Vaksors II fejezet (12/9)

Amikor Regina észrevette a feléje közeledő férfit, az ajka elé kapta a kezét, hogy elfojtsa a sikolyt, ami kikívánkozott belőle. Iván! Hogy kerül ide? Villództak benne a kérdőjelek. Miért éppen most? Miért nem előbb? Mit akar? Hogyan talált rá? Most mit tegyen? Mit mondjon neki? Istenem, adj erőt nekem! Sóhajtott fel végül, megadva magát ennek a véletlen találkozásnak.
– Gina… – szólt a férfi, de elcsuklott a hangja. Nézte, csak nézte a lányt és megszűnt a világ létezni körülötte.
– Iván? Szervusz! – szólt Regina, és sikerült uralkodnia magán – Mi szél hozott?
A kérdés kijózanította Ivánt. Mi szél?… Forgószél… Tornádó… Hurrikán!... Megpróbált uralkodni magán, s már higgadtan szólt.
– Téged kereslek… – abban a pillanatban Tomika kiabálni kezdett:
– Mami, nézd milyen szép lepkét fogtam! – s futott az anyjához. Iván összerezzent, s ahogy közeledett a gyerek, egyre csodálkozóbbá vált a tekintete. Azt érezte, hogy egy gyerekkori fotója fut felé… amikor egészen közel volt már, csak akkor látta, hogy a kisfiú ugyanolyan, mint ő volt egy gyerekkori fotón… nem hitt a szemének… a saját vonásait látta a kis arcban, ugyanolyan sötétszőke haj volt a fején, a kissé előreugró áll is az övé… lehet, hogy ez az ő gyereke? Ez tényleg az ő gyereke lenne? Megpróbált higgadt maradni. Ne vegyen észre rajta semmit Gina, azt szerette volna ha tőle tudja meg.
Gina megcsodálta a lepkét, azután együtt elengedték, a kisfiú futott utána egy ideig, míg szem elől nem tévesztette. Kettejük között kínos csönd állt be, míg Iván összeszedte a bátorságát és megkérdezte:
– A te fiad?
– Igen – bólogatott Regina. – Férjhez mentél? – kérdezte Iván, s rettegve várta a választ. Közben Tomika visszasomfordált s megkérdezte anyját ki ez a bácsi?
– Mutatkozz be neki szépen, majd ő megmondja…
– Én Tomi vagyok! – nyújtotta koszos kis kezét a kisfiú.
– Iván vagyok – megszorította a kicsiny kezet, és el sem eresztette – Hány éves vagy Tomi?
– Kettő és fél – sietett Regina kisfia segítségére.
– Nem is igaz, mami, már elmúltam három… márciusban… tudod?…
– Hihetetlen, hogy rohan az idő… – mentegetőzött Regina.
– Ügyes, okos kisfiú vagy – szólt Iván, és mintha könnyek csillantak volna meg a szemében.

Tomika nyafogni kezdett, hogy éhes, meg szomjas, hirtelen sok baja lett, Regina karjára fektette a méretes csokrot, a másik kezével kézen fogta kisfiát, s azt javasolta, menjenek haza. Elindultak, Iván is velük tartott, ott ment a gyermek mellett. Beszélgettek, a természet szépségeiről, az időjárásról, s egyéb jelentéktelen dolgokról, miközben a két lélek sikoltott, hogy nem beszélhetnek arról, amiről igazán szeretnének, arról nem beszélhetnek, mert az két emberre tartozik, és itt a harmadik is.
A gyerek újra nyafogni kezdett, ezúttal kifáradt, már alig vonszolta magát. Ekkor Iván leguggolt:
– Tudod mit, ülj fel a nyakamba, lovagolhatsz kicsit… gyere! – Ez nagyon csábítóan hangzott. A gyerek máris futott, s miután már ott ült újdonsült ismerőse nyakában, eszébe jutott, hogyan lovagolt nagypapa hátán, akkor azt kellett mondania: gyí, te Fakó! – Gyí, te Fakó! – kiáltotta el magát most is.
– Kapaszkodjál jól! – figyelmeztette Iván, majd megfogta a lábacskáit, és lassan, óvatosan felemelkedett – jól ülsz? Hát akkor, gyí te Fakó! – Ginának viszont odaszólt, hogy mutassa az utat.
Amikor elérték a patakot, akkor leszállt a lovas a lováról, ittak a patak hűs vizéből, megmosták felhevült arcukat, aztán folytatták az utat. Ettől kezdve a lovas igencsak ragaszkodott a lovához.

A házikó előtt, Regina közölte, hogy hazaértek. Tomika lepattant a lova nyakából és húzta be az udvarba:
– Iván bácsi, gyere nézd meg, mit csinált nekem Robi, hintát, meg homokozót… nem csak itt, de otthon is… no, gyere… – nógatta Ivánt, aki kétségbeesve nézett Reginára, mert szeretett volna időpontot kérni, hogy beszélgethessenek, no meg az a bizonyos Robi is zavarta nagyon, mert fogalma sem volt róla, hogy ki az… talán Regina mégis férjhez ment, s most más az apja ennek a fantasztikus kis kölyöknek?…
Még egyszer ránézett Reginára, talán szól valamit, de az ment be egyenesen a házba, s ő csak nézett utána rémülten, s hagyta magát vonszolni be az udvarba.
– Látod, ott a hintám, a fára kötötte fel Robi, itt meg a homokozó, van kamionom, amivel hordom a homokot és várat építek… látod van ásóm, meg lapátom, vödröm… – Aha, látom, csodálatos játszóteret alakított ki neked az a Robi… és mondd kicsodád neked Robi?… – szólt közbe Iván, és lélegzet visszafojtva várta a választ.
– Hát, Robi!… Anya Öcsinek szokta nevezni, de azt mondta, nekem nem öcsi, hanem Robi…
– Aha, értem… – lélegzett fel megkönnyebbülten, abban a pillanatban látta kilépni Reginát a házból, kötény volt elé kötve, és közeledett feléjük. Egészen megbabonázta, Gina talán szebb most, mint valaha volt… Meg akart szólalni, de nem tudott, aztán a lány megelőzte:
– Tomi, köszönj el szépen Iván bácsitól, az asztalon van a vacsorád, de előbb mossál kezet, alaposan!
– Iván bácsi, jössz holnap is?…
– De kicsim, tudod, hogy holnap utazunk haza… – Nem maradhatnánk még egy napot? – könyörgött a kisfiú. – Nem lehet Tomika, az élelmünk is elfogyott, haza kell mennünk…
– Mikor indulnátok? – kapaszkodott az utolsó szalmaszálba Iván.
– A tízórás busszal megyünk…
– Elviszlek benneteket, úgyis készültem be a városba…
– Az tök jó lenne, van autód, Iván bácsi? Anya, menjünk Iván bácsival, jó?
– Ha úgy akarjátok, ám legyen – szólt Regina megadva magát, hiszen ő is várt valamire, viszont attól is rettegett, hogy újra beüljön Iván kocsijába… tudta, hogy megrohamozzák az emlékek.
Iván megkönnyebbült. Kapott még egy esélyt. Elköszöntek egymástól Tomival, majd futott be a házba, Regina még utána kiáltott – moss kezet alaposan, kicsim!
– Gina, mikor beszélhetnénk négyszemközt?
– Amint látod, sohasem vagyok egyedül. Mondd, van még miről beszélgetnünk? – kérdezte, de a hangja reszketett.
– Gina… igen van, sok mindent meg kell beszélnünk, kérlek…
– Rendben, majd holnap meglátjuk. – Azután gyorsan elköszönt, mert attól tartott, hogy elsírja magát, majd indult be a házba.

– Jó, akkor holnap tízkor jövök értetek – szólt még utána Iván, kicsit még várt, majd elindult ő is, mert már kicsordult a könny a szeméből.
– Mami, te miért sírsz? – kérdezte Tomika, amikor látta, hogy anyja szeme csupa könny. – Nem sírok, kicsim, csak a szemembe ment valami – mentegetőzött Regina, és úgy vágyott rá, hogy jól kisírja magát, de lenyelte a könnyeit. – Te már mindent megettél? Akkor bizony nagyon éhes lehettél. Még maradt délről egy kis fánk, kérsz? – Mivel a gyerek bólogatott, így hátat fordított, hogy lekvárt kenjen a fánkra, és mély sóhajtások közepette újra lenyelte a tolakodó könnyeket.