Dakaut, mint rendesen, az utcán csavargott, és álmodozott is közben, jó magasra szárnyalt, amit el is várunk a csavargóktól. Jó lenne, ha találnék egy kis pénzt, gondolta Dakaut, mert lopni nem szeretek, nagyon kockázatos. Csúnyán megjárom, ha rajtavesztek. De ha találnék egy kis pénzt, nem sokat, csak pár százast, akkor vehetnék magamnak egy kis ételt, talán még egy cukornádat is elszopogatnék, legalább egy napig nem korogna a gyomrom. Néhány ezres persze még jobb lenne, akkor vehetnék akár egy pár cipőt is, mert ennek a mostaninak nem igen van már talpa. Apránként kopott el, észre se vettem, és maholnap a saját talpaimon járok, mint a medve. Nekem pedig sokat kell gyalogolnom; hozzátartozik a munkakörömhöz.
Itt egy kicsit elmerengett, mert még tíz évvel ezelőtt se gondolta volna, hogy idáig jut, kóborol az utcán, azt lesi, hogy mit dobtak el mások. Az apja köztiszteletben álló bráhmana volt, ő meg a testvérei szép házban nőttek fel, jó ruhát viseltek, megválogatták az ételüket. De aztán egyre nehezebb idők jöttek, az emberek nem akartak áldozatokat végezni, vagy ha mégis, csak egy pár marék rizst hoztak, egy kevés szantálpépet vagy egy kókuszdiót. Ebből nem lehet eltartani egy családot, de még megélni sem. Lassan nem akadt másutt gazdag ember, mint a falu vagy az erdő szélére szorult páriák között. Piszkos munkát végeztek, megvetették őket, még az árnyékukat is elkerülték, de valahonnan mégis volt pénzük. Költséges áldozatokra vállalkoztak, ezektől várták a sorsuk jobbra fordulását. A jobb bráhmanák nem ereszkedtek le az „alja népség,” a bhangik, csamárok, mirászik, kumhárok, dafalik közé; vagy ha mégis megtették, és elfogadták a páriák mocskos felajánlásait, a baljós fekete szézámmagot és urad dált, a fekete sót, faszenet, kecskét és bivalyt, akkor dakautok lettek, a bráhmana közösség kiközösítettjei. Erre az útra kényszerült ő is, azóta nincs más neve, mint Dakaut; a valódi neve többé nem létezik, ki sem meri ejteni a száján.
Egy-két rossz év, késlekedő vagy elmaradt monszun, és elszegényedtek a páriák is. Lassú haldoklás az, ami most van: lopás vagy kéregetés. A család szétszóródott, az asszony egy rosszhírű házban, a gyerekek az utcán, ő maga csak álmodozik arról, hogy mi lenne, ha egyszer mégis találna egy nagyobb összeget. Mennyi az a nagyobb? Legyen egy milla, az már valamilla, szép kerek szám. Azon már sok mindent lehetne vásárolni, talán egy nagy zafírt, ami elhárítja az olyan súlyos csapásokat, mint a szegénység. Vagy egy rubint, a napnak szentelt ékkövet, ami kizárólag szerencsét hoz a viselőjének. Korall nyakláncot, amely eltörli a sok-sok életen át felhalmozott bűnök következményeit, és olyan tisztává tesz, hogy a közelébe se mehetnek a nyomorúság ördögei. Egy milla az valamilla, azért már nemcsak ételt és cipőt lehet venni a bazárban, de még egy onyxot vagy Salamon kövét is, amely örökre elriasztja a démonokat. De nincs kincs, az utcákon csak szemét hever, abban járnak bokáig a szegények, a tehetősebbeknek meg ott az autó, vagy legalább a riksa.
Hány éve annak, hogy utoljára riksán ültem? Megvan az 30 év is, számolgatott Dakaut, és hátrasimította a szemébe hulló, zsíros hajcsomókat. Közben egy kis szél kerekedett, repült a sok eldobott szemé, gyümölcshéjak, gyűrött papírlapok, és igen, egy valódi ezres. Rám, Rám, mondta Dakaut önkénytelenül, és az ezres után eredt. Nem volt könnyű a nagy tömegben. Dakaut kíméletlenül félretaszította az embereket, akik szintén el akarták fogni az ezrest, az ő ezresét. Egy gyerek elvesztette az egyensúlyát, és egy kerékpár alá esett. A kerékpáros káromkodott, és a gyerek édesanyját szidta. Hohó, kiáltotta Dakaut, senki ne merje megérinteni, az ezres az enyém! – Az emberek végigmérték, vagy végig sem, mentek tovább a dolguk – vagy az ezres – után. Néha kézzelfogható közelségbe került az elszabadult bankjegy, aztán fürgén tovaröppent, mint a khandzsana madár. Dakaut lihegett, és az arcán folyt a verejték. Azért is elkaplak!
Az ezres lelassult egy kicsit, aztán megállapodott egy lefolyó nyílás szélén. Egyetlen rossz mozdulat, és örökre elvész Kalkutta csatornarendszerében. Dakaut, ez az utolsó esély!
Ebben a pillanatban lehajolt egy négyéves forma szőke kislány, és fölvette a nagy utat bejárt pénzt. Gyöngyöző kacagása visszhangzott mindenfelől. Look, what I have found! – Put it down, it’s dirty, mondták a szülei, de minden meggyőződés nélkül. No, no, it is mine, kiáltotta a kislány, és a maszatos tenyerébe gyűrte az ezrest. Dakaut ott állt, a kétségbeesés és a csalódottság szobra. Nem igaz, hogy a kislány szülei nem látták, Dakauté a pénz, vagy legalább nagyobb szüksége lenne rá, mint nekik. – Let’s go, mondták hidegen, és a kislányt maguk előtt terelgetve, megindultak a pályaudvar felé. Milyen kár, mondta Dakaut, ez már valamilla lett volna. Aztán tovább ment, a lyukas talpú cipőjében, és kitartóan nézte a földet, mert találni sokkal jobb, mint lopni: nem olyan kockázatos.
5 hozzászólás
A csavargóktól tényleg így szoktak elfordulni az emberek. Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy főképp a részeges csavargóktól…hiszen a legtöbbjük inni akar nem enni.
sorry, úgy látszik, valamit nagyon elszúrtam, nem ezt akartam kihozni belőle. it egy undok külföldi családról van szó, akik egy (nem részeg) szerencsétlen elől ellopják a pénzt, amire nincs is szükségük. de mondom, úgy látszik, ennyire elszúrtam.
Benne volt elég egyértelműen.:) Nem feltétlenül szúrtad el, ha valaki mást (is) lát az írásodban, mint amit bele akartál írni…hisz tudod mindenkinek mást mondanak a művek…
Kedves Müszélia!
Szépen kerekítetted a történeted, most nem kalandoztál el közben … 🙂
A Te Dakaut-od sorsa olyan számomra, mint egy példabeszéd. Mennyi ember fut a napi betevője után, reménykedik, hogy egyszer egy kis szerencse is rámosolyog, és tellik egy új cipőre, egy picit könnyebb lesz az élete… Néha már felcsillanni látszik, hogy teljesülhet a reményük, de az utolsó pillanatban mindig kicsúszik a kezükből.
Akiknek sok van, azoknak meg semmi sem elég, még többet akarnak, bár az egész életükben nem tudnák elkölteni azt sem amijük már van. De azért még nyúzzák az egész világot, hogy még egy cseppet kifacsarjanak a szükölködőkből, és nekik még többjük legyen. Kis történeted, nagy igazságokkal, sok gondolatot elindított bennem. Gratulálok!
Kedves Judit,
ez a Hamupipőke-szindróma, az ember csak várja. hogy jobbra forduljon a sorsa, de nem igen tesz semmit. persze nehéz is egy idős embernek, akin már átlépett az élet.