, mert azt mondta neki a gyerek, hogy papa, rá gondolt, ha virrasztott a gyerekágy mellett, és borogatást cserélgetett a kisfiú homlokán, rá gondolt, amikor hangosan kacagott a kicsi, rá gondolt, amikor sírni látta, rá gondolt folyton-folyvást, hogy kimarad Iván a gyereke életéből, és az olyankor sokszorozta az időnként fel-felparázsló emlékeinek fájdalmát.