Vallomás

Nekem az életem a versenyzés. Hiába teszek bármit, mindig is az lesz. Az adja meg azt a pluszt, azt a löketet, ami tovább visz. Függője lettem, az adrenalin, amit ad, csak az késztet rá, hogy ne adjam fel. Csepegteti nekem az apró boldogságcseppeket. Ha egyszer is abbahagyom, ha egyszer is feladom, az olyan, mintha minden hitemet elvágnám egyszerűen, mint egy szál cérnát. Szeretek és sokmindenkit, sokmindent, de csak ez tud igazán boldoggá tenni. Ha nem élek egy lehetőséggel, az olyan, mintha mindet a sutba dobnám. És nem érdekel, ha vesztek, a lényeg, hogy ott vagyok, hogy megpróbáltam. Ha kell, újra és újra visszamegyek a START mezőre, ha kell bármikor újrakezdem, csak egy körből ne maradjak ki. Nekem látnom kell, ott kell lennem, TUDNOM KELL. Mindent. Mindent. Ha nem vagyok ott, az olyan, mintha életem lehetőségét ignoráltam volna. Szembe jött velem, de én rá se néztem. Ha nem tudok valamit, az olyan, mintha semmit sem tudnék. Eszembe juttatja mindazt, amit nem tudok, és mindazt, amit sosem fogok tudni, eszembe juttatja azt, aki nem lehetek, azt, hogy semmit nem ér az életem. Szükségem van a versenyzésre. Mert ezt elfeledteti velem. Ha sikerem van, az egy plusz löket, mintha drogot pumpálnék a vérembe, feltölt. Ha vesztek, az csak egy üveg bornyi energia, egy felesnyi boldogság. Mégis több, mintha kimaradnék belőle. A verseny, az adrenalin olyan, mintha egy kis üvegcsényi boldogság lenne benne. Mint egy titkos elixír, ami hajtja bennem a kereket. Ha elszalasztok egy alkalmat is, az az elixír elvész. Kiszorul az űrbe és szétbomlik. Nem kapja meg más, csak megszűnik. Nem hagyhatom kárba veszni. Nem lehet. Nem tehetem. Ha egyszer is hagyom elveszni, csak egyszer, megszakad minden. Nem próbálkozom többé, nem törekszem. Akkor pedig mi értelme?