Vaksors II fejezet (12/7)

Regina életében új korszak kezdődött. Nyugodtabb, békésebb időszaka volt ez az életének. Dolgozott, Tomikát bölcsődébe vitte, Öcsi is velük lakott, ő is besegített az otthoni teendőkbe, osztoztak jóban és rosszban, kölcsönösen segítették egymást. Több ideje volt, amit együtt tölthetett Tomikával és Öcsivel, akik a családot jelentették számára. Pihenésre, kikapcsolódásra is több ideje jutott, ami legfeljebb annyit jelentett, hogy együtt néztek rajzfilmeket, miután Tomikát lefektette, olyankor megnéztek egy filmet, ha öccsének sok volt a tanulnivalója, akkor viszont olvasott.
A több idő azt is jelentette számára, hogy egyre többet gondolt újra és újra Ivánra, a vele együtt töltött időszakra, és egyre jobban hiányzott az életéből. Előfordult, amikor éppen a kezében volt a telefon, keresgélni kezdte Iván telefonszámát. Persze, hamar eszébe jutott, hogy azt bizony törölte, még a kezdet kezdetén, amikor Iván hívta őt néhányszor. Emlékezett az e-mailre is, amit kapott tőle, és olvasatlanul törölte, a címét is törölte a gépéből és az emlékezetéből is.
Egy alkalommal, szülői értekezletről tartott hazafelé. Azon a napon Öcsi vitte haza Tomikát a bölcsődéből, így ő dolga végeztével egyedül baktatott hazafelé. Már esteledett, észlelte, hogy valaki követi, egyre jobban szaporázza a lépteit, hogy beérje őt.
– Jó estét, Regina kedves! Olyan régen láttam, hogy vannak?
– Ó, köszönöm doktor úr, jól vagyunk. És ön?
– Regina kedves, ne doktor urazzon engem, szólítson csak a nevemen.
– De hiszen a nevét nem is tudom…
– Igazán? Lehel vagyok, és nyugodtan szólítson csak a nevemen.
– Rendben. Lehel, talán éppen erre van betege?
– Nem, már hazafelé tartok, itt lakom a következő keresztutcában.
– Tényleg? Nem is tudtam.
– Ha van kedve, elmehetnénk néha együtt valahová, ha már az öcsikéje vigyáz a kisfiára… szüksége van magának is egy kis kikapcsolódásra.
– Ami a kikapcsolódást illeti, az is velük együtt történik, tévét nézünk, vagy játszunk, miután Tomika alszik, akkor meg Öcsi tanul, a tanév végén érettségizik, én meg olvasok, meg általában már fáradt is vagyok és alszom.
– Hétvégén sem enged meg magának egy kis szabadidőt? Magácska is magányos, én is… töltsünk együtt egy kis időt néhanapján. Mit gondol, lenne hozzá kedve?
– Ugye nem haragszik meg, de nem lenne kedvem hozzá. Én ugyanis, szeretek valakit, és sohasem fogok mást szeretni.
– Biztos abban, hogy az a valaki megérdemli a szerelmét, hiszen olyan fiatal még és szép, ne pazarolja az életét olyan emberre, aki meg sem érdemli önt.
– Bizonyára igaza van, Lehel, de ilyen vagyok, ezen nem tudok és nem is akarok változtatni. Bocsásson meg, én hazaértem. Jó éjszakát kívánok.

Tomika anyja nyakába ugrott és rögtön tálalta is az aznapi eseményeket. Miután megbeszéltek mindent részletesen, játszani ment, Regina viszont valami vacsorát szeretett volna összeütni. Odakiabált a fiúknak:
– Mit szeretnétek jobban, tojást, vagy virslit? – Virslit! – Tojást! – Ez utóbbi Öcsi kívánsága volt, de azonnal lereagálta – jó lesz nekem is a virsli, majd holnap készítünk tojást. Figyelj Regina, neked randid volt az előbb?
– Honnan veszed, leskelődtél utánam?
– Láttam, hogy együtt jöttél a doktorral, csak gondoltam…
– Te ne gondoljál semmit, öcsikém. Csak beért hazafelé jövet, azt mondja ő is erre lakik. Egyébként, hívott randira…
– Tényleg? És?
– Mi az, hogy és? Semmi és… Nem fogok randizgatni vele, amikor mást szeretek…
– Te jó ég, még mindig?
– Még mindig, Öcsi. Egyszer szeret az ember életében… ha megtalálja a másik felét, nem keresgél tovább… nincs értelme…
– Bocsáss meg, hogy szóltam… Tudod, hogy csodállak? Már tíz évesen is olyan felnőttesen okos voltál. Tudod, hogy sokáig azt hittem, te vagy az anyám? Hiszen te neveltél, te etettél, öltöztettél, később te kísértél iskolába, te viselted gondomat, már elég nagy voltam, amikor megértettem, hogy a nővérem vagy, nem az anyám.

Tomika harmadik születésnapja közeledett. Eddig még egyszer sem volt alkalmuk megünnepelni. Az elsőn még amúgy is nagyon kicsi volt, a második körüli időszak tele volt káosszal. Kinek jutott volna eszébe szülinapot ünnepelni, amikor a halál ólálkodott körülöttük. Hát, most itt az alkalom. Március volt, de még mindig kemény hideg volt az idő. A téli időszakban Öcsi egyre ritkábban járt haza, inkább itt maradt hétvégén is, eljárt barátokkal szórakozni.
Megkérdezte, hát az öccsét, hogy most ezen a hétvégén haza kíván-e menni?
– Igazán régen voltam már otthon, alighanem hazamegyek most mégis. Később Regina egy levelet nyújtott át neki – ezt add oda anyának meg apának. Meghívtam őket Tomika szülinapjára a következő vasárnapra. Már három éves, és nem is ismeri a nagyszüleit. Illetve, úgy tudja, hogy halottak, pedig élnek, és nem is látták még az unokájukat.
– Persze, átadom, de ne táplálj hiú reményeket.
– Ha nem jönnek, akkor hármasban ünnepelünk. Mindenesetre jó nagy tortát sütök, tudom, hogy apa mennyire szereti.
– No, meg én is nővérkém, arról se feledkezz ám meg. Biztos, hogy elég lesz egy torta?…
– Te milyen élhetetlen vagy, hát, jó példát mutatsz Tominak, nem mondom… – évődött Regina.

Vasárnap már az asztalt terítette, öt főre, amikor Öcsi megszólalt a háta mögött.
– Ha eddig nem jöttek, már biztosan nem jönnek, mindjárt dél lesz…
– Ha nem jönnek, hát majd visszarakom a terítéket… – abban a pillanatban nyílt a kapu, mert megszólalt a csengő, – megjöttek! – sikoltott fel Regina, és futott eléjük.
– Apa! – kiáltott fel elcsukló hangon, majd apja nyakába ugrott. – Anya?
– Ismered anyádat, makacsabb egy öszvérnél. No, hol van az én kis unokám? Hadd lássam!
– Itt van, ő Tomika! – mutatott rá Regina az előszobában ácsorgó kisfiára – Tomika, ez itt nagyapa!
– Te is nagypapa vagy? Volt már egy nagypapám, de most már kinn alszik a temetőben, nagymamával együtt. Mindig ott alszanak, sosem jönnek haza. Ugye, te még nem mész a temetőbe aludni?
– Dehogy megyek, most, hogy van egy ilyen okos kisunokám, dehogy megyek!… – kacagott apa szívből, még a könnye is kicsordult. Bár az is lehet, hogy a kemény, vén medve kacagása éppen a könnyeit volt hivatott leplezni?